Évzáró

Izgatottan készültünk Tami évzárójára, valahogy úgy éreztem, hogy ez egy vissza nem térő alkalom, alaptalanul, hiszen lesz még belőle remélhetőleg minimum hét, de sokszor vannak nekem ilyen-olyan megérzéseim, melyeket komolyan veszek, talán ettől kissé hóbortosnak tűnök mások szemében, de nem nagyon érdekel. Csinosan felöltöztem, ritkán élvezhetem ki a magas sarkú cipő előnyeit – már hogy magasabb vagyok, mint szoktam, mert másról nem tudok -, hiszen inkább sportosan szoktam megjelenni, már csak azért is, mert körömcipőben képtelen vagyok vezetni. Meg is kaptam a vicces és gúnyos beszólásokat a családomtól, melyek arra vonatkoztak, mennyire sajnálnák, ha elsüllyednék ebben a csónakban, ami megalapozottnak bizonyult a kissé puha talajon. Taminak ugyan nem kellett fekete-fehér ruhában megjelennie, mégis ragaszkodott hozzá, fogalmam sincs miért. Elő is kaptam a szekrényéből a megfelelő ruhadarabokat, a fekete szoknyáról még sikerült eltüntetnem a macskaszőrt, de arra már nem volt időm, hogy felvarrjak egy gombot az ingére, úgyhogy állandóan igazgattam rajta, hogy ne lógjon ki a hasa.

Olyan furcsa, hogy a lányom elvégezte az első osztályt, és én, mint szülő vettem át a bizonyítványát. Sokszor még meghökkenek azon, hogy anya vagyok, hogy van egy kislányom, de büszke is, hogy én lehetek az anyja, annyi boldogságot ad nekem már csak a jelenlétével is, hogy az elmondhatatlan.

A bizonyítványosztás nagyon meghitt volt, a gyerekek olyan jólnevelten viselkedtek, mintha emelt óraszámban gyakorolták volna évközben, de engem nem olyan könnyű megtéveszteni, voltam én bent nyílt napon, tudom, hogy nem minden órán képesek ilyen fegyelmezetten ülni és legfőképp hallgatni! Most viszont sikerült. Talán az ünnepélyes hangulatnak köszönhetően, talán a tanító néni lassú, megfontolt mozdulatai, boldogságot sugárzó tekintete ragadt át a gyerekekre, nem tudom. Nagyon szeretem ebben az iskolában, hogy mindenkit egyenrangú félként kezelnek, hogy baráti a viszony mind a szülők, mind a tanárok között, hogy nem tiszteletlenség, ha tegeződünk, sőt! Egy tanár nem felsőbbrendű attól, hogy többet tud. Ha ezt érezteti, akkor a gyerek nem fogja elfogadni, akkor kötelesség lesz az iskolába járás. A pedagógusnak az a feladata, hogy éreztesse, ő a biztos pont az osztályban, mégis közülükvaló, aki velük együtt él, lélegzik, aki nélkülözhetetlenné válik a számukra és „mellesleg” többet tud. Ezt én már rég tudom, a középiskolában jól megtanultam. Egy tanárom sem beszélt velem úgy, mintha a diákja lennék. A kölcsönös tiszteletadás mellett inkább úgy viselkedtünk egymással, mintha közös projekten dolgoznánk és az ő feladata az okítás, az enyém a megvalósítás. A későbbiekben sem volt soha azzal problémám, hogy bárkit is megszólítsak csak azért, mert magasabb a beosztása, netán hatalma van. Még azt is megkockáztatom, hogy a konzervatóriumban waldorf-pedagógiával tanítottak, csak a számonkérés volt állami, de akkor is mondhatni én arattam le babérokat – már ha sikerült. Sokkal fontosabb, hogy ilyen idős korban a gyerek megtanuljon a másik emberrel – legyen az felnőtt, vagy gyerek - viselkedni, mint a tanulmányi versenyen szorongva részt venni, felesleges kudarcoknak kitenni, arra tanítani, hogyan győzzük le a másikat. Lényegesebb az, hogyan tudunk együttműködni, hogy lehet kompromisszumot kötni, hogyan vállaljuk önmagunkat, még ha butaságot is követünk el. Nagyon fontos, hogy kialakuljon önmagunkról egy kép, amit a tükörben nem láthatunk, mert a lelkünk lenyomata és tisztában legyünk a képességeinkkel, a határainkkal, a gyengéinkkel és a hibáinkkal. Legyen meg bennük a készség a változásra, ha valami nem tetszik és nem agresszív módon, hanem átgondoltan és empatikusan. Erre sokaknak egy élet is kevés, vagy téves következtetésekre jutnak, mert nem magukra figyelnek, hanem mások visszajelzéseire. Szerintem egy ilyen oktatási intézmény sokat segít a tisztánlátásban, persze csak ha jól csinálják.

De térjünk vissza a lányom iskolájára. Volt közös éneklés, furulyázás, útravalóra egy mese is járt a leendő másodikosoknak, na és a személyre szóló versike, melyet majd meg kell tanulniuk szeptemberig. A bizonyítványban egy részletes személyleírást kaptam a lányomról, ami nem volt számomra ismeretlen, hisz az én gyerekem. Tudtam, hogy imád beszélgetni, hisz még fogmosás közben sem bír elhallgatni, és szereti szórakoztatni a többieket, középpontban lenni, de ha kell, kitartó és nincsenek határok előtte. Kreatív és humoros, szeret mozogni és kiváló a nyelvérzéke, de még csak 7 éves, természetes, hogy első a játék. Még nem magának bizonyít, hanem a szülőnek, a tanárnak. Ha nem kapja meg a visszajelzést, a dicséretet, akkor elveszti a lendületet, akkor nem lesz boldog a feladattól. Emlékszem milyen örömmel mutatta az elkészült furulyatokot, melyet ő kötött egyedül. Sokáig tartott, mert nem volt olyan egyszerű a bárányokat kordában tartani, de megcsinálta és olyan lett, amilyennek ő akarta, egyedi, amit azonnal ki tud választani a 20 hasonló közül. Szerencsés, hogy sikerült beilleszkednie az osztályba, hogy vannak barátai és nem érzi kényelmetlenül magát, hogy játszva átvészelte az átmenetet az óvoda és az iskola között, mert nem volt túl nagy a szakadék, és már tud olvasni, az írás sem áll távol tőle, a különböző matematikai műveletek sem fantasztikumba illő képzelgés, hogy megtanult kötni és a logikája még élesebb lett, a szíve pedig nagyobb.

A bizonyítványosztás után mindenki kiment az udvarra, ahol a ballagók kerültek a figyelem központjába és nekik szólt a hét osztály rövidke fellépése. Volt itt éneklés, verselés és ritmusgyakorlatok, a lényeg az volt, hogy szeretettel adták, hogy aztán ugyanilyen szeretettel hallgassák meg a 8-osok összefoglalóját az elmúlt években történt eseményekről, élményekről, érzésekről. Az egy órás „műsor” gyorsan elszállt, végig szórakoztató volt, vicces, lekötötte a kicsik figyelmét is, senki sem feszengett, hogy haza akar menni, még amikor vége lett, akkor sem.

Eszembe jutott, mikor én álltam így hét éven keresztül az évzárón, vigyázban, se mozdulni, se hangot adni nem volt szabad, csak tapsolni, persze azt is csak akkor, mikor a többiek is. A nyakkendőt, ami életkortól függően hol kék, hol vörös színben pompázott a szabálynak megfelelően kellett megkötni, mielőtt sorba álltunk a tanár ellenőrizte, nehogy túl sok levegőt kapjon a gyerek. Volt, aki elájult, de a többség – beleértve engem is - borzasztóan unatkozott. Izzadságszagú volt az egész légkör, ami nem is az emberekből áradt, inkább a szoros program makulátlan tisztaságának verítékszaga érződött, hogy semmi sem jöhet közbe, mikor az igazgató beszél, mindenkinek figyelni kell a görcsberándult gyomrú felsős szavalásának véget nem érő monológjára, még akkor is, ha nem ér el a hang a füléhez.

Milyen jó, hogy ennek vége, a lányomnak ezt nem kell átélnie, hogy dülöngélhet, mikor a ballagók eléneklik a tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt, sikongathat, ha valami elnyeri tetszését, mert szabad, mert kifejezheti örömét, bátoríthat másokat, nincs megkötve a keze, ha akar felállhat és távozhat, de nem akar, mert itt jó, ez az ész, a kéz és a szív iskolája.