Pikkelyke és társai

Tamival egyik nap bementünk a városba, hogy bohóckodjunk egyet, miközben fagylaltot nyalogatunk. Nem jutottunk el a cukrászdáig, mert mikor kiszálltunk az autóból elvakított bennünket egy ezüstösen csillogó valami. Közelebb érve már jól láttuk, hogy nem hasonlít semmire, amit idáig láttunk. Persze felnőtt fejjel az érdekessége mellett azonnal magyarázatokat kerestem, és bár különlegesnek találtam, de tudtam, hogy emberi kéz alkotta. Tami gyerek szeme viszont egyből beleérezte a misztériumot, a földöntúli varázslatot. Tulajdonképpen egy alumínium kocka volt, amiből furcsa – néha félelmetes, néha kedves - zajok áradtak, időnként az egyik csövön folyt valami rózsaszínű lötty, egy másikon ventilátor berregett, a harmadik a villanykaróra tekeredett fel, egy pici ablakban üvegvirág váltogatta színét.Tami nem akart hinni a szemének és mikor elolvastam a mellette lévő tábla szövegét, hogy ez egy űrhajó, amit földönkívüliek építettek és hamarosan ki is szállnak belőle, annyira izgult, hogy vagy húszszor körbejárta a kockát, mindig valami újat fedezett fel rajta és nem akart tovább menni, hiába kecsegtettem jéghideg fagylalttal.

Addig addig nyomozott, míg talált egy lányt, akin egy kitűző fityegett. Szóba elegyedett vele és megtudta, hogy este hétkor fognak kiszállni ebből a különös járműből az idegenek. De mit csinálnak addig? Egyáltalán, hol vannak most? Nem tágított, míg választ nem kapott a kérdéseire. Szerencsére a lány nagyon segítőkész volt, odament két sráchoz, akik az űrjárművet bütykölték, hogy angolul tegye fel ezeket a kérdéseket, így a lányom teljesen hitelesen, első kézből kapta meg a választ, hogy még a dobozban vannak az űrlények, fagyott állapotban, estére fognak kiolvadni. Közben én kaptam egy prospektust, melynek segítségével a színfalak mögé láthattam.

Mivel már eltelt egy óra, de az este hét még több órányira volt, nagy nehezen meggyőztem a lányom, hogy majd visszajövünk. Hazafelé beugrottunk egy áruházba. Tami kérdezte, hogy elmondhatja-e másoknak is, amit tud? Idegeneknek? – kérdem én. Ezen nevetett, mert az idegen szó immár többletjelentéssel bírt. Mondom, nem kéne zaklatni a vásárlókat ezzel, nem biztos, hogy vevők rá. Akkor mondjam én, hogy kinek mondhatja el. Egy ismerőssel sem találkoztunk, de végül megengedtem neki, hogy a pénztárosnak elmesélje. Pont egy „süket” nőt fogtunk ki. Akkorákat kacsintott rám, miközben Tami állította, hogy itt egy ufo, hogy a feje majd lebillent a nyakáról. Várta tőlem az igazolást, hogy ez csak vicc. Hát ha ilyen ostoba vagy, akkor nem cáfolom meg Tami igen élvezetes előadását és belementem a játékba: megerősítettem a szavait. A nő elhitte, amin én teljesen ledöbbentem, főleg mikor ő is feltett egy-két olyan kérdést, amit a lányom már megkérdezett.

Pontban este hétkor visszaértünk a helyszínre. Két kutató állt a kocka mellett és vizsgálgatta, mi lehet. Testüket fehér ruha, arcukat maszk takarta. Tami odatartott nekik egy botot, amit lelkesen elkezdtek tanulmányozni. Ez annyira tetszett a lánynak, hogy különböző tárgyakat hordott elibük, mint levél, cukor papírja stb.Aztán hirtelen kihasadt az űrhajó és egy rózsaszín láb jelent meg a celofán mögül. Többen hátra hőköltek, mások felnevettek, a gyerekek sikoltoztak. Tami is hozzám bújt, hitte is meg nem is, hogy Marslakók, de mikor megpillantotta az elsőt, elnyomta magában a racionalitást: ezek nem lehetnek emberi lények. Egyre többen kerültek elő a dobozból, mindegyikük másképp nézett ki. Az egyik olyan szűk ruhában volt, hogy a padkára alig bírt fellépni, hosszú farkát húzta maga után és néha nyöszörgött egyet. A másik gurult és közben úgy kotkodált, mint egy rekedt tyúk. A harmadik állandóan cuppogott és puszilgatta az útjába kerülő dolgokat, legyen az ember, vagy telefonfülke. A negyedik hasonlított leginkább az emberre, egy szál ágyékkötőben, és mintha ő lett volna a vezér, mert mikor jelt adott (felordított) a társai követték. Az ötödik mint egy hal, pikkelyeket növesztett és állandóan mosolygott, míg a hatodik gólyalábakon közlekedett és olyan artikulálatlan hangokat adott ki magából, hogy a frászt hozta ránk. Az egyetlen közös pont a lényekben a rózsaszín festék volt, amit előszeretettel kentek a járókelőkre is. Tami is kapott egy keveset a lábára, de inkább tisztes távolságban tartotta magát tőlük, arra azért mindig ügyelve, hogy szem előtt legyen. A színészek nem zökkentek ki a szerepükből, pedig erre többen is kísérletet tettek, de hihetetlen kitartással játszották az értetlent, mintha azt sem tudnák, hol vannak.

Mondanom sem kell, hogy mind a három nap jelen voltunk az előadásukon. Tami sokáig a kutatókat követte, de azok hamarabb leléptek és csak az első napon szerepeltek. Ekkor a lány figyelme Pikkelykére esett. Tami nevezte el így a ruházata miatt és mert ő volt az első merész, aki megfürdött a szökőkútban. Másnap már mindnyájan hűsítették magukat a nagy melegben. Pikkelyke volt egyedül, aki a heves gesztikulációiban nem adott ki rémisztő hangokat, boldog volt és figyelmes, játszott a nézőkkel, nem csak mutogatta magát. A többiek is próbáltak kapcsolatot teremteni, de többször félelmetesek voltak egy gyerek szemében, nem maradtak tovább egy ember mellett, mint amennyi éppen szükséges, míg Pikkelyke megvárta, míg az érdeklődő figyelme lanyhult, csak akkor állt tovább.

A második napon a tömegben hallottam, ahogy két lány Tamira mutogat – engem nem láttak - és azt mondják: „ez az a kislány, aki nagyon hisz”. Tetszett ez a megfogalmazás, bár én már tudtam, hogy Tami nem hiszi el, hogy űrlények, ahogy azt sem, hogy igazából rózsaszínek, de tudott velük játszani, beleélte magát a szerepbe, hogy neki, mint nézőnek az a feladata ebben az interaktív játékban, hogy figyelje őket, hogy bemutassa nekik a tárgyakat, mert a színészek szerepe az, hogy ne értsék ezt a világot. Ők Idegenek! Hát nem ez egy színház – legyen az utcaszínház – lényege? Engem is magával ragadott a mozgásrendszerük, a mimikájuk, hogy egy órán keresztül egy pillanatra sem estek ki a szerepükből, mégis minden nap meg tudtak újulni.

Szlovének voltak, nem tudtak magyarul, de ez ebben a formában egyáltalán nem számított, mert így is tudtak kommunikálni a közönséggel. Voltak beépített emberek is, akiket könnyedén meggyőztek, hogy belemenjenek a szökőkútba, akiket bátran csókolgattak, nem számítva, hogy csupa rózsaszín lesz a bőrük, ruhájuk. Tami inkább menekült az érintésük elöl, mert a lábáról két nap múlva sem jött le a festék.

A második napra Tami ajándékot készített nekik. Mindegyikőjüket lerajzolta egy bizonyos szituációban. A puszilkodóst, mikor a telefonfülkét csókolgatja, a gurulóst, mikor két gyerek húzza, az óriást, amikor Tami átbújik alatta, Pikkelykét, amikor elfogad tőle egy cukrot... Egy pillanatra úgy láttam, hogy elérzékenyültek a színészek, de próbálták továbbra is követni a forgatókönyvet.

Az utolsó napon Pikkelyke nem szerepelt. Tami nagyon sajnálta, de gyorsan magyarázatot talált, hogy biztos megfázott a szökőkútban és ezért nem jött el. Később megtudtam, hogy ott volt, csak civilben. Ezen a napon nem a kockából bújtak elő, hanem különváltak és különböző helyszíneken szórakoztattak kisebb csoportokat. Volt nagy öröm, mikor összetalálkoztak!

Az ágyékkötős bement az egyik ajándékboltba és egy rózsaszín művirággal lépett ki. Büszkén felmutatta és a lányomnak adta. Tami nagyon meghatódott, örömmel szaladt oda hozzám, hogy ezt biztos a rajzaiért kapta. Az még hozzátartozik a történethez, hogy mikor tovább mentünk volna, az eladó rohant utánunk, hogy ha visszavinnénk megköszönné, mert nem lett kifizetve. Először hangosan felnevettem, majd közöltem, hogy biz’ én ajándékot vissza nem adok, de szívesen kifizetem. Végül ettől eltekintettek (amit nem bántam, mert nem volt nálam pénz).Az előadás vége mindig úgy zajlott, hogy jött értük egy autó és elvitte őket. A gólyalábas óriás nem fért be az autóba, mégis mire felocsúdtunk, mindig eltűnt. Tamival megfogadtuk, hogy az utolsó nap csak őt fogjuk figyelni, de ismét megfeledkeztünk róla, annyira lekötötte a figyelmünket a többiek távozása. Aztán csak ráleltünk a Jate aulájában. Tami kifigyelte, ahogy leveszi a lábait és emberré változik, már amennyire a festék ezt engedi. Még végignéztük, hogy száll el az űrhajó, vagyis szedik szét és teszik be egy teherautóba, aztán visszatértünk a hétköznapi valóságba.

Futóbolond

Szerintem nincs még egy olyan esztelen, dőre, együgyű – és még sorolhatnám - szamár mint én, hogy a legnagyobb nyári hőségben menjen kocogni. Legalábbis én nem találkoztam egyel sem. Kihalt volt a töltés, mivel már árnyék sem vetült rá a délelőtti forróságban. Még a fűszálak is porzottak. Amikor már nem bírtam tovább a Nap perzselését, amikor már az izzadság patakokban folyt rólam, bele a szemembe, ami úgy marta, mintha hangyasavval öblögetném, gondoltam lemegyek a töltés aljába, ahol a fák sötét árnyékot vetnek.

Az árnyék kellemes is volt, de itt a fű úgy elburjánzott, hogy térdtől lefelé nem láttam a lábam. Sebaj, gondoltam, szaladtam én már magas hóban, ami még csúszott is, nem lesz semmi baj. Igen ám, de a talaj annyira hepehupás volt, hogy sosem tudtam, mikor lépek gödörbe, mikor dombra, mivel az aljnövényzet csak színében változott, méretében cseppet sem. Szöcskéket meghazudtolva szökdécseltem egyre nagyobbakat ugorva, mint egy gátfutó, bár azoknak könnyebb a dolguk, mert nem lépésenként kell saját testsúlyukat a magasba emelni. A Nap ugyan nem sütött rám, de éreztem, hogy ebben az iramban nem fogom tudni lefutni a kitűzött távot.

Mikor megpillantottam az út végét, felcsillant a szemem, hogy hamarosan véget érnek megpróbáltatásaim, homályos tekintettel képzeltem oda a célszalagot, és talán emiatt nem vettem észre, hogy a cél előtti húsz méteres sávban csalánba érkezem. Itt már a szöcske kevés lett! Gepárd elöl menekülő gazellára hasonlító pattogással próbáltam minél kevesebb csípéssel megúszni a kalandot. Eszembe jutott, mikor gyerekkoromban a hegyoldalból legurulva egy szál pólóban és sortban megérkeztem egy csalánerdőbe. Akkor sírtam, mint a záporeső, de most is nehezemre esett visszatartani a könnyeimet. Megpróbáltatásaimnak azonban még mindig nem volt vége, mert mikor sikerült a reumás fájdalmaimat enyhítenem ezzel az áldott gyógynövénnyel, sőt teljesen megszüntetnem, mivel az égő, viszkető érzés semmi más érzetnek helyet nem hagyott, és végre megállhattam… akkor rebbent fel a közeli bokorból 88 szúnyog, hogy a megtisztult véremet szívja. Egy darabig fuldokolva, hatalmas karlendítésekkel csapkodtam a testem körül, hogy ha valaki lát, biztos nem hagyja szó nélkül az új lazító edzésemet, aztán rekordidő alatt kifutottam a napra, leültem a földre és ennyi szurkálás után már azt sem bántam volna, ha napszúrást kapok.

Remélem senkinek sem vettem el a kedvét az egészséges testmozgástól!

Szomorú szerelmes gibbon

Tegnap a Vadasparkban jártunk. Szeretek idejönni, mert békés, nyugodt, nem túl zsúfolt, ha nincs sok látogató. Persze jobb lenne egy rezervátum, ahol az állatok felügyelet mellett, mégis természetes környezetükben élhetnek, de ez nem igazán megvalósítható városi körülmények között, így is a szegedi Vadaspark országos viszonylatban a legnagyobb területen helyezkedik el, ami magával vonzza, hogy az állatok élettere is jóval a minimum fölött helyezkedik el.
Tami a megelőző napon születésnapi zsúron volt, ahol olyan arcfestést kapott, mintha a vadonból szökött volna ki egy gepárd. Sajnos mikor a parkba értünk, már nem hasonlított egy vadállatra, este muszáj volt lemosni, amit mindketten nagyon bántunk, de mondtam, hogy így legalább nem akarják befogni.Délben értünk a bejárathoz, az állatok többsége sziesztázott. A gepárdok hűsöltek a fák alatt, a tigris a vízben tette ugyanezt, a szurikáták a föld alá bújtak az erős napsütés elöl.Félúton mi is megpihentünk a büfében, hogy együnk maciszeletet bundában (csak a formája volt maci, egyébként pulykahúsból készült, micsoda csalódás!), forró kutyát majommézzel, jégkrémet és hasonlókat, aztán mentünk a gibbonhoz. Ő az én kedvencem. Imádom nézni, ahogy hihetetlen akrobata mutatványokkal könnyedén szökken ágról ágra, csak a kezét használva, ami szintén gibbon-sajátosság. Bár a lába is elég hosszú, de ritkán veszi igénybe ugrás közben, akárcsak a farkát, ami nincs is neki. Szinte röpül a levegőben. A bóbitás gibbonok (Nomascus concolor) egy életre választanak párt maguknak és ha az egyik elpusztul, nincs mód, hogy a megmaradt majom magányát enyhítsék.
Vonzalmam a gibbonok iránt elég régre nyúlik vissza, akkor még ketten voltak, férj és feleség és módom volt már nyitás előtt bejönni, mivel itt dolgoztam. Csak és kizárólag ekkor hallottam őket énekelni. Mintha az operaházban lettem volna. Fantasztikus hangon, tisztán és dallamosan daloltak, ráadásul nem összevissza, mindig mást, hanem mindegyik a saját szólamát ismételve, megunhatatlanul. Ahogy megérkezett az első látogató, elhallgattak és egész nap nem szóltak egy szót sem. Mikor a nőstény elpusztult – emberi számítás szerint 100 éves korában -, a hím pár napig az ő szólamát énekelte. Megható lehetett. Sajnos az egyedüllétet elég rosszul tűri a hím, egyre agresszívebbé vált, amit a látogató is megtapasztalhat, ha van olyan elővigyázatlan, hogy az üvegablak előtt a férfi átkarolja a nőt. Szegény gibbon azonnal támadásba lendül, tulajdonképpen féltékeny a férfira, nem bírja elviselni, hogy másnak legyen párja, neki pedig nem.Később kifaggattam egy állatgondozót – mindig ezt csinálom, mert nem csak a felszín érdekel -, aki elmondta, hogy női gondozó már be sem mehet hozzá, de a férfiaknak is vigyázniuk kell a testi épségükre. Mikor még ketten voltak, a gibbon ketrecében volt az új dolgozók beavatási szertartása is. Ez úgy zajlott, hogy a területére betolakodó ismeretlen gondozónak adott két nyaklevest, de tiszta erőből. Ha ezen túl volt és legközelebb találkoztak, már csak egyet kapott, az is csak jelzésértékű volt. Sajnos hamarosan ettől az egytől is el kell válniuk a szegedieknek, viszont egy pár költözik a helyükre.
Olyan szerencsés időpontban voltunk, hogy épp látványetetést szerveztek pár európai állat között. Így végignézhettük, ahogy a gólyák percek alatt eltüntetik az apró halakat, vagy ahogy a holló előbb a bébipatkányokat, majd a tojást, végül a gyümölcsöt falja be. Ő is egyedül maradt, pedig volt idő, mikor hárman voltak. Ritka pillanatok egyike, mikor az állatok nem kiszöknek, hanem beszöknek a ketrecbe. Ez történt a hollóknál is. A fölső rácsot kibontotta egy holló és szó nélkül beköltözött. Persze nem maradhatott, meggyűrűzték és útjára bocsátották.
Lenyűgöző volt a vadmacskák etetése is. Garfild (a hím) bár hasonlít egy házimacskára, de csak addig, míg fel nem kel és fel nem mérgesedik, akkor inkább egy hiúz tekintetével és egy gepárd gyorsaságával lép a tettek mezejére. A nőstény nem zavartatta magát, azonnal munkához látott, hogy leszedje a felfüggesztett patkányt, pedig elvileg éjszakai állatok, ilyenkor pihenniük kéne. Ők is veszélyben vannak, de furcsa mód nem azért, mert bárki is veszélyeztetné, hanem mert túlságosan szeretik őket. Mégpedig a házimacskák, akikkel párosodnak és az utódokat már nem lehet vadmacskának nevezni.Imádom a vadállatokat, kifelé menet meg is szelídítettem egy vad pillangót.