2010. július 10., szombat

Úgy éljetek, hogy ne megkeseredett, rosszindulatú öregek legyetek!

Az emberi gonoszság határtalan, főleg, ha az az ember nyugdíjas, egy bezárt szobában lakik, ahol semmi dolga, csak hogy kinézzen az ablakon és ha éppen arra jár valaki, akkor belekössön.

A történet érthetősége kedvéért előre kell vetítenem pár dolgot. Az autómmal voltak már problémák, korábban is hangot adtam ilyen témában, hol az akkumulátor vacakolt, hol összetörtem, hol ez, hol az, nem sorolom. A legújabb meglepetése, amire már számítok, hogy ha több órán át áll a tűző napon, akkor addig nem indul el, míg legalább fél órán keresztül nem szellőztetem, vagy megvárom, míg egy ház, vagy egy nagyobb fa árnyékot nem vet rá, esetleg míg lemegy a nap. Ezért szoktam az áruházban nagyon gyorsan bevásárolni, ami nem hátrány, mivel legalább nem veszek meg felesleges, de tetszetős dolgokat.

Szóval mikor munkába megyek, árnyékos helyet keresek, mivel előre tudom, hogy huzamosabb ideig az autóm felé sem nézek. Találtam is egy kellemes zugot, ahová éppen befér az autó, nem állok kapubejáró előtt, igazán senkit sem zavarok, értem ez alatt, hogy elférnek mellette a gyalogosok, nem különben a biciklisek, a babakocsit tologatók, nem is az egyetlen parkolóhely, ahová csak hosszú harcok árán lehet beállni, és tábla sem tiltja, hogy huzamosabb ideig időzzek. Arra nem gondoltam, hogy az is baj, ha egy bérház előtt állok. Nem is értem, hogyan lehetek ilyen meggondolatlan, honnan veszem a bátorságot, hogy lakóház elé álljak, mely háznak ablakai is vannak, az ablakok mögött emberek élnek, akiket ugyan nem akadályozok a napi életvitelükben, sem abban, hogy megfőzzék az ebédet, sem abban, hogy olvassanak a kanapéjukon, a tévézési szokásaikat sem korlátozom, de még a szerelmi életüket sem zavarom azzal, hogy eme ház előtt magára hagyom az autóm egy fa árnyékában, ahol rendszerint csendben és mozdulatlanul áll, míg érte nem megyek. Igen ám, de van egy lakó, akit ezzel a fölöttébb idegesítő magatartásommal bosszantok. Többször hangot adott annak a nem éppen helytálló véleményének, mi szerint ne álljak oda, mert ő azt a placcot rendszeresen söprögetni szokta, ami ugyan közterület, felesleges arrébb söpörni a porszemeket, de ez számára nem fontos. Megmondtam neki, hogy nem fogom összekoszolni. Akkor azzal jött, hogy belemegyek az autómmal a tócsába. Nem nyugtattam meg, hogy azzal még jót is teszek, ha az autóm kereke szétfröccsenti a vizet, hiszen hamarabb felszárad. Többször feltettem neki a kérdést, hogy mégis mi a baja? Csak annyi, hogy ne álljak oda. Erre közöltem vele, hogy menjen vissza inkább az ágyba aludni, hiszen még elég korán volt, magamból indultam ki, nincs nekem kedvem veszekedni senkivel a felkelő nap árnyékában. Nap nap után lezajlott ez az esemény, hol pár szem paradicsomot találtam a hátsó ablakon szétlapulva, hol a szőnyeget rázta rá, nem foglalkoztam vele, de az utolsó húzásával túllőtt a célon.

Mikor odaértem az autóhoz feltűnt, hogy fehér festékpöttyök díszítik a piros karosszériát. Közelebbről szemlélve, láttam, hogy nem végleges a festés, mint később kiderült, mész volt, könnyen lejött az ujjammal – bár a lökhárítóról a mosás sem szedte le. Elindultam. Alighogy kikanyarodtam az útra, észveszejtő sziszegés hallatszott hátulról. Először az jutott eszembe, amit a múltkor véletlenül mondtam, mert állandóan összekeverem a közmondásokat, mint például „az jön be, aki nem akar”, vagy „ez legyen a legkisebb bajod”, de a legutóbb az csúszott ki a számon, mikor a macska végigkarmolta a karomat, miközben leszedtem a tetőről, hogy „kígyóharapást szőrével”. Szóval a kígyó ugrott be első gondolatként, de aztán egyből az öregúr az ablakból, aki szöget támasztott a kerekemhez, hogy induláskor ez történjen velem. Gyorsan megálltam a napos oldalon, megnéztem melyik gumi ereszt és két perc múlva már nem is volt benne levegő. Az bosszantott, hogy most először volt, hogy körbejártam a kocsit, megnéztem a kerekeket is, de úgy látszik nem voltam elég figyelmes. Ettől eltekintve azért nem gondoltam, hogy az én hibám, tudtam, hogy ki tette.

Első gondolatomban a rendőrséget akartam hívni, hogy feljelentsem, de gyorsan lepörgettem a fejemben az eseményeket, nem valószínű, hogy tanút találnánk, ahogy az sem, hogy sikerülne rábizonyítani, csak egy csomó időt venne el az életemből, ráadásul akkor is sietnem kellett volna a lányért. Így hát Antit hívtam, de a háromszori kicsörgetés után sem vette fel. Visszamentem a munkahelyemre, hogy talán valamelyik srác segít rajtam, mert az az igazság, hogy én még a műszaki oktatáson sem cseréltem kereket, a vizsgán is csak szóban kellett elmondanom, hogy mit kell csinálni, ha defektet kapok. Most sem kellett összekoszolni az ujjaimat, a munkatársam azonnal a segítségemre sietett és bár nem volt kerékkulcsom, szerzett valahonnan. Míg odavolt, megállt egy autó, hogy segíthet-e, úgy látszik nem is olyan nehéz segítőkész embereket találni. Én viszont majd felrobbantam a dühtől, és míg a kerék kicserélődött, addig az öreget felnégyeltem, chilivel bekentem a vágásoknál, ragasztóval visszaillesztettem a testrészeket a helyére, kalodába tettem és bedobtam egy tóba.

Anti közben visszahívott, vázoltam a helyzetet és még le sem tettük a telefont, megérkezett. Még hogy én voltam dühös! Nem, nem! Anti tajtékzott, ritkán látom ilyennek, de tetszett. Kérte, hogy mutassam meg, melyik ablak az, amelyik a markába vigyorgó öregembert rejti, de mivel közben felvett egy hatalmas követ, nem árultam el. Amikor végre kicserélte a fél téglát egy barackmagra, már hajlandó voltam. Megcélozta az ablakot és talált. Úgy háromszor. Korábban az öreg már a motor berregésére is az ablakban lógott, most persze nem hallotta, hogy valaki dobálja az üveget. Épp arra jött egy lakó. Kérdeztük tudja-e ki lakik ott. Hát persze, a Béla. Elmondtuk neki, hogy mit csinált a kedves Béla. Csóválta a fejét, hogy idáig merészkedett, bár az alaptörténetet ismeri, hogy senkit sem enged odaállni. Becsöngettünk Bélához. A felesége szólt bele a kaputelefonba. Kérdem itthon van-e a férje. Igen – mondta, akkor felmegyünk közöltem vele, nem volt szükség, hogy megvárjam, beengedjen, mert a lakó már nyitotta is az ajtót. Ahogy arra számítani lehetett, Béla tagadott, ő itthon sem volt, de azt elismerte, hogy nem akarja, hogy még egyszer odaálljak, az sem érdekli, hogy közterület, elkezdett hablatyolni, hogy ezt a házat régen a börtön dolgozói lakták, közöltük vele, hogy ez meg minket nem érdekel és ennyiben maradtunk. Ő ránk vágta az ajtót, mi pedig összenéztünk és még maradtunk kicsit. Mire kimentünk, az autómon ép gumi volt, mindenki ment a dolgára. Hogy mi történt a lépcsőházban pár perc csöndben, az titok, de minden olvasómat arra kérem: úgy élje le az életét, hogy ne legyen ilyen megkeseredett, rosszindulatú öregember!

2 megjegyzés:

promontor írta...

Az ilyenektől bennem is mindig felmegy a pumpa és sajnos nagyon sokan vannak.

Nekem még nem sikerült kitalálni, mit lehet velük kezdeni (furdalja is nagyon az oldalamat a kiváncsiság, mi történhetett azokban a titkos percekben... ;-), a téglát én is csak a kezembe szoktam venni, de aztán leteszem. Pedig móresre kéne tanítani őket.

Zita írta...

Csak annyit árulok el a titkos percekről, hogy valószínű nem nevetett tovább a markába. Csak az a baj, hogy nem vagyok híve a bosszúnak, nem könnyebbülök meg tőle, sőt! Szóval tényleg ki kéne találni valami hathatós megoldást.