Darab darabok

Mostanában nincs sok időm az írásra, úgyhogy egy kicsit zanzásítanom kell a mondanivalómat. A témák ugyan összhangban vannak egymással, a színházról, a színdarabokról szólnak, azaz az előadásmódról, megvalósításról, az általam észlelt kritikus szemszögből. Most az időrend is némileg felborul, csakhogy az olvasási élmény gördülékenyebb legyen.

Egyre ritkábban járok már ún. nagy színházba, a hatalmas csilláros és páholyokkal teli, sok férőhelyes nézőtérre, a szintén óriási színpad rengeteg lehetőséget kínáló játékát megcsodálni.

Most tettem egy kivételt, mert Bulgakov a kedvencem. Lehet, hogy közhely, de imádom a Mester és Margaritát, bevallom, talán nem is olvastam mást tőle, de ezt többször is, mert rendkívül magával ragadott, lebilincselt. Ezért is örültem, hogy most egy számomra ismeretlen színdarabját lesz szerencsém megtekinteni: Moliére, avagy az álszentek összeesküvése címmel. Az csak hab volt a tortán, hogy Alföldi Róbert rendezésében láthattam, gondoltam még szórakoztatóbb, a megszokottól eltérő vagy különleges lesz az előadás.

Sajnos tévedtem. Maga a színdarab, a történet nem lett volna rossz, lévén Bulgakov azért nem akárki, ráadásul Moliére életéről szólt, aki szintén egy sokat megélt figura és mellette még számos nagyon fontos dologról, mint hatalom, szabadság, művészet. A darab vígjátékként volt beharangozva, hisz a drámaíró is vidám fickó lehetett a maga komolyságában, de Alföldi nem hogy hozzátett volna a sztorihoz, inkább elvett belőle. Sokat. Már a színészválogatásnál elrontotta a feladatát, hisz olyan színészek játszottak, akik maguk sem hitték el, hogy valaki más alakjába bújjanak, és egy számukra idegen korban egy kordokumentumot előadjanak. Túljátszották a szerepüket, ripacskodtak, a vicces jeleneteken inkább sírni lett volna kedvem, ami szerintem nem annyira pozitív végkifejlet. Szó szerint unták, amit csinálnak és így a nézőtéren ülve, én is majd’ elaludtam és csak azt lestem, hogy mikor lesz már vége. (2019/10/26)

Mindez egy kisebb színtársulatnál megengedhetetlen és mindent elkövetnek, hogy a közönséget ne lássák unatkozni, mert szeretnék, ha újfent beülnének hozzájuk. Ezért sokszor többet is megtesznek, mint amire képesek, beleadnak apait, anyait, és az sem baj, ha néha elvétik a szöveget, vagy lecsúsznak a végszóról, mert ettől csak emberibb lesz az egész előadásmód, és a nézők már nem teszik az ajkuk elé a kezüket, mikor nevetnek, hanem teli szájból, önfeledten kacagnak, mert így esik jól, így fesztelen.

A Pinceszínházban adták elő a Tévedések összjátéka című Rejtő Jenő művet. Rejtő nevét mindenki ismeri, aki az irodalom területén picit is járatos, aki nem, az olvasson utána és bele egy kicsit. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni műveinek mozgatórugóját, azt mondanám, hogy írásait a félreértések vicces megjelenési formái alkotják, mindig kész lecsapni egy-egy poént, hogy újabbakat repítsen a magasba és amit előadni nagyon nehéz, de nagyon hálás feladat is. A színésznek könnyű átesni a ló túloldalára, ha egy kicsit nem figyel oda és a színészi játék átfordulhat a ripacskodás klasszikus fordulataiba, mikor a bohóc többször egymás után elesik és nem bír felállni.

Szerencsére a Genéziusz Színház tagjai valószínűleg tudják ezt a veszélylehetőséget, vagy van, aki felhívja rá a figyelmet, talán a rendező, Horváth István. A lényeg az, hogy minden szereplő a helyére került, remekül lavíroztak a konfliktusok közepette és bár egyszer elnevették magukat, de ez is csak azt mutatja, hogy fölöttébb viccesek voltak. Minden karakter illett a megszemélyesítőjéhez, vagy elhitette, hogy illik és nem maradt bennünk kétely, valamint a parányi színpad képes volt befogadni a több szereplős jeleneteket, hogy még ne érezzük túlzsúfoltnak, akárcsak a több szálon futó cselekményt se érezzük kaotikusnak. (2019/10/07)

Évekkel ezelőtt volt szerencsém látni a Csetepaté Chioggiában című Carlo Goldoni darabot. Legalábbis így emlékszem a címére. Olaszul nagyon jól hangzik ez a titulus: Le baruffe chiozzotte. Szószerinti fordításban A chioggiai csetepaté. Csak azért szenteltem ennyi szót a nyelvészkedésre, hogy hozzá tudjam tenni, hogy mint olasz nyelvi lektorszerűségként vettem részt a darab előadásában. Na, nem volt túl sok feladatom, de akkor is jól esett, hogy segíthettem és hozzátehettem az előadáshoz egy parányit.

A darab stílusa adta magát, lévén olasz temperamentumról, erkölcsökről, szókimondásról, tengerparti légkörről és szerelmi komédiáról legyen szó. Mindezt az olaszoknál olyan alapvető személyiségtípusokat, jellemvonásokat viszont nem is annyira egyszerű egy magyar embernek kifejezni. A Genéziusz Színház szereplőgárdájának viszont sikerült! Olyan hangosak voltak, mintha tényleg egy délolasz kikötőben lettem volna, egy talján család hétköznapjaiba csöppenve, és bár gyorsan, gördülékenyen beszéltek, mégsem hadartak, kivéve Fortunatót, akinek muszáj volt. A kiabálás nem hatott öncélúan, inkább egyfajta kifejezésmódnak, életösztönnek, az olasz vérmérséklet megszemélyesítésének és a végletek játékának.

Remekül szórakoztam egész idő alatt, közel is áll hozzám ez az atmoszféra, át tudtam érezni és mindinkább át tudtam magam adni a történéseknek, arról nem is beszélve, hogy néhány olasz mondat, melyet remekül ejtettek ki a szájukon, tökéletesen illett a mondanivalóba és nem akasztotta meg a magyar szöveget, inkább csak hangulatot közvetített és hozzátett.

Bár az összes színész remekül játszott, mégis ki kell emelnem egy szereplőt. Isidoro, a jegyző eredetileg is egy kivételes, béketűrő velencei, aki némileg kilóg a déliek sorából. Erre a devianciára a különböző színtársulatok általában úgy szokták felhívni a figyelmet, hogy részegesként ábrázolják. Gondolom a rendező, Horváth István nem akart beállni a sorba, és egy frappáns örömjátékkal jutalmazta Annus Szabolcsot, ezzel olyan kihívás elé állítva, amely egy befutott színésznek is becsületére válik. Szabolcs remekül élt is a lehetőséggel, megmutathatta feminin jellemvonásait, de nem árulok el többet, legyen meglepetés, hogy a következő előadásra is elfogyjon minden jegy, bár szerintem ebben nem lesz hiba. Én már kétszer is láttam, nem tudtam betelni vele. (2019/11/27)

Még két műről kell említést tennem, de tényleg csak pár szóban. Mindkettőt a Genéziusz előadásában láttam. Az egyik Kőhalmi Ildikó: Magánlabirintus című belső utazása volt. A kevés szereplős, többnyire monológokra építő darab sajnálatos módon nem tudta belopni magát a szívembe.

Gondolom azért, mert nem értettem. Volt benne néhány jó mondat – amit felfogtam, találónak éreztem, megérintett - de arra nem volt lehetőségem, hogy eltöprengjek rajta vagy megjegyezzem, mert ezeket a mondatokat követte még száz, aminek kerestem ugyan az értelmét, de nem találtam. Talán túl gyors volt számomra a tempó. Mindenesetre le a kalappal a színészek előtt, akik egyáltalán meg tudták jegyezni a bonyolult szöveget!. (2019/10/14)

A másik előadás már teljesen világos volt előttem. Ez A mumus című Stephen King thriller volt. Nem igazán kedvelem az írót, a műfajról is az a véleményem, hogy ahhoz, hogy izgalmas legyen, magával tudjon ragadni, ki tudjon tépni a megszokottból, nagyon izgalmasan kell előadni. Sajnos itt sem jött át a feszültség, pedig volt benne hektikusság, talán azért, mert nyilvánvaló volt, vagy azért, mert sokszor nem volt hiteles, esetleg, mert én nem voltam képes befogadni. Nem tetszhet mindenkinek minden és nem lehet minden tökéletes.

Az előadáshoz sajnos még egy negatívum társult, ami ugyan nem tartozott a darabhoz. Az előadás végeztével volt még egy, azt hiszem születésnapi performance a folyosón, kifelé menet. Mivel én nem tartozom a kapkodók közé, ezért csak a tömeg távozta után próbáltam elhagyni a nézőteret. Furcsálltam, hogy utolértem a sort, mivel a legelején zajlott a váratlan „meglepetés” és bár nagyon sajnáltam, hogy nem látom, csak néha szófoszlányok jutnak el hozzám, bosszankodtam is, hogy úgy lett kitalálva, hogy az utolsó pár sor semmit se érzékeljen az egészből, viszont rettentően unatkozzon az elsötétített folyosón. (2019/10/31)

A fotók a Genéziusz Színház honlapjáról származnak.