És most
jöjjön pár filmes élmény zanzásított változata. Hátulról megyek előre, ami azt
jelenti, hogy a leginkább nem tetszőtől a legkedveltebbig. Egyébként mindhárom
film díjat nyert különböző filmfesztiválokon, úgyhogy annyira egyik sem rossz,
sőt! Szerintem is jó mindegyik a maga nemében- Teljesen eltérő témákat
dolgoznak fel, de azért érzésként kialakult bennem egy sorrend. Ami közös
bennük, hogy mindhárom 2019-ben jelent meg.
Véleményem
szerint hatalmas fejlődésen ment keresztül az olasz filmművészet, némelyik
alkotás már-már tömegeket is bevonzott a moziba, és a mostani tapasztalatom
alapján is helye lett volna több nézőnek, de majdnem egyedül ültünk a hatalmas
nézőtéren, pedig magyar felirattal került vetítésre. Talán az nem segített,
hogy a facebook oldalon elírták a kezdési időpontot J.
Az első
film, amit láttunk a Napsugár (Sole).
Ez egy erősen drámai hangvételű és mai társadalmi problémát is érintő alkotás,
bár azért nem annyira szokványos történet.
Egy
állapotos fiatal lengyel nőről szól, aki Olaszországba megy, hogy ott szülje
meg gyermekét, akit egy nagyobb összeg fejében nevelőszülőknek hátrahagy. A
leendő szülőknek természetesen nem lehet gyerekük, ezért van szükségük
béranyára, hiszen mindennél jobban szeretnének családot, Lena pedig túl
fiatalnak érzi magát az anyasághoz, a gyerek apját sem ismeri. A harmadik
trimeszterben van, és látszólag egyáltalán nem érdekli a baba sorsa, csak
annyira, amennyit elvárnak tőle, egészségesen étkezik, nem dohányzik, nem
iszik. Kicsit zavaró, hogy egész idő alatt tulajdonképpen semmilyen érzelmet
nem fejez ki az arca arról, hogy mit gondol valójában.
A bérapa unokaöccse
vállalja, hogy felügyel a lányra, míg el nem jön az idő. Bevásárol neki,
elviszi orvoshoz, később elszánja magát arra is, hogy papíron az apa legyen,
hogy a gyermek olasz állampolgárként jöhessen a világra és születése után pedig
„törvényesen” lemondhasson róla, miután az anya hazautazott.
A
probléma akkor kezdődik, mikor Ermanno kezd többet érezni a lány és a születendő
gyermek iránt, mint amit elvárnak tőle.
A gyermek,
Sole a vártnál korábban jön a világra, így az anyának muszáj szoptatnia, aminek
az lesz a következménye, hogy kialakul köztük egyfajta kötődés, de azért nem
annyira erős, hogy megfordítsa az eltervezett forgatókönyvet. Fogalmunk sincs,
hogy mi játszódik le az anyában, milyen érzések kínozzák, miktől próbál
megszabadulni, teljesen ránk van bízva, hogy mit gondolnánk a helyében és a
film vége is annyira befejezetlen, hogy ott is a néző érzései a mérvadóak.
Nincs
óriási katarzis, az egész film rendkívül nyomasztó, kicsit egysíkú és drámai,
könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a krízisbe, amit tulajdonképpen mindenki megpróbál
túlélni, aki szereplője a történetnek. Érdekesnek mondanám, de nem nézném meg
még egyszer, bár sikerélményem volt az olasz szöveg megértésében, mivel nem
sokat beszéltek és azt is lassan mondták. J (2019.11.16)
A
következő film már sokkal jobb volt. A sztori teljesen mai, de bár a témában
benne van a tragédia, a meg nem értettség lehetősége, szerencsére inkább vicces
irányba, a megoldások felé mutatva zajlik a cselekmény.
A film
címe Bangla, ami valószínűleg
Bangladesre utal, hiszen egy Olaszországba bevándorló bengáli családról,
pontosabban annak fiúgyermekéről szól, aki épp abba a korba lép, mikor elkezdi
érdekelni a női nem.
Tulajdonképpen
két szálon fut a cselekmény. Egyik oldalról a másságot mutatja meg, hogy képes
beilleszkedni egy, ugyan már ott született, mégis magát kívülállónak érző, muzulmán
vallást gyakorló, totálisan eltérő kultúrát hordozó fiú, illetve egy egyszerű
kamasz, aki még félénk, tapasztalatlan és esetlen az udvarlás, ismerkedés
területén.
Phaimot
gyötrik a kétségek, hogyan tudná összeegyeztetni a hitét és a vágyait, hogyan
hághatná át vallása szigorú tilalmait. A teremőrként dolgozó srác Róma olyan
negyedében lakik, ahol nagyon sokszínű az etnikai kisebbség. Szabadidejében egy
zenekarban játszik, kizárólag a koncerteken nyílik lehetősége, hogy egyáltalán
észre vétesse magát a másik nemmel, bár nem túl nagy sikerrel.
Ám aki
keres, az talál, mert végre felfigyel rá egy nagyon vagány, tőle teljesen
eltérő természetű, karakán, az ösztöneit nem visszafogó és a szabályokat élből
elutasító olasz bakfis, Asia. A visszahúzódó családból származó fiút rendkívül
feltüzeli a lány viselkedése és roppant mód meglepi a környezete, akik nem
csinálnak problémát abból, hogy kettesben hagyják őket, ahol a színész apa
kikéri a véleményét egy gitárszóló eljátszása után és teljesen természetes,
hogy együtt üljenek asztalhoz, miközben megvitatják az élet kisebb, nagyobb dolgait.
Egy olyan barátságos közegbe csöppen, ahonnan nem nézik ki származása miatt,
sőt nem is igazán érdekli őket, honnan jött, azonnal befogadják, pedig nem is
tudnak róla semmit. A „kislányát” kevésbé féltő család teljesen megbízik a
srácban, közvetlenek, barátságosak, míg ő a környékükre sem meri vinni újdonsült
barátnőjét, nehogy valamelyik rokon vagy csak egy ismerős meglássa őket együtt,
mert akkor lesz ne mulass!
Számtalan
szórakoztató és vicces jelenet tarkítja az egyébként elgondolkodtató filmet és
bár a vége nem happyend, azért az odáig vezető út megéri a figyelmet. (2019.11.17)
A
harmadikként említett alkotás vitte el nálam a pálmát, a Sanitá negyed polgármestere (Il Sindaco del
Rione Sanitá). Nem is tudom, hogy kezdjem, mert ezt a filmet még megnézném
többször is, annyira sokatmondó és gaztetteiben is kedves történet.
Tulajdonképpen nem egy igazi polgármesterről van szó, hanem egy
maffiavezérről, és természetesen ez a negyed Nápoly egyik kerülete. Antonio Barracano
(Francesco di Leva) első ránézésre egy céltudatos, sármos, olasz pasi. Mindenki
félelemmel vegyes szeretettel tiszteli, ad a véleményére, igazságosnak és
keménykezűnek tartják, nem kérdőjelezik meg a döntéseit. Ebben a negyedben ő a
törvény, a jogot ő határozza meg saját ösztöneire és tapasztalataira
hagyatkozva, melyek sosem hagyják cserben. Könnyen el tudja dönteni, ki a silány,
képmutató ember és ki az igaz, jóravaló, aki megérdemli, hogy igazságot szolgáltassanak
számára.
Már az
első jelenetben van valami furcsa. Míg elé járulnak az „ügyfelek”, közben a
családja ott téblábol a közvetlen környezetében. Egy csacsogó kislány ugrik a
nyakába, dönti le a lábáról, csak hogy valami számára érdekes dolgot közöljön
az apjával, míg az mindent félredobva puszilgatja, ölelgeti, ahogy az egy
rendes családban el is várható. A következő képsorokban pedig elküldi a
kislányt az udvarra játszani, aki hangosan énekelve elvonul, a fülét is befogja,
hogy ne hallja a pisztolylövések és ütések zaját.
Ám ezek a
lövések és ütések a polgármestert sem teszik boldoggá. Ő békés úton akarja
lerendezni a hozzá forduló felháborodott sértettek panaszait. Eltörli az adós adósságát,
hívatja a megfenyegetett embert, hogy tisztázzák a helyzetet. „Erőszakossága”
főleg abban nyilvánul meg, hogy kacskaringós példabeszédeket mond, amivel
igyekszik meggyőzni mindenkit az igazáról.
Az utolsó
kliensét is próbálja megérteni, majd pedig lebeszélni, hogy kárt tegyen az apjában.
Beszél a papával is, aki még makacsabb, mint a fia. Sokatmondó történeteket
mesél neki, hogy rábeszélje, ne semmizze ki utódját az örökségből, hisz a
család a legfontosabb dolog az életben és semmi sem írhatja ezt fölül, de az
hajthatatlan. Antonio viszont nem adja fel. Szótárában nem szerepel az a szó,
hogy kudarc, ezért meglátogatja az apát a pékségben. Sajnos félrecsúszik a
dolog, mert a pék ezt a látogatást fenyegetésnek veszi, azt hiszi az életére akar
törni és ezt megelőzendő beleszúr egy kést az oldalába.
Ekkor
következik a legfurcsább dolog. Antonio nem tesz semmit. Tűri a fájdalmat, nem
megy orvoshoz, nem mondja el senkinek, hogy ki tette és miért, inkább rendez
egy vacsorát, ahol eljátssza, hogy „véletlenül” szívinfarktus éri.
Hogy
miért?
Azért
mert, ha nem így tett volna, akkor bosszú bosszút követ és egy olyan háborút
indít el, amit ő sohasem akart.
Hatalmánál
fogva megtehetné, hogy az erőszakot választja, fizikailag is képes lenne rá, a
testőrei pedig örömmel végeznének ki bárkit, aki ellene fordul, de neki nem ez
a célja. Bár a film egészét végigkíséri ez a két szín, az erőszakos és a
szelíd, sosem lehetünk benne biztosak, hogy melyik kerekedik felül. Ha a
látszatnak engedünk, akkor Don Antoniot durva és harcias embernek látjuk, pedig
ez a kép csak a szelídsége álcája és tekintélyének záloga.
