Kóboroltunk

A hét végén alkalmam nyílt, hogy elkísérjem a lányom osztályát a kirándulásra. Még sosem voltam kísérő ilyen helyzetben, kihívás volt számomra, bár az lett volna az igazi, ha egyedül lettem volna húsz hétévessel, de persze nem. A hét elején félve tekintettem fel az égre, hogy az egész napos programot elmossa az eső, de péntek reggel már nem voltam ennyire borúlátó. Nagy szerencsénk volt, mert sem a szél, sem az eső nem szólt bele a természetjárásba.Már az indulás izgalmas volt, ugyanis a busz késett, mert eltévedt. Egy másik téren körözött és kereste a csoportot, ahol mi nem voltunk. A fiúk már kezdték elveszíteni a türelmüket és minden arra járó járművet próbáltak lestoppolni, a tolókocsis nénitől kezdve a söprögető autóig, hosszú karokat kellett növesztenem, hogy legalább a felét a járdán tudjam tartani, de aztán telefonos egyeztetés után megérkezett a buszunk. Egy perc alatt mindenki elfoglalta a helyét, én középre ültem, ami nem volt szerencsés választás, mert jobbról a fiúk Tankcsapdát, míg balról a lányok valami női cipő kezdetű dalt énekeltek…

A cél egy Balástya környéki tanya volt, a gyerekek egyre hangosabban olvasták el az útjelző táblára írt szöveget: Kóbor-ló. Izgatottságuk csak fokozódott, mikor kiszálltunk a buszból és meglátták a kis kerti tavat a fahíddal, a vízben úszkáló halakkal. Persze azonnal meg akarták simogatni őket, mi másért is pancsikolnának a vízben? A tavacska mellett egy kisebb virágoskert gyönyörködtette a szemet, fehér kaviccsal felszórva. Gondoltam is, hogy nem marad ez sokáig ilyen szép, a fogócska hevében majd letaposnak pár növényt, kirugdossák a köveket, ezzel szemben kizárólag a díszburkolattal ellátott ösvényen szaladgáltak, anélkül, hogy erre a figyelmüket felhívtuk volna.

Tízórai után „bedöcögött” egy lovaskocsi, két gyönyörű pacival. Itt két részre oszlott a társaság. A lányok felszálltak a szekérre, míg én a fiúkkal átmentem az istállóhoz lovagolni. Két nyugodt, „a legrosszabbra is felkészült” ló várta a lurkókat: Szirom és Báró. A srácok figyelmét felhívtuk, hogy nem szabad hangoskodni, szaladgálni, nehogy megijedjen a paripa és megrúgjon valakit. Mire a pályára értünk, azt hittem megsüketültem, olyan csönd lett, de szerencsére nyerített egyet valamelyik négylábú, így kiderült, hogy a fiúk fogták suttogóra beszédüket és a sorból sem nagyon léptek ki, nehogy véletlen a végére kerüljenek.

Minden gyerek egyszer-egyszer ülhetett fel a két különböző színű pacira. Volt, aki megilletődött, hogy ilyen magasról nézhet alá, páran szerették volna, ha gyorsabb a tempó, néhányuk nem is először ült lovon, de ez most mellékes volt a biztonság szempontjából. Mikor a fiatalabb generáció végzett, én következtem. Engem persze már nem tettek fel, mint a gyerekeket, csak bakot tartottak. Még sohasem ültem lovon, csak az emlékeimbe kapaszkodhattam, hogy miként kell átlendíteni az egyik lábamat a ló hátán. Szélesebbnek bizonyult, mint gondoltam, jól belerúgtam szegénykébe, de szerencsére nem orrolt meg rám ezért. Próbáltam minél több információt megtudni a lovaglás fortélyáról a lovász hölgytől, aki a futószárat fogta. Ez nem is ment nehezen, mert Szirom megmakacsolta magát, nem nagyon akart szót fogadni. Hol megállt, hol megfordult, vagy nem körbe, hanem középre tartott, muszáj volt nekem is irányítanom. Hallottam már, hogy a comb belső felét kell a lóhoz szorítani, hogy közben a lábfejjel ösztökélni lehessen, de hogy ez a tartás ilyen embertől elrugaszkodott legyen, hosszútávon pedig szinte kibírhatatlan, azt nem gondoltam volna. Szerencsére nem volt hosszútáv, kibírtam, viszont jó volt érezni, hogy én voltam a főnök, és az állat azonnal reagált a legapróbb nyomásra is.

Mikor a lányok visszatértek a szekerezésből, nagy csokor mezei virággal a kezükben, fordult a kocka, a fiúk ültek fel a szekérre és a lányok lovagolhattak. Bandi és Herceg vitt minket a négy kerékkel járhatatlan utakon, néha félre dőlve a mély traktornyomokban, a természet közepére, hatalmas szántóföldek és pipacsmezők között. Utóbbinál meg is álltunk, hogy a fiúk is szedhessenek virágot, de a pipacsok katonákká és királyokká változtak az ujjaik között, hihetetlen leleményességgel. Közben a lovakat sem hanyagolták el, úgy jóllakatták fűvel, virággal, hogy attól féltem ilyen lakoma után inkább lefekszenek sziesztázni, mint hogy húzzák a kocsit. Egyszer sajnos összevesztem az egyik sráccal, mert az istennek sem akarta behúzni a kezét a kocsiból. Hiába mondtam neki, hogy a fákról lehajló leveleket ugyan tépkedhetné, de mit fog letépni a villanykaróról? Nem használt. Akkor mellé ültem, elkezdtem csiklandozni, mert így önkéntelenül is magához rántja a karjait, de nem nevetett, sőt közölte, hogy utál. Nem számít, az a lényeg, hogy a tüskés olajfák mellett már elmentünk.

Egyébként a lányok közül az én tündéri kislányom volt a legrosszabb. Próbáltam nem túl sok figyelmet fordítani rá, egy, mert nem igényelte, kettő, mert szerettem volna, ha nem érzi tehernek, hogy az anyja is itt van, de néha muszáj volt rászólnom, például mikor a raklap alól patkányt akart kihúzni, vagy amikor a három tavirózsa közül letépte az egyiket, arról nem is szólva, mikor egyik osztálytársát csúfolta, erre buzdítva a körülötte ülőket is.

A tanyán nem csak lovak, de két óriási nyúl - sajnos ketrecben -, számtalan gyöngytyúk és csirke is helyet kapott, előbbiek olyan lármával voltak, mikor megláttak bennünket, hogy be kellett fogni a fülünket. A gyerekek nagyon élvezték a hordóból induló csúszdát, a homokozót és a két eleven mászófát, melyekre viszont egyedül nem bírtak felmenni, úgyhogy öt gyerek felsegítése után én már csak napozni bírtam a fahídon, hogy aztán újult erővel vegyem le őket.

Aztán elkísértük a két munkalovat - melyeken lovagoltunk - a karámba, ahol már várták a többiek, például Béla, Csillag és Turbó. Bár nagy legelőn voltak, de a friss fűből sosem elég, a gyerkőcök versenyeztek, hogy ki visz nekik több zöldet. A lovak kicsit tartózkodóan viselkedtek, mivel attól tartottak, hogy a villanypásztor most is be van kapcsolva, félve közelítették meg a szalagot. A gyerekek viszont nem féltek, pedig nem tudták, hogy nincs bekapcsolva. Visszafelé meglátogattuk az alig egy hónapos mangalica malacokat, akik kezdetben próbáltak elbújni a szokatlan látvány elől, de aztán a kíváncsiságuk győzött, bár az egyik gyerek szerint csak „hadüzenetet” készítettek ellenük a fa mögött és most támadnak. A birkák hangosan válaszoltak arra a kérdésre, hogy befogadják-e az elsősöket társnak (bee) és szerették volna megsimogatni az egy kecskét is, akiről a gazda nem tudja honnan jött és miért, de maradni akar. Ezt nem is csodálom. Én is szívesen maradtam volna még.