Állatságok

Csiki már egy hónappal ezelőtt megkapta a macskáknak járó védőoltást. Nem írtam róla, mert eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy egy új állatorvoshoz vittem, mert az előzőt sokalltam és még csak szimpatikus sem volt a doktor úr. Vilmos fele annyiba kerül és sokkal kedvesebb. Eltelt egy hónap és újból vinni kellett ismétlő oltásra. Egyébként is fel akartam keresni a dokit, mert pár napja nem eszik, hasmenése van, az éhségsztrájkhoz Huncut is csatlakozott, pedig ő jól van, csak így kényelmes neki feküdni.Tami mindig elkísér, nagyon érdeklik a váróban várakozó állatok, előszeretettel simogatja őket, aminek én egyáltalán nem örülök, nehogy elkapjon valamit.
Elsőnek értünk a rendelőbe. Csiki már nagyon türelmetlen volt, szeretett volna kézben lenni legalább, de még inkább a megszokott környezetében. Először egy szívbeteg kiskutya érkezett a gazdájával, akiről kiderült, hogy az asszisztensnő (nem az eb). Fehér köpenyben már megismertem. Aztán jött egy orosz kékre hasonlító házimacska, oltásra. Tami mindenáron össze akarta szimatoltatni a két nyarvogót, de szerencsére hamarabb bementünk.
Elmondtam a bánatom, a doki a macska szőrén úgy érezte, lázas, úgyhogy meg akarta mérni Csiki lázát. Ugye a négylábúaknál a lázmérést nem a hónaljnál végzik, sem a szájban – nem lenne túl szerencsés - hanem mint a csecsemőknél, fenékben. Az orvost az sem tántorította el tettének elkövetésére, hogy felhívtam a figyelmét: hasmenése van! Először az asszisztensnő fogta le Csiki elejét, míg Vilmos a végén matatott, de a macska annyira tiltakozott az idegen kéz ellen, hogy jól összekarmolta. Ezek után én vettem át. Csiki rám nézett, dorombolt egyet, aztán folytatta a hepciáskodást. Mondanom sem kell, hogy a lázmérést nem digitális hőmérővel mérték, hanem a hagyományossal, úgyhogy időbe telt, mire felment 40 fokra. Ekkorra már nem csak csöpögött Csiki fenekéből az anyag, hanem ömlött. Az asszisztensnő véres kézzel törölgette az asztalt, majd a padlót, aztán megint az asztalt, utána a macska fenekét. Ami még meglepőbb volt, hogy Tami dőlt a röhögéstől. Én még ilyen boldognak nem láttam, mint most, ahogy hadakoztunk a macskával és a belőle származó végtermékkel.Lassan kezdett elfogyni Csikiből a cucc, úgyhogy gyorsan beletettem a kosarába. Nem voltam elég gyors. Mikor az orvos felé fordultam, hogy az anyagiakat rendezzük, lepillantottam a kabátomra, tiszta lucsok volt, a bűz elviselhetetlen. Mondtam, hogy kérek két percet, és az idén először felvett, jó vastag télikabátot kimostam a mosdóban, több méternyi papírtörlő segítségével.
A védőoltást betegen nem kaphatta meg, de a menésére adott két injekciót, amitől remélhetőleg egyenesebben jár majd. Egész úton émelyegtem a kabátom szagától, itthon azonnal belevágtam a mosógépbe dupla annyi mosószer kíséretében, mint amennyi indokolt lett volna.
Az állatorvossal abban maradtunk, hogy holnap felhívom, milyen állapotban van Csiki és akkor eldönti, hogy mi legyen. Csiki reggel már sokkal jobban volt, követelte, hogy adjak neki enni és bár nem vitte túlzásba az evészetet, nem is jött ki belőle. Viszont rengeteget ivott! A mi macskáink nem tálkából isznak. Eddig mindegyik nőstény sziámi a mosdóból vagy a fürdőkád szélére készített kupából volt hajlandó inni. Csiki ma odáig ment az ivászatban, hogy meg sem várta, míg végzek a tusolással, már a szappanozásnál beugrott a kádba és szárazra nyalta.
Este felhívtam az orvost, aki látni akarta Csikit, szóval még lelkiismeretes is, és újabb injekciót adott neki. A lázát is meg akarta mérni, de mikor lemosta a műszert a csapnál, hozzáütötte a mosdóhoz és eltört. Fellélegeztem.Másnap délelőtt – már rendelési időben – megint jelenésünk volt nála. Huncutot is vittük, mert ő sem a régi. Mindkét macska kapott egy-egy injekciót és egy zacskó gyógytápot. Huncut oltási lapját nézegetve kiderült, hogy egy fontos betegség ellen nem védi, jó lenne megismételni. Kicsit mérgelődtem magamban, hogy az előző orvos nem csak olcsó nem volt, de körültekintő sem. Veszettség ellen is be kell majd oltatni őket, úgyhogy jó ideig járkálhatunk még a dokihoz.

Bubu, a manók és egyéb leleplezések

Az óvodában megint tökpéntök volt, de az előkészületek idén hamarabb vették kezdetüket, mivel a manók is akcióba léptek. A manókat élőben az anyukák helyettesítették, vagyis nekem kellett beszereznem azokat a gombokat, melyeket a szemtelen szél a manóktól elfújt egészen a teraszunkig, amiket aztán az óvodának be kellett szolgáltatni. Egy manósapkát is varrnom kellett, amit tökpéntökön a manók elvittek, hogy helyette valami ajándékot hagyjanak a csalódott gyerekeknek, most egy papír levélmanó személyében.
Szerintem az óvoda egy új hagyományt akar meghonosítani, aminek a lurkók örültek, élmény volt nézni, ahogy zseblámpával keresgélik a levélmanókat. Tami hármat is talált, kettőt azonnal el is vettek tőle, hogy ismét eldugják, mert csak egy jár minden gyereknek. Aki nem volt elég szemfüles, már az óvónő segítségével kereste újra.
Mikor a várost jártam, hogy megfelelő gombokat és anyagot keressek a meglepetéshez, beszabadultam egy turkálóba. Egyből megakadt a szemem egy kazalnyi plüssállaton. Találtam egy bandzsi szemű, félnótás Bambit, egy kövér pónit és egy kárpáti hiúzt, pont olyat, mint amelyik megszökött a Vadasparkból. Nem bírtam ott hagyni egy kicsi tevét sem, mivel itthon már volt egy hasonló „idősebb” példány, gondoltam milyen jó móka lesz, ha születik neki egy kicsinye.
Nem egyszerre adtam át őket, hanem gondos előkészületeket tettem, hogy minden a helyére kerüljön és bezsebeljem a jól megérdemelt elismerést a lányom szemében csillogó örömkönnyek formájában.
Az első Bubu volt, az őzike, aki mégsem lehetett Bambi, hisz nagyon csúnyácska volt, de azért annyira nem, hogy ne lehessen szeretni. Kitaláltam hozzá egy mesét, hogy az erdőben mindenki csúfolta és elbújt, később pedig már nem talált vissza az anyukájához. Ahogy bolyongott, összefutott egy rigóval, aki elmondta, hogy lakik a közelben egy kislány, aki nagyon szereti az állatokat, nyugodtan hozzá költözhet. Tami nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy ő az a kiválasztott kislány, és boldogan ölelte magához a gidát. Aztán jöttek a kérdések, hogy mégis hogy talált hozzá, ha még a hazaútra sem lelt? Hát a rigó mutatta neki az utat. Na és mi van most az anyukájával, biztos nagyon keresi. A rigó minden bizonnyal visszament és megnyugtatta, hogy jó helyen van. Na és milyen erdőből jött, hisz nem igazi őz, vagy igen? Itt már kicsit elbizonytalanodtam, látva Tami szemében a kétségbeesés és a kétkedés árnyalatnyi különbségét. Nyeltem egy nagyot és feleltem: nem, ez plüss őz és a plüss erdőből jött (mint a négyszögletű kerek erdő). Egy kicsit rajtam felejtette a tekintetét, de aztán mosolyogva szorította magához Bubut és nem kérdezett többet. Én pedig letöröltem a homlokomról az izzadságcseppeket és hátradőlve fellélegeztem, hogy nem akar elmenni a plüss erdőbe.
Egyik este arra értünk haza, hogy megszületett a kis teve. Na, ezt már hitte is, nem is, de mivel egyszerre léptünk be a szobába és pillantottuk meg az ágyon ülő púposokat, én minden gyanú felett álltam.A tökpéntökre semmi újat sem alkottam, mondhatni önmagamat ismételtem, mert nagyon kevés időm volt, mivel pont egybeesett a munkahelyem leltárával, ami reggel hattól este hatig tartott, bár én pénteken eljöttem hamarabb a program miatt, de másnap be kellett pótolnom.
A tökünnepet beárnyékolta egy járvány is, alig volt résztvevő, hiányzott a megszokott csemege, de Tami jól érezte magát. Van egy kislány, aki kisebb nála két évvel és borzasztóan neveletlen, szófogadatlan. Tami többször kérte, hogy átmehessen hozzá. Mondtam neki, hogy amíg nem okosodik meg, addig felejtse el. Pénteken módom volt némileg megfigyelni a kislány szüleit is, mikor az apuka a tábortűznél állva a gyereke fedetlen üstöke felett két pálcikával tüzeskedett. Én csak néztem az aláhulló parazsakat és vártam, hogy mikor gyullad fel a lánya haja, de szerencsére az anyuka vagy a nagymama – nem igazán tudtam eldönteni a kapcsolatukat a sötétben -, rászólt, hogy hagyja abba. Magamban módosítottam korábbi kijelentésemet, miszerint nem csak a gyereknek, de a szülőknek is okosodniuk kell ahhoz, hogy Tami betehesse hozzájuk a lábát, de nem valószínű, hogy ezt én kivárom.
Tami csoportjában van egy kisfiú, aki igencsak szeret velem beszélgetni, és még az sem tántorítja el, hogy a felét sem értem annak, amit mond, annyira selypít. Állandóan visszakérdezek, hogy tisztázzam mondanivalójának tartalmát, lehetőleg úgy, hogy csak igennel, vagy nemmel kelljen felelnie. Most viszont minden szavát értettem, mármint nyelvtanilag. Odaszaladt hozzám és közölte: „anyukám reggel meghalt és nekem is fáj kicsit a hasam”, majd tovább rohant. Meghűlt bennem a vér, de aztán megláttam az anyukát és megnyugodtam.
Miután az egyik kislány behányt a tökök alá, hazajöttünk. Egész úton azon gondolkodtam, hogy mért nem ezt a tököt faragtam ki, most aktuális lett volna. Igazán halloweenesre sikeredett az idei tök-fesztivál.Sajnos Tami szombatra csak elkapta a hányásos járványt. Mivel a leltárt be kellett fejezni, mindenki túlórázott, de nekem már nagyon mehetnékem volt. Szerencsére 12 órai munka után egyik munkatársam is így döntött, úgyhogy mellé szegődtem az autóba. Én is siettem, hiszen már ideges voltam Tami miatt, de azért túlzásnak éreztem 110-el hajtani végig a városon. Nem féltem, de azért kapaszkodtam és megijedni csak akkor kezdtem, mikor pont egy lassúbb pillanatban (piros volt a lámpa!) szembe jött velünk egy rendőrautó és a sofőr közölte, hogy ha hamarabb találkozunk vele, lerázza. Azt hiszem előtte én kiszálltam volna.
Tami anyukámnál volt, telefonon konzultáltunk, hogy elhozzam-e, vigyek-e valamit, de erre elmesélte, hogy mikor az áruházban voltak, Tami megkívánta a szőlőt. Anyukám azonnal tépett neki két szemet a fürtről, hogyha ezután is kér, akkor megveszi neki. Nem szóltam semmit, mert nem akartam veszekedést. Anti szerint én is felnőttem mosatlan szőlőn, de azért nem egy legyengült szervezet számára való a más emberek koszos kezével összefogdosott gyümölcs. Arról nem is beszélve, hogy így gyorsan elfogynak a fürtök, ha minden családos két szemet letép a gyerekének.