2010. február 5., péntek

Hattyúk tava

Már nagyon rég voltunk színházban, legalábbis régebben, mint moziban, de nem lehetett kihagyni ezt a családi programot, ahol a Hattyúk tava gyerekváltozata volt műsoron. A Kortárs Balettet elég régóta ismerem, vagyis hallottam felőlük, lévén, hogy gimnazista koromban a fél osztály balettos volt. Sokszor elmentem a vizsgaelőadásukra, néha a próbájukra is, ahol fel-feltűntek azok az arcok, akikből a Kortárs Balett végül megalakult (azóta persze kicserélődtek a tagok). Hírük is szárnyra kapott, tehetségük és korszerű látásmódjuk miatt, számtalan díjat nyertek Juronics Tamás fantáziadús koreográfiája és a táncosok szakmai tudása végett.

Tami már nem is emlékezett a nagyszínházra, sőt már arra sem, hogy legutóbb a Dzsungel könyvét néztük, (azóta csak a Kisszínházban voltunk). A kakasülőt is izgatottan várta, ahová a jegyünk szólt, mert hiába vettem két héttel korábban, már csak ide volt hely, mivel rengeteg iskoláscsoport jött el az előadásra.

Miután kigyönyörködtük magunkat az aranyozott plafon, és a bársonnyal borított falak kicsit giccses, de színházban elfogadható látványán, elsötétült a nézőtér és megjelent Szigfrid herceg (Haller János) a vadászaival. Tami nagyjából ismerte a történetet, a zenét többször is hallgattuk itthon, mert nekem egyik kedvencem Csajkovszkij, úgyhogy szükségét érezte, hogy kommentálja az eseményeket, mintha én nem lennék képben, de nagy ritkán kérdést is belebújtatott az állításba. Nem volt baj, hogy a szereplők nem szóltak, mert felismerhető volt számára Odette (Zsadon Flóra), vagy Odile (Tóth Andrea), és nagy hatással volt rá Rothbart (Tarnavölgyi Zoltán), a gonosz varázsló.

Ebben az előadásban inkább a mesén volt a hangsúly, mint a táncon, ezért még új szereplők is helyet kaptak, ami egyáltalán nem volt kirívó a történet szempontjából. Nagyon jópofa volt a kiskacsák humoros fellépése, ahogy rázták a feneküket, akárcsak a békák vicces megjelenése, szép volt a táncosok mozgása, izgalmas Karvalyorr gonoszsága. Az eredeti történetet megváltoztatva, gyerekbaráttá téve, természetesen happy enddel zárult a mese. Az egész színház zengett a gyerekek kiabálásától, ahogy drukkoltak a jónak és figyelmeztették őket a gonoszra. Bár Taminak nem tetszett a feketeruhás hattyú, vagyis Odile, mivel ő a rosszat testesítette meg, de engem lenyűgözött a benne rejlő humor, amit kellőképpen kihasznált a mozdulataiban úgy, hogy nem vitte túlzásba. Az egyedüli, ami nem nyerte el tetszésemet, a két sorban belógó monitorok, melyeken, hol a gonoszt jelképező tűz lobogott, hol szemek villogtak, hol a ládába zárt kétségbeesett arcok vonták el a figyelmet. Szerintem ettől függetlenül értették volna a gyerekek a jó és a rossz küzdelmét, teljesen felesleges és oda nem illő volt. Örültem volna az élőzenének is, bár így is élvezhető volt, de annak azért van valami varázsa.

Az előadás végén Tami meg akarta nézni a páholyokat. Siettünk, mert alig hogy kiléptünk az egyikből, már zárták is be. Ekkor a színpadhoz vettük az irányt, hogy Tami közelebbről megnézhesse. Már senki sem volt a nézőtéren és a színpadon is megjelentek a munkások, hogy eltakarítsák a kihullott hattyútollakat. Egy kedves színpadmester megengedte a lánynak, hogy felmenjen és összeszedjen pár tollat. Néha ő is felhívta a figyelmet egy szép szál tollra, vagy odavitte Taminak amit talált. Aztán jött a jegyszedő néni és goromba hangon elkezdett üvölteni, hogy mit képzelünk, hogy kerül a gyerek a színpadra?! Mondtam, hogy engedéllyel van fent, úgyhogy fogja vissza egy kicsit magát, halk szóból is értünk. Ekkor jött vissza a srác, hogy megnyugtassa a recsegő hangú anyókát, de a túlbuzgó néni hangja nem enyhült, így megköszöntem, hogy felmehetett a lányom, és eljöttünk. Mire a ruhatárba értünk, már felöltözve, kalapban vártak minket a ruhatárosok, kikészítve a kabátjainkat. Nem értettem ezt az óriási sietséget, maximum 10 perc telt el a vastaps óta, és már kirúgnak minket? Pedig olyan jó egy kicsit beleélni magunkat a színházi közegbe. Ennek a rohanásnak az volt az üzenete, hogy késlekedés nélkül mindenki igyekezzen vissza a valóságba, de minél hamarabb! Ezzel egy kicsit elrontották a mese végét. Elég lett volna csak akkor visszatérnünk a jelenbe, mikor a színházajtó előtt a jeges szél az arcunkba csap.

Nincsenek megjegyzések: