Koccanás

Nem, nem én koccantam és miattam sem más, a Koccanás itt nagy betűvel írandó, mert Török Ferenc filmjéről van szó, melyet Spiró György művéből készített. Ezért szeretem a nem túl nagy népszerűségnek örvendő alkotásokat, mert többet mond egy óra alatt, mint ha kétszer megnéztem volna egy több órás sikerfilmet.

A film teli volt poénnal, hol harsányan, hol csak bújtatva, és ami nem mellékes magyar humorral, olyannal, amit hiába magyaráznánk egy Lordnak, vagy egy cowboynak, soha az életben nem értené meg, mert nem élt a nyolcvanas években Magyarországon.

(Most szólok, hogy a következő sorokban, lehet, hogy lelövöm a poént, ezért, aki még nem látta és szándékszik megnézni a filmet, ne olvassa tovább a bejegyzést, mert nem éri akkora katarzis a vetítővászon előtt, mint engem, aki korábban nem hallott a filmről, csak annyit, hogy jó.)

A film érdekessége már maga a megjelenés. A rendező állóképekkel dolgozik, ami majdnem szó szerint értendő, mivel a szereplők tényleg nem mozdulnak, mégis fújja a szél a hajukat, vagy száll a füst a kipufogóból. Az ellentmondás már itt elkezdődik, hiszen egy baleset nem lehet ennyire mozdulatlan, de a pillanatok megmerevednek, viszont a dialógusok a normális kerékvágásban folynak. Gondolom – mint ez is magyar sajátosság – kis költségvetésből kellett dolgozni, és itt tényleg nem kellett milliós összegeket költeni a háttérre. A szereplőkön múlt, hogy át tudják-e adni a mondanivalót az arcjátékukkal és a hangsúlyokkal. Szerintem sikerült.

A történet tulajdonképpen végig egy helyszínen játszódik, egy kereszteződésben, ahol összekoccan jó pár autó, több órára, talán egy napra is elzárva az utat. Abszurd komédia ez, ahol a kezdeti idegességet felváltja a „hozzuk ki a legjobbat a jelenlegi helyzetünkből” hozzáállás, ahol az összetalálkozott emberek egyre őszintébbé, nyíltabbá válnak, ahogy lenyugszanak. Kezdik megismerni a sorstársakat, kezdenek összekuszálódni a különböző életek szálai.

Furcsa, hogy a szereplők nevét nem ismerjük, csak a foglalkozásukat, ami azt a képzetet kelti, hogy nem is magáról az emberről van itt szó, csupán magatartásformákról, hogy a különböző természetű emberek, hogyan viselkednek ugyanabban a helyzetben, ki miképpen próbál helytállni, ügyeskedni, vagy belenyugodni a sorsába. Az egyre reménytelenebb jelen a kezdeti küzdelem után beletörődést hoz, a paprikás, sokszor kétségbeesett hangulatot felváltja a jókedv, nem a múlton töprengés, hanem a jövőbenézés.

A központi figurák mellett újabbak jelennek meg, akik ha csak pillanatokra is, de bekapcsolódnak az eseményekbe, csak hogy színt vigyenek a színtelenségbe, hogy a mozdulatlanság gördülékenyebbé váljon, akár csak az ott élő öreg házaspár, akik még örülnek is, hogy végre történik valami az utcában, amit kilátástalanul néznek az ablakból nap, mint nap.

Jelen van itt mindenféle ember, ami egy szituációs játékhoz szükséges, a vállalkozótól kezdve a menedzserig, a gyerekét egyedül nevelő anyukától a rendőrig, a tőzsdén éppen milliókat nyerő üzletembertől a hajléktalanig.

Fel lehet fogni egy szociográfiának is a XX. század magyar társadalmáról, feketén-fehéren, a lekenyerezhető rendőröktől, a gátlástalanul hasznot csiholó vállalkozó ügyeskedésein keresztül, a kissé félénk, férfiakból kiábrándult anyáig, akit végül a munkájától megcsömörlött menedzser vigasztal meg. Ebben a társadalomban megfér egy padon a laptoppal és márkás autóval közlekedő tőzsdeügynök a hajléktalannal, akár a csemetéjét kólával itató „modern” anyuka és az indulatoktól nem mentes, fáradt kamionos. A foglalkozások mögött különböző jellemű emberek bújnak meg és ahhoz, hogy megismerjük sorsukat, elég egy pillanatra megállni, lelassítani, és nem csukott szemmel elsétálni mellettük.

Pandóra szelencéje

Pandóra az első nő volt, akit Zeusz teremtett. Hermész egy szelencét ajándékozott Pandórának, de figyelmeztette, hogy ne nyissa ki. Pandóra azonban egy nap nem bírta legyűrni kíváncsiságát és kinyitotta a kis szelencét. Ekkoriban még az emberek paradicsomi környezetben éltek, minden baj elkerülte őket, viszont mikor kinyílt a szelence az emberiségre mindenféle bűn és baj sodródott. Pandóra is nagyon megrémült és ijedtében gyorsan becsukta a szelence fedelét. Csak a remény maradt benne.

Azt hiszem az Avatar erről a legendáról szól, ennyi a tanulsága is. Mikor beültem a filmre próbáltam minden előítéletet kilökdösni a fejemből, ezért míg a reklámok voltak, én Vámos könyvét olvastam. Aztán elsötétedett a nézőtér, becsuktam a könyvet. Bolygók és űrhajók lebegtek a szemem előtt, lenyűgöző növényeket láttam, ahogy világítanak a sötétben, pillangó-szerű bogarakat, ahogy helikopterként szárnyalnak, kék na’vikat, akik óriások voltak. Aztán levettem a kapott szemüveget és megtöröltem a lencséjét. Gonosz embereket láttam, akik gépek mögé bújtak, mint a robotok, véres harcok elevenedtek meg a szemem előtt, ahol a repülők a sárkányokkal vették fel a küzdelmet. Halottakat láttam és pusztítást, mint egy háborús filmben. Valóban élethű volt a látvány, de a mondanivaló egy beduin törzsről is ugyanilyen megható lett volna, akit a civilizáció be akar kebelezni.

Bevallom a film vége előtt már háromszor vettem elő a telefonomat, hogy megnézzem rajta az időt, mert már csak egy reményem maradt, hogy hamarosan vége lesz.

Hattyúk tava

Már nagyon rég voltunk színházban, legalábbis régebben, mint moziban, de nem lehetett kihagyni ezt a családi programot, ahol a Hattyúk tava gyerekváltozata volt műsoron. A Kortárs Balettet elég régóta ismerem, vagyis hallottam felőlük, lévén, hogy gimnazista koromban a fél osztály balettos volt. Sokszor elmentem a vizsgaelőadásukra, néha a próbájukra is, ahol fel-feltűntek azok az arcok, akikből a Kortárs Balett végül megalakult (azóta persze kicserélődtek a tagok). Hírük is szárnyra kapott, tehetségük és korszerű látásmódjuk miatt, számtalan díjat nyertek Juronics Tamás fantáziadús koreográfiája és a táncosok szakmai tudása végett.

Tami már nem is emlékezett a nagyszínházra, sőt már arra sem, hogy legutóbb a Dzsungel könyvét néztük, (azóta csak a Kisszínházban voltunk). A kakasülőt is izgatottan várta, ahová a jegyünk szólt, mert hiába vettem két héttel korábban, már csak ide volt hely, mivel rengeteg iskoláscsoport jött el az előadásra.

Miután kigyönyörködtük magunkat az aranyozott plafon, és a bársonnyal borított falak kicsit giccses, de színházban elfogadható látványán, elsötétült a nézőtér és megjelent Szigfrid herceg (Haller János) a vadászaival. Tami nagyjából ismerte a történetet, a zenét többször is hallgattuk itthon, mert nekem egyik kedvencem Csajkovszkij, úgyhogy szükségét érezte, hogy kommentálja az eseményeket, mintha én nem lennék képben, de nagy ritkán kérdést is belebújtatott az állításba. Nem volt baj, hogy a szereplők nem szóltak, mert felismerhető volt számára Odette (Zsadon Flóra), vagy Odile (Tóth Andrea), és nagy hatással volt rá Rothbart (Tarnavölgyi Zoltán), a gonosz varázsló.

Ebben az előadásban inkább a mesén volt a hangsúly, mint a táncon, ezért még új szereplők is helyet kaptak, ami egyáltalán nem volt kirívó a történet szempontjából. Nagyon jópofa volt a kiskacsák humoros fellépése, ahogy rázták a feneküket, akárcsak a békák vicces megjelenése, szép volt a táncosok mozgása, izgalmas Karvalyorr gonoszsága. Az eredeti történetet megváltoztatva, gyerekbaráttá téve, természetesen happy enddel zárult a mese. Az egész színház zengett a gyerekek kiabálásától, ahogy drukkoltak a jónak és figyelmeztették őket a gonoszra. Bár Taminak nem tetszett a feketeruhás hattyú, vagyis Odile, mivel ő a rosszat testesítette meg, de engem lenyűgözött a benne rejlő humor, amit kellőképpen kihasznált a mozdulataiban úgy, hogy nem vitte túlzásba. Az egyedüli, ami nem nyerte el tetszésemet, a két sorban belógó monitorok, melyeken, hol a gonoszt jelképező tűz lobogott, hol szemek villogtak, hol a ládába zárt kétségbeesett arcok vonták el a figyelmet. Szerintem ettől függetlenül értették volna a gyerekek a jó és a rossz küzdelmét, teljesen felesleges és oda nem illő volt. Örültem volna az élőzenének is, bár így is élvezhető volt, de annak azért van valami varázsa.

Az előadás végén Tami meg akarta nézni a páholyokat. Siettünk, mert alig hogy kiléptünk az egyikből, már zárták is be. Ekkor a színpadhoz vettük az irányt, hogy Tami közelebbről megnézhesse. Már senki sem volt a nézőtéren és a színpadon is megjelentek a munkások, hogy eltakarítsák a kihullott hattyútollakat. Egy kedves színpadmester megengedte a lánynak, hogy felmenjen és összeszedjen pár tollat. Néha ő is felhívta a figyelmet egy szép szál tollra, vagy odavitte Taminak amit talált. Aztán jött a jegyszedő néni és goromba hangon elkezdett üvölteni, hogy mit képzelünk, hogy kerül a gyerek a színpadra?! Mondtam, hogy engedéllyel van fent, úgyhogy fogja vissza egy kicsit magát, halk szóból is értünk. Ekkor jött vissza a srác, hogy megnyugtassa a recsegő hangú anyókát, de a túlbuzgó néni hangja nem enyhült, így megköszöntem, hogy felmehetett a lányom, és eljöttünk. Mire a ruhatárba értünk, már felöltözve, kalapban vártak minket a ruhatárosok, kikészítve a kabátjainkat. Nem értettem ezt az óriási sietséget, maximum 10 perc telt el a vastaps óta, és már kirúgnak minket? Pedig olyan jó egy kicsit beleélni magunkat a színházi közegbe. Ennek a rohanásnak az volt az üzenete, hogy késlekedés nélkül mindenki igyekezzen vissza a valóságba, de minél hamarabb! Ezzel egy kicsit elrontották a mese végét. Elég lett volna csak akkor visszatérnünk a jelenbe, mikor a színházajtó előtt a jeges szél az arcunkba csap.