Pandóra az első nő volt, akit Zeusz teremtett. Hermész egy szelencét ajándékozott Pandórának, de figyelmeztette, hogy ne nyissa ki. Pandóra azonban egy nap nem bírta legyűrni kíváncsiságát és kinyitotta a kis szelencét. Ekkoriban még az emberek paradicsomi környezetben éltek, minden baj elkerülte őket, viszont mikor kinyílt a szelence az emberiségre mindenféle bűn és baj sodródott. Pandóra is nagyon megrémült és ijedtében gyorsan becsukta a szelence fedelét. Csak a remény maradt benne.
Azt hiszem az Avatar erről a legendáról szól, ennyi a tanulsága is. Mikor beültem a filmre próbáltam minden előítéletet kilökdösni a fejemből, ezért míg a reklámok voltak, én Vámos könyvét olvastam. Aztán elsötétedett a nézőtér, becsuktam a könyvet. Bolygók és űrhajók lebegtek a szemem előtt, lenyűgöző növényeket láttam, ahogy világítanak a sötétben, pillangó-szerű bogarakat, ahogy helikopterként szárnyalnak, kék na’vikat, akik óriások voltak. Aztán levettem a kapott szemüveget és megtöröltem a lencséjét. Gonosz embereket láttam, akik gépek mögé bújtak, mint a robotok, véres harcok elevenedtek meg a szemem előtt, ahol a repülők a sárkányokkal vették fel a küzdelmet. Halottakat láttam és pusztítást, mint egy háborús filmben. Valóban élethű volt a látvány, de a mondanivaló egy beduin törzsről is ugyanilyen megható lett volna, akit a civilizáció be akar kebelezni.
Bevallom a film vége előtt már háromszor vettem elő a telefonomat, hogy megnézzem rajta az időt, mert már csak egy reményem maradt, hogy hamarosan vége lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése