Szilvás gombóc

Mostanában nem nagyon lesz időm ide irogatni (milyen szép alliteráció), pedig lenne miről, de fontosabb dolgok jöttek közbe. (Ráadásul pont ma vettek el tőlem egy órát, ami egész nap nagyon fog hiányozni.)
Anyukám térdét pénteken megműtötték. Kértem, hogy küldjön sms-t, ha megtudja, hogy mikor kezdődik a műtét. Reggel fél nyolckor csörrent meg a telefonom. Már fel voltam öltözve, úgyhogy autóba pattantam és robogtam a klinikára, mert még előtte látni akartam. Már csöpögött a karjába az infúzió, észrevétlenül el is szundított mellettem, miközben beszéltem hozzá. Aztán lekísértem, majd a belépni tilos táblával szembe toltam egy fotelt, elhelyezkedtem benne és vártam. Előreláthatólag fél tízet mondott a beteghordó, hogy akkor hozzák ki, úgyhogy volt két és fél órám. Egyszer muszáj volt lemennem a mosdóba, és mire visszatértem, elfoglalták a helyem. Villámló szemekkel néztem a zsíros hajú férfira, de nem vett rólam tudomást. Ácsorogtam, mert a többi fotel túl messze volt az ajtótól, nem akartam teljesen felforgatni a várótermet. Fortyogtam kicsit a méregtől, persze indokolatlanul, de csak akkor nyugodtam le, mikor a takarító felállította a férfit, később a fotelt is elvitte.
Mikor szóltak, hogy tizenöt perc múlva hozzák anyukámat, beljebb húzódtam. Ezt volt a legnehezebb kivárni, mert a tizenöt perc fél óra lett. Közben folyamatosan kaptam a beteghordótól a híreket, hogy minden rendben, csak lassan tér magához. Ez azért volt furcsa, mert úgy tudtam, nem altatják.
Az a lényeg, hogy sikerült a műtét, egész jól nézett ki, mikor előbújt a csapóajtó mögül, persze ágyastól. A lába bokától combig befáslizva és míg tartott az érzéstelenítő hatása, addig fájdalmat sem érzett. Na, de aztán! Kapott ugyan egy pumpás fájdalomcsillapítót, amit maga adagolhatott, de ettől hányingere lett. Sajnos tehetetlen voltam, nem tudtam enyhíteni a kínjait és indulnom is kellett Tamiért az óvodába.
Hamarosan azért újra megjelentem, immár Tamival, mert ő is nagyon szerette volna látni a mamiját. Még szerencse, hogy visszamentem, mert ugyan a nővér töltött neki ásványvizet, de olyan messze rakta, hogy sehogy sem érte el, már teljesen ki volt száradva. Míg ott voltunk, addig megivott majd’ egy liter vizet. Hoztam neki citromot is, ha kiürülne a pohara, legalább azt nyalogathassa.
Örülök, hogy túl van rajta, mert már tavaly november óta szenvedett a lábával, annyira, hogy még bottal is nehezére esett a járás. Az orvosok havonta egy vizsgálatra utalták be, januárban már olyan fájdalmai voltak, hogy kézbe vettem az ügyeket és protekciót kerestem. Hihetetlen, hogy ismeretség nélkül az orvosi eljárás csak botladozik, senkit sem érdekel, hogy mi van a beteggel, húzzák az időt, akár mekkora fájdalma is van, de ha ismerős veszi kézbe az ügyeket, azonnal felgyorsulnak az események. Így egy hónap alatt minden vizsgálat elkészült, a rá következő hónapban pedig az operáció is megtörtént. Sajnos ez nem volt az utolsó, mert a térde után a csípőjét is meg kell műteni, de csak hat hónap elteltével lehet, de már így is remélhető, hogy fájdalom nélkül tudja használni a lábait, nyáron akár még bújócskázhat is az unokájával, aki ezt már nagyon várja.
Szóval most elég nehéz nekem is. Minden nap be kell mennem anyához, bár nem kötelező, de én így érzem helyesnek. Ráadásul mindezt munkaidőben, mert Tamit nem nézik jó szemmel a betegszobában, bár ezt csak súgva közölték. Úgy láttam a nővérek arcán, hogy nem bánják, ha ott van, csak a főnök észre ne vegye. Az egyik nővérke még beszélgetni is elkezdett a lányommal – bár ne tette volna! Kérdezte, hogy óvodás-e? Aztán, hogy van-e szerelme? És fiú? - kérdezte, annak ellenére, hogy Tami hangosan mondta, hogy a szerelme: Gergő. Láttam a lányomon, hogy elvesztette a fonalat, akárcsak én, morogtam valamit, hogy befejezetnek tekintse az ügyet, de ez olaj volt a tűzre, és gyorsan elmesélte, hogy egy kislánytól ugyanezt kérdezte, és kiderült, hogy a szerelme lány. Szóval csak ezért volt az érdeklődés, hogy eme felismerését közölhesse. Kár volt.
Apát sem akarom túlzottan magára hagyni, mivel tudom, hogy míg anya haza nem jön – ez minimum két hét -, addig bablevesen fog élni. Gondoltam főzök neki valamit, de Anti lebeszélt, hogy a kosztomon hamarabb éhen hal, mintha nem enne. Úgyhogy pénteken inkább vettem neki grillcsirkét, az elég lesz pár napig. Ma viszont nem ússza meg a szilvás gombócomat. Mellesleg anyának is összeüthetnék valami finomat - már amennyire ez tőlem telik -, mert a műtét előtti ebédjét látva, nem fog pocakot ereszteni. Az, hogy a főzelékhez kompótot adtak, még hagyján, de hogy a sült almáról csak kóstolással lehetett eldönteni, hogy sült alma, az már kicsit aggasztó. Arról nem is beszélve, hogy még kapott egy kupa vajat is, nem tudni miért. Mondtam, hogy tegye a levesbe, hátha nem lesz ehetetlen, de úgy sem volt jó, vacsorát pedig már nem hoztak néki.
Szombaton Antiék nélkülem mentek el a Borbála-fürdőbe, hogy az elmaradt munkámra is szakíthassak egy kis időt, pedig én is nagyon szerettem volna lubickolni a vízben, de túl fáradt és nyomott állapotban voltam. Este hatkor értek haza, Tami elaludt az autóban. Mikor bevittük az ágyra, azt hittem felébred, de nem. Aztán arra gondoltam, hogy majd akkor kel fel, mikor mi feküdnénk, de nem. Mikor lefeküdtünk, az járt a fejemben, hogy majd hajnalban fog kelteni, de nem. Kb. 13 órát aludt egy huzamban.
Irigy vagyok.
Az én kicsi lányom:

Fogat fogért

Nem is olyan régen még azt vártuk, hogy Taminak kinőjön az első foga. Emlékszem, milyen furán nézett ki, mikor alul egy és fölül pedig oldalt egy foga kibújt, szinte egyszerre. Mint egy vámpír. Most pedig hullajtja a kis gyökértelen tejfogakat. Kettő már régen mozog, de ma ki is pottyant az egyik.Tami már nagyon várja a reggelt, hogy a fogtündér valami ajándékra cserélje a párna alá rejtett fogat. Sokáig gondolkodott, hogy egyáltalán odaadja-e a tündérnek, de a meglepetés lehetősége nagyon kecsegtető volt, megkönnyítette a helyzetét, úgyhogy viheti. Reméljük, nem egy másik fogat kap cserébe.

Szösz

Tamival megyünk bevásárolni. Mikor megállok az áruház parkolójában, mindketten egyszerre nyitjuk az ajtót.
- Ha kiszálltál, nyomd le a gombot és csapd be az ajtót – mondom neki, ha már ilyen ügyesen kinyitotta.
Tami kiszáll, lenyomja a gombot, odafordul az ajtóhoz és azt mondja:
- Tudok repülni.
- Nem is tudsz – felelem.
- Nem neked mondtam, hanem az ajtónak. Becsaptam.

Mösz

A Férfi és a Nő a konyhában vacsorához készülődve beszélgetnek, lányuk a hálószobában játszik.
- Még nem találta meg az óvszert a fiókban? – kérdi a Férfi suttogva, miközben a lányuk felé biccent.
- Dehogynem – feleli a Nő ugyanazon a hangszínen.
- És nem kérdezte, hogy mi az? – kérdezősködik tovább a Férfi, a Nő füléhez hajolva.
- Dehogynem – válaszolja szűkszavúan a Nő.
- És? Mit mondtál neki, hogy mi az? – teszi fel a kérdést a Férfi kíváncsian.
- Tűpárna – ránt egyet a nő a vállán és elfordul, hogy a megrökönyödött Férfi ne lássa visszatartott nevetését.

Vannak még csodák

Tegnap moziban voltunk. Sokáig tipródtunk a net előtt, hogy melyik filmet nézzük meg. Az amerikai (hollywoodi) filmek nálunk szóba sem jöhetnek. A durva, értelmetlen akciófilmek valahogy nem tudnak lázba hozni („bocs, hogy levágtam a kezed / semmi baj, ez csak a bal”), ahogy a csöpögős, romantikus, elcsépelt műalkotások sem („lehozom neked a csillagokat is / inkább utazzunk el Balira”).
Három film jöhetett számításba. Az egyik a Papírkutya. Szőke András és Badár Sándor nagy kedvencünk, de féltem tőle, hogy sablonos lesz, olyan mint a Hasutasok (Bakter-imitáció), ráadásul nagyon rímel a film címe az Üvegtigrisre, ami megint csak nem a kedvencem. A másik kinézendő a Transz-Szibéria, de elolvasva a filmelőzetest, nem igazán kattantam rá, bár szeretem a krimiket, de ez túl akciódús volt érzékeny lelkemnek.
Maradt a harmadik lehetőség, a Gettómilliomos. Megvallom őszintén ettől is tartottam kicsit (nem alaptalanul), de valami vonzott is. Talán India, talán a film dokumentum-jellege, a történet egyszerűsége (ami csak az előzetes alapján tűnt annak), a sztároktól mentes szereplőgárda. Kritikát sosem olvasok el arról a filmről, amit még nem láttam, mert óhatatlanul is befolyásolna. Anti is húzta kicsit a száját, de azt mondta, rám bízza a döntést, úgyhogy nem kellett győzködnöm, erre vettünk jegyet.
Szeretek moziba menni. Elvarázsol, kizökkent a mindennapokból, hangulata van. Csak egy bajom van a filmszínházzal: iszonyú hangos. Mikor belépek a terembe, mindig eszembe jut volt szolfézs tanárom, aki azt mondta: süketül a világ. E kijelentése óta eltelt már jó sok év, és szerintem még süketebb lett a világ. Nem értem miért kell ennyire üvölteni a vászonról, de ezen nem tudok változtatni, úgyhogy nem is folytatom tovább ezt a gondolatmenetet.
A film?… lenyűgözött. Bár kétszer eltakartam szememet a tenyeremmel és csak kukucskáltam az ujjaim között, egyszer pedig nagyon megijedtem, az első lövéskor, mégsem bántam meg, hogy ezt választottuk. Lenyűgözött mind a film mondanivalója, mind az operatőr színes eleganciája, akárcsak a nyüzsgés káosza, a szemétdombon kapirgálás hangulata, vagy az eső monoton csöpögése és a szerelem csöndje. Lenyűgözött – főleg a gyerek – szereplők alakítása. Jamal, aki úgy néz ki, mintha kettőig sem tudna számolni, és lehet, hogy nem is tud, de hihetetlen logikája, emberismerete és töretlen szerelme átsegíti a nehézségeken. Nem azért jelentkezik a vetélkedőbe, hogy milliomos legyen. Nem. Csak azért, mert tudja, hogy Latika nézi, hisz a kedvenc műsora, és így látja Őt, Jamalt, hogy él, hogy jól van, csak szenved a magánytól. A film során többször elveszítik egymást. Latika nem is tudja, hogy mit érezzen. Ő állandóan sodródik amerre a víz viszi, neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen, és el sem akarja hinni, hogy olyat is tehet, amit ő akar. Hogy lehet szabad és dönthet szabadon.
Jamal viszont, amióta megszerezte az autogrammot, tudja, hogy léteznek csodák, de ezeket a csodákat csak ő képes megteremteni, magának kell kiharcolni, még ha egyenest a latrinába is kell ugornia. Meg kell dolgoznia érte, ahogy egész életében tette, hol így, hol úgy.
Van egy jelenet a filmben, mikor turistáknak mutatja meg a gettót. Azt a teret, amit ő a legjobban ismer, ahol felnőtt, hol szemetet túrva, hol menekülve, hol az anyja szoknyája mögé bújva. Míg körbevezeti az amerikai házaspárt és a sofőrt, addig a suhancok még a kerekeket is lelopják az autóról. Visszatérve, a sofőr kikel magából, elkezdi rugdosni Jamalt, mindenért őt okolja. A földön fekve, vérző orral és bedagadt szemmel kérdezi Jamal: nem maguk akarták látni az igazi Indiát?
Salim, Jamal bátyja a rossz utat választja. Őt csak a külsőségek érdekelik, csak az, hogy minél több pénze legyen, bármi áron. Hazugsággal, lopással vagy gyilkossággal, tök mindegy. Csak kétszer láttam pozitívnak ezt a figurát. Mikor gyerekként nem zavarta ki Latikát a vagonból (bár be sem engedte) és mikor már felnőttként odaadta Latikának a slusszkulcsot. Akkor ő már tudta, hogy ezt nem fogja megúszni, tudta, hogy bűnhődnie kell a sok rosszért, amit többek között a lány és az öccse ellen elkövetett. Halála törvényszerű volt és némileg ironikus, ahogy a kádnyi pénzbe belefúlt.
Jamal személyisége azt sugallta, hogy bárki lehetsz, akárhonnan jöttél, akármit tettél, ha van egy célod és addig küzdesz érte, míg el nem éred. Maga a forgatókönyv, hogy pár kérdésbe bele lehet sűríteni egy ember életét, engem két órára leszögezett a fotelbe. Persze naivság azt gondolni, hogy egy fiú, aki sosem hazudott, mindig őszintén elmondta, amit gondol, elnyeri méltó jutalmát. Mégis elhittem, amit a rendőr mondott Jamalnak, mert el akartam hinni, hogy minden összetett bonyolultságában az élet lehet ilyen egyszerű (legalább a vásznon). A kihallgatás során azt kérdezi Jamal: Elhiszi, amit mondok? Rendőr: Tudom, hogy őszinte vagy. Jamal: Honnan tudja? Rendőr: Mert nem hazudsz.
Persze, ez csak film, nem az élet, bár elég életszerű volt több jelenete is. Az viszont nagyon rosszul esett volna, ha elmarad a happy end. A sok szörnyűség után az maga lett volna a pokol és egy mérhetetlen csalódás, hogy még ezt is elvették tőle és tőlem.
Egyet nem értettem. A film végén elkezdtek táncolni a peronon. Miért? Ez valahogy nem illett a filmhez, a szereplőkhöz, de még Indiához sem. Bár a zene kiváló volt, a dallamok és hatások mindig nagyon jó helyre kerültek, de az az össznépi tánc a végén? Na, mindegy, legyintek.
Hazaérve még elolvastam pár kritikát és meg kell, hogy mondjam, jó, hogy nem korábban tettem. A „kritikusoknak” fogalmuk sincs sem a filmről, sem a történetről. Vagy össze-vissza beszélnek, vagy el sem hangzó dialógust idéznek és úgy érzik tökéletesen értenek mindent. Szerintem is, csak egyet nem: a lényeget.

Hóvirág

Imádom a meglepetéseket, mert az olyan váratlan, kiszámíthatatlan és ettől izgalmas is. Én nem értek egyet azzal, hogy csak a szándék a fontos, mert egy személyhez szóló, egyedi dolognak sokkal jobban tudok örülni, mint valami tucatcuccnak. Ha valamilyen alkalom van, akkor tudom és majdhogynem elvárom, hogy gondoljanak rám és kifejezzék, mert ilyenkor nekem jár valami. Nem azt várom el, hogy drága, fényes és csillogó legyen. Megelégszem egy szóval, egy mozdulattal is, ami az alkalomhoz illik és csak nekem szól. Az ajándékból többnyire le lehet szűrni, hogy kinek mennyire vagyok fontos, ki mennyire ismer. Akitől fakanalat kapok, arról azt gondolom, hogy vagy nem ismer eléggé, vagy nem vette a fáradtságot, hogy napokig, vagy órákig (nem vagyok annyira bonyolult) tipródjon azon, hogy minek örülnék (vagy nagyon vicces hangulatban volt). Akitől viszont tollat, könyvet kapok, arról tudom, hogy ismeri a számomra fontos dolgokat, de legalábbis sejti, hogy mivel tehet boldoggá. És akkor még mehetünk mélyebbre is, mert aki még azt is kitalálja, hogy melyik író könyvének örülnék, akkor számomra tényleg nagyon sokat jelent és valószínű, hogy én is sokat jelentek az ő számára, mert nem csak kapni, de adni is nagyon jó, van hogy jobb. Egyetlen ilyen ember van, aki még azt is kitalálja, ami még bennem meg sem fogalmazódott.
Tudom, hogy ez nagyon nehéz, mert könnyebb azt elképzelni, ami az emberekben egyforma, általános. Az embert viszont az teszi egyedivé, amiben különleges, ami elüt a tucattól, ami nem számítható ki előre és amit sokszor nekünk kell felfedezni, kitalálni a másikban.
Itt volt ez a Valentin nap is. Nagy dolog. A szerelmesek napja – mondják, akik már rég nem szerelmesek, mert ha azok lennének, tudhatnák, hogy a szerelmeseknek minden nap a szerelmesek napja. Persze nem lehet minden napot megünnepelni, de ekkor lép közbe a meglepetés. Meglepni annyi, mint kizökkenteni a másikat a megszokottból, mivel nem számított rá, egy pillanatra boldoggá tenni, hiszen a boldogság, apró morzsákból áll, akár a nap fénye és melege is milliónyi kis sugárból adódik össze.
Mindenkiben él a vágy, hogy társra leljen, hogy megtalálja az igazit és ha sikerült, akkor szeretné is maga mellett tudni mindörökre. Ha nem így lenne, akkor az illető nem lenne az igazi. Mindenki pótolható, mondja ezt az, akinek semmi és senki sem fontos igazán. Csak a nem fontos dolgok, a hozzánk nem közelálló emberek cserélhetők, nem azok, akikkel minden napunkat el szeretnénk tölteni. Mert „lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek Te jelented magát a világot.”
Persze a napok sokszor egyhangúak, fásultak, és pontos forgatókönyvként pörögnek. De mért ne lehetne néha belecsempészni egy váratlan fordulatot, egy apró öröm-pöttyöt, ami az unalmas napot bearanyozza, kiemeli a többi közül és emlékezetessé teszi. Néha muszáj elfelejtenünk a napok és az órák fogalmát, hogy jobban odafigyelhessünk a percekre.
Ilyen nap volt az is, mikor fáradtan kiléptem a munkahelyemről és lassan, gondterhelten elindultam az autóm felé, miközben azon járt az eszem, hogy milyen teendők várnak rám: mennem kell a lányért az óvodába, aztán boltba is be kell ugrani, hogy legyen vacsora, itthon pedig fel kell porszívózni, hogy ne járjunk térdig a koszban. Mikor az Opelhez értem, a szélvédőn egy virág várt reám. Egy hóvirág celluxszal a derekán. Ha morbid akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy gondolkozni kezdtem, ki tűzhette oda, de gondolkodás nélkül kitaláltam, hogy ez csakis a kedvesem lehetett.Mosolyogva vezettem az óvodáig és utána sem hervadt le arcomról az elégedettség szirma. Coelho mondta, hogy az veszi észre a szépet maga körül, aki magában hordozza a szépséget, mivel a világ tükör, és minden embernek a saját arcvonásait tükrözi vissza. Engem az ilyen váratlan apróságok úgy fel tudnak tölteni jókedvvel, hogy az sem érdekel, ha a szembejövő vadidegenre rámosolygok. Nem egy arc mosolygott vissza a szélvédő mögül, akinek a szemébe néztem hazafelé. A boltban is látták rajtam, hogy mennyire vidám vagyok, és ezt azzal viszonozták, hogy udvariasan, közvetlenül szolgáltak ki, nehogy elrontsák a kedvem. Azt hiszem, ha látszik rajtad az öröm, akkor mindenki összefog, hogy bele ne rondítson a boldogságodba, sőt még próbálják fokozni is, mert ami belőled árad, az a másiknak is jól esik.
Nem azért szeretjük a másikat, ami Ő valójában, hanem amilyen lehetünk mellette! És én ezen a napon nagyon, de nagyon szép voltam.