Alejandro Jodorowsky teljesen ismeretlen volt
előttem, idáig. Most lehetőségem volt megnézni A szent hegy című alkotását.
Akik ismerik a rendezőt, óva intettek, hogy ezzel a filmmel kezdjek nála, de ez
volt porondon, nem válogathattam.
Már az első öt percben éreztem, hogy mitől is
féltettek a barátaim, vagy azok, akik egy kicsit is ismernek engem. Valójában
elég nehéz kibillenteni a komfortzónámból, de azért a film felénél már úgy
éreztem, hogy én mindent láttam, engem már nem lehet meglepni semmivel. Hát de!
A mondanivaló is nehezen kristályosodott ki, sőt
előbb azt hittem, hogy nincs is, de ez nem igaz. Ha eltekintünk a meghökkentő
képsoroktól, előbukkan mind a vallási, mind a filozófiai sík, az emberi
személyiségtípusokról nem is beszélve. Egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és
a jövő. A jelen társadalom torz és eltúlzott, de ezzel is kiemelt jelentőségű
képe valamint az ezotéria fontossága és talán egyetlen kiútja az ember
pusztulása ellen. A cél eléréséhez az embereknek csupaszra kell vetkőzniük és
nem csak a ruhájuktól kell megválni, hanem a vagyonuktól és az emlékeiktől is, csak
így érhető el a cél.
A szent hegy anyagi fedezete John Lennontól
származik, aki a Vakond című film megtekintése után utasította a Beatles
menedzserét, hogy azonnal utaljon Jodorowskynak egy milliót. A film első vetítése
után az újságírók megkérdezték Jodorowskytól, hogy esetleg él-e bármilyen
tudatmódosító szerrel? „Az LSD én vagyok” – felelte a rendező.
A film látványvilága hol gusztustalanul alpári,
gyomorforgatóan undorító, hol pedig színpompás geometriai alakzatok kompozíciója.
Megsemmisít mindent, ami kommersz, a rendező mindenkibe belerúg egy kicsit, vagy
nagyot, a hatalomba, az egyházba, a katonaságba, de a legnagyobb pofont mégis a
néző kapja.
Először azt hittem szöveg sem lesz, bár túl sokat
szerintem nem tett hozzá a történethez, a képi világ mindent egyértelműen
kifejezett, de azért jó volt, hogy néha megszólaltak, ettől kicsit emberibbé
vált a film.
Hogy egy kicsit „szimpatikusabbá” tegyem ezt a
műalkotást, néhány jelenetet megemlítenék, ami vagy elriasztja vagy vonzóvá
teszi ezt a „remekművet”.
Mindenképp kiemelendő képkocka, mikor Jézus lemászik
a keresztről és elszív egy jointot. Azt hiszem itt még reménykedtem, hogy ez
egy vígjáték lesz, de aztán jöttek az óriási békák, jelmezben. Ezt a jelenetet
ma már nem lehetne leforgatni az állatvédők jóváhagyásával. Hogy kicsit
mélyebbre menjünk a fertőben, szívesen elevenítem fel azt a képsort, mikor a
legújabb találmány, az önműködő orgazmusmérő szerkezet kerül bemutatásra és
azon sem lepődtem meg, mikor egy vak és süket férfi az alapján hozta meg a
döntését, hogy felesége múmiájának éppen száraz vagy nedves-e a puncija. Kit
zavar, hogy egy víziló tusol a szökőkútban, vagy hogy az alkimista aranyrögöt melléktermékből
készít, de nem csak úgy sejtetve, utalva rá, hanem konkrétan megmutatva.
Egy univerzális kérdés megválaszolása az egész film
lényege, vagyis az örök élet, a halhatatlanság elérése. Hát ezt nem adták
ingyen! Az út odáig nagyon rögös volt és a fentebb említett jeleneteket az
újabb agyszülemények sorban elhomályosították. De nem a hegy a lényeg, hanem az
odáig vezető út! A rendező sorra túllépi a határokat, nem veszi figyelembe az
emberek érzékenységét, empátiáját, egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire
szürreális és bizarr egy-egy képkocka, próbára teszi a nézőt, hogy döntse le
maga körül a korlátokat, engedje szabadjára a fantáziáját és ne botránkozzon
meg minden csip-csup dolgon, sőt röhögjön az egészen.
Hála Istennek a legszebb jelenet is elérkezik: az
utolsó képkocka! Nem (csak) azért ez a legfelemelőbb pillanat, mert az utolsó,
hanem mert itt oldódott fel ez az egész pszichedelikus utazás! Ezért volt érdemes
végignézni az egész káprázatot!
