Az a lényeg, hogy a cinegék csiripelnek, a rigók fütyülnek, a virágok szépek, a fák rügyeznek, és még az aranyesőm is kezd behódolni a hozzá nem értő kertészeti remekelésemnek.
Tamival a játszótéren töltöttük az egész délutánt, mert ehhez volt kedvünk. Én dolgoztam már annyit előtte, rohangáltam már annyit utána, és hanyagoltam már el a lányomat annyira, hogy úgy éreztem, ennyi jár. Neki, nekem, nekünk.
A legnagyobb játszótéren kötöttünk ki, ami Szegeden létezik. Pár évvel ezelőtt sokat jártunk ide, mert közel volt, de a mostani lakóhelyünk már nem teszi lehetővé a napi vizitet. Meg is változott, mióta nem jártunk itt. Eltűnt az óriási kígyó, ami majdnem olyan volt, mint egy hajóhinta, csak nem fordult át. A hosszú csúszda helyén is korlát metszette el a gyerekek útját. Még szerencse, hogy a csúszka megvolt, mert ez Tami kedvence.
Ez nem az a csúszka, amin most voltunk, de hasonló. Most nem volt időm fényképezni.A csúszka olyan, hogy minél erősebben lököd el magad, annál nagyobb az esély, hogy a visszafelé út negyedét még lendületből megteheted. Onnantól viszont már húzni kell, erősen. Mivel több gyerek várakozott a sorára, kicsit én is besegítettem pár kisebb porontynak, hogy hamarabb felugorhasson rá a következő. A végén már jobban élvezték, mikor visszafelé rohantam velük, mint amikor odafelé száguldottak a lendülettől. Nekem is jól esett, nem riadok meg a mozgástól és ahogy körülnéztem, feltűnt, hogy szinte az összes szülő ül a padon, ha tudja is hol a gyereke, nem érdekli, és úgy néznek rám, mint egy csodabogárra, aki felnőtt és szülő létére, játszani mer. Pedig így sokkal gyorsabban telt az idő, sokkal szórakoztatóbb volt, mint újságot olvasni. Nem tagadom igencsak elfáradtam, de megérte.
Azt hiszem az egyik kislány emlékezetébe kicsit tovább marad meg ez a délután, mint a többi. Szegényke nem ért fel időben a csúszka tetejére és így elsodorta egy nagyobb gyerek. Nem ütötte meg magát túlságosan, inkább csak megijedt, persze azonnal sírni kezdett. Mivel szülőt sehonnan sem láttam közeledni felé - pedig 4 évesnél nem lehetett több -, magamhoz öleltem, vigasztaltam, majd próbáltam a gondolatait a lapos kavicsokra terelni, melyeket tulajdonképpen ő nyomott össze. Ez az ötlet hihetetlenül tetszett neki, a leglaposabbat zsebre is vágta, emlékül. Mikor megnyugodott, akkor sem akart beszélni, csak mosolygott. A nevét sem volt hajlandó elárulni. Amikor ezt tudakoltam, épp arra röpült egy cserebogár, hát elneveztem Cserebogárnak. Beállt újra a sorba, és mikor felugrott a csúszkára, láttam a szemén, hogy csak azért csúszik, hogy én majd visszaszaladjak vele. Nem okozhattam neki csalódást. Közben a többieknek is feltűnt a Cserebogár név, és kezdték elnevezni magukat különböző bogárnevekkel. Tami Katicabogár lett, egy másik gyerek Futrinka, egy Dongót is láttam, de nem szólítottam meg, én maradtam Csodabogár.
A kavicsban elég nehéz szaladni, de megtettem minden tőlem telhetőt, és csak akkor örültem igazán a vastag kavicsrétegnek, mikor fogócskázás közben túl nagy lendülettel csúsztam le Tami után a csúszdán. Nem gondoltam, hogy a fém és a fekete nadrágok találkozásából ilyen iram kerekedik, mindenesetre a csúszda végével én nem értem véget, még vagy hármat pattantam a földön, mire megálltam, a környező gyerekek legnagyobb örömére. Gyorsan felugrottam, mintha mi sem történt volna, kiráztam a kavicsokat a nadrágomból és szaladtam tovább.
A játszótér vezetője régi ismerősöm volt, úgyhogy pihenésképpen beszélgettünk. Hát nem könnyű egy játszópark fenntartása, ami nem csak programszervezésből, de adott esetben a „homokozó” lapátolásából is áll. Persze mindez minimális anyagi háttérrel. A kimúlt kígyó rendbetétele milliós nagyságot ér el, de a csúszda sem két fillér. Mikor a húsvéti programok kerültek szóba, felajánlottam, hogy ha nyúl kell, szóljon és hozok. Nagyon örült az ötletnek, hogy abban a pár napban egy nyúlsimogatót lehetne csinálni.
Már kezdett sötétedni, mire elindultunk haza. Tami itthon megette a fél hűtőt, lefürdött és pillanatok alatt elaludt. Engem sem kellett ringatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése