Zúgás

Egy hétig esett az eső, teljes nihil hangulatba kerültem, nem volt kedvem semmihez, se írni, se olvasni, sem dolgozni, de még pihenni sem. Elborzasztottak a híradásokban hallottak, láttam azt a sok házat, amit ellep a víz, ahol családok éltek, akik most elvesztették mindenüket, hontalanná váltak, és hiába mondhatom magam szerencsésnek, hisz a sártenger, ami az udvarunkban volt, nem akadályozott meg a mozgásban, mégis teljesen kilátástalannak láttam a közeljövőt. Még sohasem fordult elő korábban, hogy a születésnapom ne szikrázó napsütésben teljen, hogy ne menjek el legalább fagyizni a családommal, ehelyett a négy fal között gubbasztottam, majdnem vacogva.

Már csak azért sem mozdultam ki, mert Tami megbetegedett. Két napos magas láz és étvágytalanság után kezdte jobban érezni magát, de akkor hipp-hopp kigyógyult a torokgyulladásból, viszont iskolába nem mehetett, míg be nem fejeztük az antibiotikumos kezelést. Én viszont egyre rosszabbul éreztem magam. Először csak köhögtem, aztán elkezdett folyni az orrom, és egy hét után már azt hittem kilábalok a betegségből, mikor egyik este bedugult a jobb fülem. Ásítoztam, válogatott grimaszokat vágtam, hogy kiduguljon, eredménytelenül. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem, mert éles nyilamlások kezdték át venni a hatalmat az akaratom felett és a tűszúrások egyre sűrűbben jelentkeztek, majd pedig állandósultak.

Még soha életemben nem fájt a fülem és az orvosokat is kerülöm, ameddig csak lehet, de éreztem, hogy eljött a pillanat. Valahogy átvészeltem az éjszakát, félálomban, nyöszörögve, és a rendelés előtt tíz perccel már ott voltam a körzeti orvosnál. Így csak hatodik lettem. A fájdalomcsillapító hatása kezdett elmúlni, egyre hangosabban sóhajtoztam, néhány nyilamlásnál felsikkantottam, ilyenkor szánakozással vegyes rémülettel néztek rám az öregasszonyok, akik csak receptért szaladtak le, némelyikük otthonkában, tán még a levest is a gázon hagyták, majd rögtön visszasüllyedtek a rejtvény- vagy bulvárlapok sokat ígérő világába, egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy hiába vagyok én a fiatalabb, esetleg előre engedjenek.

A doktornő persze késett, amit a forgalmi dugókra próbált ráfogni, szívesen elmeséltem volna neki, hogy már hónapokkal ezelőtt feltúrták a várost, lehetett volna számítani fennakadásra, de nem lett volna ildomos még a vizsgálat előtt összeveszni vele, úgyhogy hősiesen tűrtem a fájdalmat, nem volt más választásom.

Mikor kijöttem a rendelőből már tudtam, hogy felső légúti gyulladásom van és nem kell beutaló a fülészetre. Hurrá! Eddig sehová sem lehetett elmenni beutaló nélkül, tulajdonképpen ezért mentem el a körzetihez, persze nem volt baj, hogy a köhögésemre is kaptam gyógyszert, csak az, hogy aznapra már nem kaptam időpontot a fül-orr-gégészetre.

Este megírtam a végrendeletemet, jobb felkészülni időben az ilyesmire, de túléltem az éjszakát. Utálom a frusztrált női orvosokat, akiknél bűn, ha az ember egy kicsivel is jobban néz ki. Azonnal felül akarnak kerekedni, amire meg van minden eszközük, hisz a beteg nem orvos, nem szólhat bele, mit csinálnak vele, teljesen ki van szolgáltatva, márpedig én még betegen is jobban néztem ki, pedig szerény vagyok.

A doktornő, aki közel egy idős lehetett velem, csak ő nem tagadhatott le pár évet a korából, közölte, hogy arcüreggyulladásom is van. Tudomásul vettem, hiszen nem fáj az arcom, de bekukucskált az orromba. Eztán belenézett a fülembe is, ha már fájlalom. Elkezdett fújjolni, meg sóhajtozni. Aztán elővett egy csövet, ami engem a nyálszívóra emlékeztetett a fogorvosi rendelőből, beledugta a fülembe és talán kimosta, nem tudom, mert nem közölte, hogy mit csinál, és folyadékot ugyan nem láttam, de olyan hangosan csobogott és szörcsögött a dobhártyámnál, hogy azt hittem megőrülök. Ezután átmentünk a mikroszkóphoz és kezdődött elölről a sóhajtozás, hümmögés. Végül nem bírtam tovább és rákérdeztem, hogy mégis mit lát a fülemben? Attól féltem, hogy egy dinoszaurusz tojás van benne, az dugaszolta el és attól érzem háromszor nagyobbnak a hallószervem. Ja – közölte – csak azért sóhajtozik, mert fel kell szúrni a fülem és sajnos az előbb fogyott el az utolsó érzéstelenítő. Hurrá! – mondtam – mert csak ez jutott hirtelen eszembe, aztán tettem még egy kísérletet, hogy nem lehetne-e valakitől kölcsönkérni egy adagot. Sajnos nem – felelte szánakozva, de az arcáról nem sajnálatot, inkább kárörvendést olvastam le -, de nyugodjak meg, nem kell az egész dobhártyát átszúrni. Mondanom sem kell, teljesen megnyugodtam, elöntött a derű, örömömben elkezdtem lóbálni a lábam és becsuktam a szemem, hogy még véletlenül se lássam meg a tűt, amivel benyúl. Utoljára gyerekkoromban szúrták meg a fülem, mikor a fülbevalót belerakták, de egy fülcimpa lyukasztása nem igazán hasonlítható össze a dobhártya lyukasztásával. Csak arra koncentráltam, nehogy elrántsam a fejem, mikor megszúr és meg kelljen ismételni a beavatkozást. Összeszorítottam a két kezem és vártam. Hosszasan matatott a fülemnél, de eszébe se jutott, hogy szóljon, mikor készüljek fel a legrosszabbra, váratlanul hasított belém a fájdalom, mintha az agyamba szúrt volna, de egy szót sem szóltam, nem akartam megadni neki ezt az örömet.

A fülem kidugult, de még aznap vissza is. Sőt a másik is. A fájdalom szinte teljesen megszűnt, viszont folyamatosan zúg. Vannak olyan hangmagasságok, melyeket nagyon tompán illetve olyanok, melyeket iszonyú hangosan hallok. Ilyen például a csobogás, az ajtócsapódás vagy a fütyülés. A porszívóban viszont kicseréltem a porzsákot, kavicsokat szívtam fel, hogy lássam biztos működik-e, mert alig hallom. Egy hét múlva kell visszamennem, ha nem jövök rendbe, de meg fogom nézni, kihez megyek, hátha van ott egy férfi orvos is.