Anyukám térdét pénteken megműtötték. Kértem, hogy küldjön sms-t, ha megtudja, hogy mikor kezdődik a műtét. Reggel fél nyolckor csörrent meg a telefonom. Már fel voltam öltözve, úgyhogy autóba pattantam és robogtam a klinikára, mert még előtte látni akartam. Már csöpögött a karjába az infúzió, észrevétlenül el is szundított mellettem, miközben beszéltem hozzá. Aztán lekísértem, majd a belépni tilos táblával szembe toltam egy fotelt, elhelyezkedtem benne és vártam. Előreláthatólag fél tízet mondott a beteghordó, hogy akkor hozzák ki, úgyhogy volt két és fél órám. Egyszer muszáj volt lemennem a mosdóba, és mire visszatértem, elfoglalták a helyem. Villámló szemekkel néztem a zsíros hajú férfira, de nem vett rólam tudomást. Ácsorogtam, mert a többi fotel túl messze volt az ajtótól, nem akartam teljesen felforgatni a várótermet. Fortyogtam kicsit a méregtől, persze indokolatlanul, de csak akkor nyugodtam le, mikor a takarító felállította a férfit, később a fotelt is elvitte.
Mikor szóltak, hogy tizenöt perc múlva hozzák anyukámat, beljebb húzódtam. Ezt volt a legnehezebb kivárni, mert a tizenöt perc fél óra lett. Közben folyamatosan kaptam a beteghordótól a híreket, hogy minden rendben, csak lassan tér magához. Ez azért volt furcsa, mert úgy tudtam, nem altatják.
Az a lényeg, hogy sikerült a műtét, egész jól nézett ki, mikor előbújt a csapóajtó mögül, persze ágyastól. A lába bokától combig befáslizva és míg tartott az érzéstelenítő hatása, addig fájdalmat sem érzett. Na, de aztán! Kapott ugyan egy pumpás fájdalomcsillapítót, amit maga adagolhatott, de ettől hányingere lett. Sajnos tehetetlen voltam, nem tudtam enyhíteni a kínjait és indulnom is kellett Tamiért az óvodába.
Hamarosan azért újra megjelentem, immár Tamival, mert ő is nagyon szerette volna látni a mamiját. Még szerencse, hogy visszamentem, mert ugyan a nővér töltött neki ásványvizet, de olyan messze rakta, hogy sehogy sem érte el, már teljesen ki volt száradva. Míg ott voltunk, addig megivott majd’ egy liter vizet. Hoztam neki citromot is, ha kiürülne a pohara, legalább azt nyalogathassa.
Örülök, hogy túl van rajta, mert már tavaly november óta szenvedett a lábával, annyira, hogy még bottal is nehezére esett a járás. Az orvosok havonta egy vizsgálatra utalták be, januárban már olyan fájdalmai voltak, hogy kézbe vettem az ügyeket és protekciót kerestem. Hihetetlen, hogy ismeretség nélkül az orvosi eljárás csak botladozik, senkit sem érdekel, hogy mi van a beteggel, húzzák az időt, akár mekkora fájdalma is van, de ha ismerős veszi kézbe az ügyeket, azonnal felgyorsulnak az események. Így egy hónap alatt minden vizsgálat elkészült, a rá következő hónapban pedig az operáció is megtörtént. Sajnos ez nem volt az utolsó, mert a térde után a csípőjét is meg kell műteni, de csak hat hónap elteltével lehet, de már így is remélhető, hogy fájdalom nélkül tudja használni a lábait, nyáron akár még bújócskázhat is az unokájával, aki ezt már nagyon várja.
Szóval most elég nehéz nekem is. Minden nap be kell mennem anyához, bár nem kötelező, de én így érzem helyesnek. Ráadásul mindezt munkaidőben, mert Tamit nem nézik jó szemmel a betegszobában, bár ezt csak súgva közölték. Úgy láttam a nővérek arcán, hogy nem bánják, ha ott van, csak a főnök észre ne vegye. Az egyik nővérke még beszélgetni is elkezdett a lányommal – bár ne tette volna! Kérdezte, hogy óvodás-e? Aztán, hogy van-e szerelme? És fiú? - kérdezte, annak ellenére, hogy Tami hangosan mondta, hogy a szerelme: Gergő. Láttam a lányomon, hogy elvesztette a fonalat, akárcsak én, morogtam valamit, hogy befejezetnek tekintse az ügyet, de ez olaj volt a tűzre, és gyorsan elmesélte, hogy egy kislánytól ugyanezt kérdezte, és kiderült, hogy a szerelme lány. Szóval csak ezért volt az érdeklődés, hogy eme felismerését közölhesse. Kár volt.
Apát sem akarom túlzottan magára hagyni, mivel tudom, hogy míg anya haza nem jön – ez minimum két hét -, addig bablevesen fog élni. Gondoltam főzök neki valamit, de Anti lebeszélt, hogy a kosztomon hamarabb éhen hal, mintha nem enne. Úgyhogy pénteken inkább vettem neki grillcsirkét, az elég lesz pár napig. Ma viszont nem ússza meg a szilvás gombócomat. Mellesleg anyának is összeüthetnék valami finomat - már amennyire ez tőlem telik -, mert a műtét előtti ebédjét látva, nem fog pocakot ereszteni. Az, hogy a főzelékhez kompótot adtak, még hagyján, de hogy a sült almáról csak kóstolással lehetett eldönteni, hogy sült alma, az már kicsit aggasztó. Arról nem is beszélve, hogy még kapott egy kupa vajat is, nem tudni miért. Mondtam, hogy tegye a levesbe, hátha nem lesz ehetetlen, de úgy sem volt jó, vacsorát pedig már nem hoztak néki.
Szombaton Antiék nélkülem mentek el a Borbála-fürdőbe, hogy az elmaradt munkámra is szakíthassak egy kis időt, pedig én is nagyon szerettem volna lubickolni a vízben, de túl fáradt és nyomott állapotban voltam. Este hatkor értek haza, Tami elaludt az autóban. Mikor bevittük az ágyra, azt hittem felébred, de nem. Aztán arra gondoltam, hogy majd akkor kel fel, mikor mi feküdnénk, de nem. Mikor lefeküdtünk, az járt a fejemben, hogy majd hajnalban fog kelteni, de nem. Kb. 13 órát aludt egy huzamban.
Irigy vagyok.
Az én kicsi lányom:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése