A Hang-villa titka

Mi van akkor, ha egyik nap arra ébredünk, hogy nem bírunk megszólalni? Valaki ellopta a hangunk! Felettébb megrázó lehet, főleg, ha operaénekes a hivatásunk, vagy terror-terrier kutyák vagyunk, netán színészek.
Ez a Mr. A., avagy a Hang-villa titka című detektív mesejáték tömör lényege, amit a minap néztünk meg a színházban. Szeretem az olyan gyerek-előadásokat, meséket, melyek nem csak és kizárólag a gyereknek szólnak, hiszen általában a szülő is ott van a gyermek közelében, és ő is jól akar szórakozni. Ilyen a Grimm-busz bábszínház, ahol a szereplők mindig belecsempésznek egy-két „felnőttes” poént, vagy kétértelmű megjegyzést, amit a kiskorú így, a felnőtt úgy értelmez, ezáltal mindenkit szórakoztatnak. És ilyen volt Alan Ayckburn színdarabja is, ahol sokszor hangosan kacagtam, akárcsak a lurkók. Ám most kicsit kritikusabb leszek, mert górcső alá veszem a szereplőket.
Székhelyi Józseffel, azaz Tántor úrral történt meg az első bekezdésben leírt epizód, akinek még szerencséje volt, mert az ellopott hangért cserébe kapott egy érdes, borízűt. Ez engem egyáltalán nem zavart, hiszen én éppen úgy szeretem a(z eredeti) hangszínét, ahogy van: rekedtesen, a szavak végét kicsit dallamosan elnyújtva, de még azon a határon belül, hogy ne legyen idegesítő. Sokszor vagyok úgy, hogy beleszeretek emberek hangjába. Nem tudom, mért van ez, de van jó pár kedvenc orgánumom és most itt nem az énekesekre gondolok. (Für Anikó is ilyen, vagy Benedek Miklós, de Eszenyi Enikőt és Gregor Józsefet is említhetném.)
Bár kicsit elfogult vagyok az elismert színésszel szemben, hiszen egyik kedvencem, de talán nem ezért tetszett az ő játéka a legjobban. Leírhatatlan például az a többször is megismétlődő jelenet, mikor részegen lebotorkál a lépcsőn, közben artikulálatlanul, mégis érthetően énekel. Egyszerűen önmagát adja, utánozhatatlanul, könnyedén, rutinból, mégis megismételhetetlenül. Úgy beleéli magát a szerepbe, hogy észre sem vesszük, hogy ez nem a valóság, de ez is a lényeg egy színházban. Aki tehetséges, annak mindegy, milyen darabban lép fel, drámában vagy mesejátékban, a tálentum mindenütt tetten érhető.
Albert, vagyis Savanyu Gergely, a pici óriáskutyát alakította, méghozzá kitűnően. A szerep megformálása nagyon élethűre sikeredett, és itt nem csak az ugatásokra gondolok, bár azok is nagyon a helyükön voltak, nem volt se sok, se kevés. Az is nagyon tetszett, mikor a történettől kicsit távol eső slágereket énekelt, vagyis tátogott, tette mindezt olyan váratlanul, hogy mosolyt csalt az ember szájára.
A narrátorok: Melkvi Bea és Járai Máté poénos szövegét fűszerező szintén vicces mozgásvilággal egyedivé tették produkciójukat, bár hangjuk néha enyhén monoton volt, mintha magnóról szólna, de kellően kiegészítették a többi szereplő játékát.
Az anyát alakító Szilágyi Annamária is megtett mindent a szerep kedvéért, bár ha nem csempészett volna bele a szerző egy-két dadogást, lehet, hogy nem érezném megfelelőnek.
Mr. Akusztikusz, vagyis Janik László, a gaz hang-tolvaj szerepéhez mérten kimért és könyörtelen volt, nem nagyon lehetett volna többet hozzátenni, mert ha kegyetlenebb, a gyerekek frászt kapnak a nézőtéren, ha meg kedvesebb, akkor nem adja vissza a fő mondanivalót. (Zárójelben itt említeném meg, hogy mikor a jegyet vásároltam, mondtam, hogy három jegyet kérek Mr. A. - így a-val - című előadásra, mire a "kisasszony" pikírt hangon kijavított - a hangokra már akkor is érzékeny voltam -, hogy azt Miszter é-nek kell ejteni. Közöltem, hogy ne haragudjon tudatlanságomért, de a misztert sem javította misztörre. A darabból viszont kiderült, hogy nekem volt igazam, mivel nem Mr. Ékusztikusztnak ejtették a címben szereplőt.)
A végére hagytam a főszereplőt: Suzyt, azaz Erdélyi Tímeát. Tudom, hogy régen a Barátok közt-ben játszogatott, majd - nagyon helyesen felismerve - kitört ebből a világból és terveit a Színművészeti Főiskolán folytatta, de mindez nem is számít. Úgy néztem, mint akiről még nem hallottam, vagy mint akit még nem láttam színpadon, és ez utóbbi meg is felel a valóságnak. Nemrégiben - teljesen véletlenül, fél füllel - hallottam vele egy interjút. Itt elmondta, hogy ő mennyire boldog, hogy Szegeden játszhat és milyen nagy lehetőséget kapott és maximálisan meg is felel ennek, még valami olyasmit is megfogalmazott, hogy szinte ráöntötték ezt a szerepet, és kiváló benne. Akkor még nem tudtam, hogy melyik színdarabról beszél, de most láthattam és egyáltalán nem voltam elragadtatva. Úgy játszott, mintha ez lenne az 500. előadása. Nem csak az arca volt unott, de a hangja is, nem csak a hangja volt színtelen, de a mimikája, gesztusai is. (Titkon reméltem, hogy az ő hangját lopják el legelőször, de sajnos nem.) Az alakítása visszarepített egy iskolai színházkör próbájára. Lehet, hogy rossz napja volt, nem tudom, lehet, hogy tud ennél jobb is lenni, de ezek után én már nem nagyon hiszek neki.
Szerencsére a többiek mindenért kárpótoltak, és csak azért nem említem meg az apa, Kiszely Zoltán alakítását, mert nem tudott kibontakozni, hiszen annyira epizódjellegű volt a megjelenése.
Tami is nagyon élvezte az előadást. Izgult, nevetett, drukkolt és két kézzel jelentkezett, mikor szavazásra került a sor, hogy merre menjenek tovább a főszereplők (néha mindkét választási lehetőségnél).
Mindent összevetve nagyon kellemesen kikapcsolódtunk két órára.