Mire végeztünk, Anti majdnem az összes sort végignézte. Ekkor jutott Tami eszébe, hogy tulajdonképpen nem vett magának semmit sem. Ezt gyorsan korrigálni kellett. Kérdezte, hogy akármit is vesz, az vásárfia? Persze – feleltem, bármit is néz ki, ha megveszem, akkor az már vásárfia. A félfülű, szúrós szőrű kutyáról nagy nehezen sikerült lebeszélnem, akárcsak a giccses porcelán delfinről és az üvegmacskáról, melyek talán a haza utat sem bírták volna ki, arról nem is beszélve, hogy a macskának farka nem volt, a delfin meg piros színben pompázott - élethűen. Végül egy plüss nyuszinál állapodott meg, mert annyira selymes volt a bundája. Az árus kérdezte, hogy mégis mért a nyuszi, mikor már vége van a húsvétnak? Nem nagyon tudtam megfelelő válasszal szolgálni, de elég egyértelmű volt, hogy azért mert valami kell és hirtelen ez volt kéznél.Tami megevett egy hot dogot, majd hirtelen össze akart esni a fáradtságtól. Nem csodáltam, csak azt, hogy sem a plüss-válogatás előtt, sem az állatok etetése közben szó sem volt kimerültségről, melegről, szomjúságról. Felvettem ugyan a nyakamba, de nem sokáig bírtam cipelni, úgy látszik gyöngülök, vagy ő nehezedik.
Míg Anti visszament a vásárfiájáért, addig mi hallgattuk az indiánok muzsikálását. Tami már kicsinek is nagyon szerette a zenéjüket, többször megálltunk a díszes pompába öltözött rézbőrűek előtt, sőt még egy kazettát is vásároltunk tőlük, amit kizárólag az autóban hallgattunk, míg nem lett rádióm. Tami először a nagy tollú indián mögé lopózott, hogy kihúzzon egy tollat a fejdíszéből, de hiába biztattam, nem sikerült rábeszélnem a rosszaságra, győzött a jólneveltség. Szívesen vettem volna Taminak valami hangszert, többféle csörgő, sípoló, csengő-bongó hangképzőt árultak, melyek fület melengetően szóltak, de a lány inkább a kardfogú tigris fogából, vagy kardszárnyú delfin szárnyából – már nem emlékszem - készült nyakláncot választotta. Szerencsére a farkasos pólók még túl nagyok voltak rá, pedig majd’ megőrült az egyikért. Miközben az indiánokról faggatott és én elővettem minden tudásomat Amerika felfedezéséről és őslakosainak kiirtásáról, az egyik indián levette a fejdíszét. Tami rökönyödve nézte az immár megskalpolt kobakot, mivel a tollakkal együtt a parókáját is lekapta. Ekkor jöttek az olyan kérdések, hogy de mégis, miért nincs hosszú haja, hisz minden indiánnak az van, neki meg göndör és rövid – még jó, hogy nem szőke – és egyébként is ha már nincs, akkor mért nem növeszti meg? Végre Anti is megérkezett, hazafelé vettük az irányt.
Útközben még megálltunk, hogy megcsodáljuk a bivalyokat. Nem messze Mórahalomtól bivalyrezervátumot létesítettek. Szegénykéket a kihalás fenyegeti, ezért kell villanypásztorral körbe zárni őket, hogy legalább a kihalásukat nézhesse az arra vetődő idegen. Jó, ez csak vicc, de az információs tábla szerint tényleg veszély leselkedik rájuk, mert míg 1911-ben 155.000 bivaly legelészett a nádasokban, addig mára csak néhány száz őrzi a hatalmas állomány emlékét. (Arról nem szól a fáma, vagyis a tábla, hogy mennyi nádas, vagyis élőhely maradt a részükre.) Pedig állítólag egyáltalán nem agresszívek, inkább félénk állatok, gondozójukkal jóindulatúak, (az idegenekkel rosszindulatúak?), bár kevesebb veszedelmesebb állat létezik a felingerelt bivalynál, igaz csak akkor támad, ha sarokba szorítják.
Hát mi nem akartuk volna felbőszíteni őket, mert a kis híd, amin közelebb mehettünk hozzájuk, így is inogott a talpunk alatt, szerintem egy bika fél szarvval összetörte volna alattunk, ha kedve szottyan rá, de inkább visszahúzódóan viselkedtek. Ahogy megérkeztünk, azonnal átúsztak a túlpartra, majd annyival messzebb mentek, hogy még éppen kivehető volt, ahogy fürdőznek, hancúroznak, egymást spriccelik a vízben és nagyokat kacagnak, bár lehet, hogy a viháncolás hangja a békákból jött. Kár, hogy nem árultak a vásárban bivalyt, lehet, hogy vettünk volna, a nyulakkal osztozhattak volna a területen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése