Tami nem akart hinni a szemének és mikor elolvastam a mellette lévő tábla szövegét, hogy ez egy űrhajó, amit földönkívüliek építettek és hamarosan ki is szállnak belőle, annyira izgult, hogy vagy húszszor körbejárta a kockát, mindig valami újat fedezett fel rajta és nem akart tovább menni, hiába kecsegtettem jéghideg fagylalttal. Addig addig nyomozott, míg talált egy lányt, akin egy kitűző fityegett. Szóba elegyedett vele és megtudta, hogy este hétkor fognak kiszállni ebből a különös járműből az idegenek. De mit csinálnak addig? Egyáltalán, hol vannak most? Nem tágított, míg választ nem kapott a kérdéseire. Szerencsére a lány nagyon segítőkész volt, odament két sráchoz, akik az űrjárművet bütykölték, hogy angolul tegye fel ezeket a kérdéseket, így a lányom teljesen hitelesen, első kézből kapta meg a választ, hogy még a dobozban vannak az űrlények, fagyott állapotban, estére fognak kiolvadni. Közben én kaptam egy prospektust, melynek segítségével a színfalak mögé láthattam.
Mivel már eltelt egy óra, de az este hét még több órányira volt, nagy nehezen meggyőztem a lányom, hogy majd visszajövünk. Hazafelé beugrottunk egy áruházba. Tami kérdezte, hogy elmondhatja-e másoknak is, amit tud? Idegeneknek? – kérdem én. Ezen nevetett, mert az idegen szó immár többletjelentéssel bírt. Mondom, nem kéne zaklatni a vásárlókat ezzel, nem biztos, hogy vevők rá. Akkor mondjam én, hogy kinek mondhatja el. Egy ismerőssel sem találkoztunk, de végül megengedtem neki, hogy a pénztárosnak elmesélje. Pont egy „süket” nőt fogtunk ki. Akkorákat kacsintott rám, miközben Tami állította, hogy itt egy ufo, hogy a feje majd lebillent a nyakáról. Várta tőlem az igazolást, hogy ez csak vicc. Hát ha ilyen ostoba vagy, akkor nem cáfolom meg Tami igen élvezetes előadását és belementem a játékba: megerősítettem a szavait. A nő elhitte, amin én teljesen ledöbbentem, főleg mikor ő is feltett egy-két olyan kérdést, amit a lányom már megkérdezett.
Pontban este hétkor visszaértünk a helyszínre. Két kutató állt a kocka mellett és vizsgálgatta, mi lehet. Testüket fehér ruha, arcukat maszk takarta. Tami odatartott nekik egy botot, amit lelkesen elkezdtek tanulmányozni. Ez annyira tetszett a lánynak, hogy különböző tárgyakat hordott elibük, mint levél, cukor papírja stb.
Aztán hirtelen kihasadt az űrhajó és egy rózsaszín láb jelent meg a celofán mögül. Többen hátra hőköltek, mások felnevettek, a gyerekek sikoltoztak. Tami is hozzám bújt, hitte is meg nem is, hogy Marslakók, de mikor megpillantotta az elsőt, elnyomta magában a racionalitást: ezek nem lehetnek emberi lények. Egyre többen kerültek elő a dobozból, mindegyikük másképp nézett ki. Az egyik olyan szűk ruhában volt, hogy a padkára alig bírt fellépni, hosszú farkát húzta maga után és néha nyöszörgött egyet. A másik gurult és közben úgy kotkodált, mint egy rekedt tyúk. A harmadik állandóan cuppogott és puszilgatta az útjába kerülő dolgokat, legyen az ember, vagy telefonfülke. A negyedik hasonlított leginkább az emberre, egy szál ágyékkötőben, és mintha ő lett volna a vezér, mert mikor jelt adott (felordított) a társai követték. Az ötödik mint egy hal, pikkelyeket növesztett és állandóan mosolygott, míg a hatodik gólyalábakon közlekedett és olyan artikulálatlan hangokat adott ki magából, hogy a frászt hozta ránk. Az egyetlen közös pont a lényekben a rózsaszín festék volt, amit előszeretettel kentek a járókelőkre is. Tami is kapott egy keveset a lábára, de inkább tisztes távolságban tartotta magát tőlük, arra azért mindig ügyelve, hogy szem előtt legyen. A színészek nem zökkentek ki a szerepükből, pedig erre többen is kísérletet tettek, de hihetetlen kitartással játszották az értetlent, mintha azt sem tudnák, hol vannak.
Mondanom sem kell, hogy mind a három nap jelen voltunk az előadásukon. Tami sokáig a kutatókat követte, de azok hamarabb leléptek és csak az első napon szerepeltek. Ekkor a lány figyelme Pikkelykére esett. Tami nevezte el így a ruházata miatt és mert ő volt az első merész, aki megfürdött a szökőkútban. Másnap már mindnyájan hűsítették magukat a nagy melegben. Pikkelyke volt egyedül, aki a heves gesztikulációiban nem adott ki rémisztő hangokat, boldog volt és figyelmes, játszott a nézőkkel, nem csak mutogatta magát. A többiek is próbáltak kapcsolatot teremteni, de többször félelmetesek voltak egy gyerek szemében, nem maradtak tovább egy ember mellett, mint amennyi éppen szükséges, míg Pikkelyke megvárta, míg az érdeklődő figyelme lanyhult, csak akkor állt tovább.
A második napon a tömegben hallottam, ahogy két lány Tamira mutogat – engem nem láttak - és azt mondják: „ez az a kislány, aki nagyon hisz”. Tetszett ez a megfogalmazás, bár én már tudtam, hogy Tami nem hiszi el, hogy űrlények, ahogy azt sem, hogy igazából rózsaszínek, de tudott velük játszani, beleélte magát a szerepbe, hogy neki, mint nézőnek az a feladata ebben az interaktív játékban, hogy figyelje őket, hogy bemutassa nekik a tárgyakat, mert a színészek szerepe az, hogy ne értsék ezt a világot. Ők Idegenek! Hát nem ez egy színház – legyen az utcaszínház – lényege? Engem is magával ragadott a mozgásrendszerük, a mimikájuk, hogy egy órán keresztül egy pillanatra sem estek ki a szerepükből, mégis minden nap meg tudtak újulni.
Szlovének voltak, nem tudtak magyarul, de ez ebben a formában egyáltalán nem számított, mert így is tudtak kommunikálni a közönséggel. Voltak beépített emberek is, akiket könnyedén meggyőztek, hogy belemenjenek a szökőkútba, akiket bátran csókolgattak, nem számítva, hogy csupa rózsaszín lesz a bőrük, ruhájuk. Tami inkább menekült az érintésük elöl, mert a lábáról két nap múlva sem jött le a festék.
A második napra Tami ajándékot készített nekik. Mindegyikőjüket lerajzolta egy bizonyos szituációban. A puszilkodóst, mikor a telefonfülkét csókolgatja, a gurulóst, mikor két gyerek húzza, az óriást, amikor Tami átbújik alatta, Pikkelykét, amikor elfogad tőle egy cukrot... Egy pillanatra úgy láttam, hogy elérzékenyültek a színészek, de próbálták továbbra is követni a forgatókönyvet.
Az utolsó napon Pikkelyke nem szerepelt. Tami nagyon sajnálta, de gyorsan magyarázatot talált, hogy biztos megfázott a szökőkútban és ezért nem jött el. Később megtudtam, hogy ott volt, csak civilben. Ezen a napon nem a kockából bújtak elő, hanem különváltak és különböző helyszíneken szórakoztattak kisebb csoportokat. Volt nagy öröm, mikor összetalálkoztak!
Az ágyékkötős bement az egyik ajándékboltba és egy rózsaszín művirággal lépett ki. Büszkén felmutatta és a lányomnak adta. Tami nagyon meghatódott, örömmel szaladt oda hozzám, hogy ezt biztos a rajzaiért kapta. Az még hozzátartozik a történethez, hogy mikor tovább mentünk volna, az eladó rohant utánunk, hogy ha visszavinnénk megköszönné, mert nem lett kifizetve. Először hangosan felnevettem, majd közöltem, hogy biz’ én ajándékot vissza nem adok, de szívesen kifizetem. Végül ettől eltekintettek (amit nem bántam, mert nem volt nálam pénz).
Az előadás vége mindig úgy zajlott, hogy jött értük egy autó és elvitte őket. A gólyalábas óriás nem fért be az autóba, mégis mire felocsúdtunk, mindig eltűnt. Tamival megfogadtuk, hogy az utolsó nap csak őt fogjuk figyelni, de ismét megfeledkeztünk róla, annyira lekötötte a figyelmünket a többiek távozása. Aztán csak ráleltünk a Jate aulájában. Tami kifigyelte, ahogy leveszi a lábait és emberré változik, már amennyire a festék ezt engedi. Még végignéztük, hogy száll el az űrhajó, vagyis szedik szét és teszik be egy teherautóba, aztán visszatértünk a hétköznapi valóságba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése