Sziámi cica-lányok... vagy fiúk

A kiscicák éppen ma két hetesek és már egy kivételével mindnek kinyílt a szeme. A múltkor rés támadt a plüss-karámon és kitört a többség. A maradékot már mi vettük ki az ágyra, hogy végre gyönyörködhessünk bennük. Gyorsan fényképezőgépet ragadtam, hogy megörökítsem őket. Pillanatnyilag úgy látjuk, mintha mind fiú, vagy mind lány lenne, úgyhogy inkább azt mondom, még nem tudjuk a nemüket, szerintem kizárt, hogy mind a hat egyforma legyen, persze az előző alomból is csak egy kandúr volt, de kevesebben is voltak. Szerencsére mind szépen, egyformán fejlődik, remélem nem éri őket a későbbiekben sem baj, az új gazdik örömére. Egy már el is kelt, de még van öt, előjegyzéseket felveszek, 8 hetesen már szállíthatók, addigra már esznek és szobatiszták lesznek.

Pár képet feltöltöttem, hogy más is megcsodálhassa őket.

Így alszanak a szekrény rejtekében:

Horgászni jó?

Antit még sosem kísértem el horgászni, sőt egyáltalán nem próbáltam még ezt a sportot. Nem is tartom igazán annak, számomra a sport hihetetlen erőfeszítést, izzadást, saját magam legyőzését és végeláthatatlan kitartást jelent, melyet a horgászatban csak nyomokban találnék, esetleg abból a szempontból, hogy végtelen türelem szükségeltetik ahhoz, hogy egy helyben üljek sokáig. A horgászat számomra unalmat sejtet, hogy órákig nézzem a vizet és várjam, hogy horogra akadjon egy arra ténfergő csuka, akit kirántok a vízből, kezdődik az egész előröl. Viszont most már rájöttem, hogy kell hozzá némi furfang, ügyesség, de leginkább felkészültség a különböző szerelékekkel és csalianyagokkal, beetetésekkel és számtalan szakkifejezéssel, melyeket képtelen vagyok megjegyezni. Anti nagyon rákapott a horgászatra, mondhatni szenvedélyévé vált, bár szerencsére nem viszi túlzásba, ezért nem is haragszom érte, örülök, ha ki tud teljesedni valamiben, ami boldoggá teszi és míg megkérdezi, hogy elmehet-e, nem árt a kapcsolatunknak sem. Persze sosem mondom, hogy nem mehet, tudom, hogy neki is szüksége van magányra, kikapcsolódásra, amit a néha felbukkanó hal nem zavar meg túlságosan, de megnyugtató, hogy ha kérném, maradna.

Tami már többször elkísérte az apját a kikötőbe, és teli volt sikerélménnyel, mikor hazaért, mert mindig fogott valamit, sokszor ügyesebben, mint a tanára. Legutóbb is 24 keszeggel tért haza, amit másfél óra alatt sikerült kifognia, míg Antinak arra sem volt ideje, hogy csalit tegyen a horgára, mert a lány mindig szólt, hogy segítsen levenni az újabb fogást. Taminak engedélye is van, bátran horgászhat, én nem ragaszkodtam ilyen kiváltságokhoz.

Tegnap viszont mindnyájan felkerekedtünk, hogy eltöltsünk pár kellemes órát a vízparton. Én kellőképpen felkészültem a kikapcsolódásra, mivel magammal vittem Kosztolányi novelláskötetét, innentől kezdve engem nem érhetett baj, főleg, hogy egy kényelmes horgászszéket is kaptam a fenekem alá. Taminak először nem volt kedve kimenni, csak mikor megtudta, hogy én is megyek. Elválaszthatatlanok vagyunk egymástól mostanság, gondolom, mert a múlt hónapban nagyon sok időt töltöttünk külön, hogy dolgozni tudjak, napokig a nagymamánál volt, szinte csak a hétvégéken találkoztunk, de most már szabadságon vagyok, kedvünkre lóghatunk erre-arra.

A kikötőbe érve Anti bosszúsan jegyezte meg, hogy elfoglalták a helyét, ahol mindig ülni szokott, de körbejárva a medencét kiderült, hogy majdnem minden helyen ültek már, csak a bozótosabb részek maradtak üresen, úgyhogy gyorsan le is telepedtünk az egyikre. Sajnos pont ezen az oldalon nem sütött már a Nap, aminek én nagyon nem örültem, de túltettem magam rajta. Taminak mondtam, hogy jó lenne, ha süllőt fogna, mert tulajdonképpen a tengeri halakon kívül, ezt az egy fajtát szeretem a tányéron, a paprikás lisztbe forgatott kárászok és keszegek pedig már nekik is a könyökükön jön ki. Anti felszerelte a busázó botját és jó messzire hajított vele. Én undorodva néztem a csontikat és pinkiket a dobozban, hozzájuk nem nyúltam volna, míg Tami három csontit tett a horgára, gyakorlott kézmozdulatokkal, és kiválogatva a legélénkebbeket.

Leültem Kosztolányival a székbe és alig olvastam el pár sort, mikor Tami rikkantott egyet, na nem hangosan, inkább visszafogottan, ahogy ez igazi horgászok között illik, de azért sejtetve, hogy nagy hal akadt a horgára. Hát… nem volt nagy, viszont különleges. Úgy látszik a lányom nagyon szófogadó gyerek, mivel süllőt fogott, ahogy kértem tőle. Sajnos még túl korán fogta ki, egészen picike volt, alig tízcentis, de már jól felismerhető a hátán a sárkányuszony, a karcsú, hosszúkás testalkata, ezüstös pikkelye. Nagyon boldog volt, hogy teljesítette a kívánságomat, aztán pár másodpercnyi gyönyörködés után visszaengedte a vízbe, hogy nőjön még, mire legközelebb találkoznak. Ezután sokáig nem történt semmi, a könyv segítségével elvesztettem az időérzékemet, míg a két horgász nézte a vizet. Tami egy idő után megunta a horgászatot, elkezdte gyűjteni a partra sodródott kagylókat, majd mikor ezzel is végzett, kérte, hogy én is hagyjam abba az olvasást.

Ekkor én is kezembe vettem a botot. Kis idő múltán Tami kicserélte a csontikat, izgágábbakra, de így sem jártam eredménnyel. Hamarosan elegem is lett belőle, még hogy a mosogatás nem kreatív? Ehhez képest még egy pohár elsuvickolása is izgalmasabb. Elmentünk sétálni a környékre. Először végigegyensúlyoztunk a már nem használt vasúti síneken, három életünk volt, de a gyorsaság is számított. Aztán a töltésen baktattunk végig, ami pár száz méteren ki van betonozva, de a résekben fel-feltör a fű, természetesen ezen is egyensúlyoztunk, ameddig csak lehetett. Tami leszaladt a töltés oldalában legelésző tehénkékhez, majd miután nem sikerült őket felbosszantania a kitartó hangutánzásával, nekiiramodott és csak szaladt és szaladt. Aztán egy rövid ideig bámultuk a modellrepülőzős középkorú férfit, aki büszkén mutogatta játékszerét a körülállóknak, egy gyalogos korabeli férfinek, aki le volt nyűgözve a technika eme csodájától, és egy fiatalabbnak, aki le sem szállt a motorjáról, kutyájával egyetemben, aki két első mancsát a kormányra támasztotta, és unottan várta, hogy történjen végre valami, ami számára izgalmasabb, mint a levegőben zümmögő tárgy.

Aztán mindketten leszaladtunk az egyik lejárón és mikor mondtam, hogy ha erre mennénk tovább, akkor pár kilométer múlva pont a fagyizóhoz lyukadnánk ki, azonnal abba az irányba vonszolt, hiába mondtam, hogy túl messze van az gyalog és még visszafelé is ugyanannyi időbe telik, ráadásul pénz sincs nálam, hogy értelme is legyen odaérni. Kinéztem egy lombos fát nem túl messze, gondoltam addig kigondolok valamit, hogy visszafordulhassunk, de még odáig sem jutottunk el, mert a kukoricatábla mellett haladva, megmozdultak a szárak, iszonyú csörtetés hallatszott. Tami nagyon megijedt és kérdezte, hogy mi lehetett. Nem akartam még jobban megrémíteni, mint amennyire már megriadt, úgyhogy fácánra vagy nyúlra gyanakodtam, bár a hangból ítélve, akár vaddisznó is lehetett. Arra jó volt ez a rémület, hogy már Tami ajánlotta, hogy forduljunk vissza. Ugyanazon az útvonalon, fűszálakon és síneken jutottunk vissza a kikötőbe, ahol Anti már fogott egy jó nagy keszeget. Tami is felvette a botját, hogy újult erővel próbálja a horogra csábítani a halakat, én pedig a könyvemet, hogy még egy novellát elolvassak, míg be nem sötétedik. Nagyon lassan értem a végére, mert a halak ebben a kései órában úgy látszik megtáltosodtak, Tami nem győzte leszedegetni a horogról, míg nekem a szák nyitogatásában kellett segédkeznem. Aztán hirtelen támadásba lendültek a szúnyogok is, úgyhogy gyorsan összecsomagoltunk és indultunk haza.

Sziámi cica dömping

Pénteken hajnali háromkor Csiki nyivákolására ébredtünk Antival. Tami is felébredt, de nem annyira, hogy fel is keljen, siettünk is ki a szobából, hogy ezt megelőzzük. Borzasztó álmos voltam, de meglepően gyorsan felfogtam, hogy Csiki szülni fog. Már óriási volt a hasa, és szerintem jóval több idő telt el, mint amennyinek kellett volna, bár ez csak tipp, mert nem írtam fel az időpontot, mikor fogantak (de emlékszem arra a három napra). Anti viszont olyan éber volt, mint aki nem is aludt és magára vállalta, hogy virraszt Csiki mellett, feküdjek vissza nyugodtan. Késlekedés nélkül teljesítettem is a kívánságát, bár ez nem volt szép tőlem, mert tudtam, hogy korán indul, de ennyire még nem fogtam fel a dolgokat. Nehezen bírtam visszaaludni, mert Csiki folyton be akart jönni a szobába, hogy velem és az ágyamban szüljön, mindig ezt csinálja, csak nyávog és kaparja az ajtót, ami ilyenkor iszonyúan zörög, aztán Anti hangját hallottam, ahogy csitítja és próbálja elterelni az ajtótól. Úgy a tizedik után végre sikerült elaludnom.

Anti fél hatkor ébresztett fel, mert indulnia kellett dolgozni. Félálomban kibotorkáltam. Csiki doboza mellett meg volt ágyazva a hintaágy párnáiból, (szóval így bírta ki idáig, én meg sajnáltam:), nem is volt kényelmetlen, magamra húztam a takaróm és próbáltam nyugtatgatni a cicámat, kevés sikerrel. Egy pillanatra sem akart a helyén maradni. Rohangált, felugrott rám, a takaróm alá bújt, majd a szekrényen a könyvek, és a tegnapról – vagy korábbról – ott felejtett ruhák közé próbált fészket rakni. Elpakoltam mindent, amit csak tudtam, szekrénybe, magasabb helyre, ami mozdíthatatlan volt, arról pedig percenként levettem.

Fél hét előtt tíz perccel pottyant ki az első kiscica. A „pottyanás” azért nem igazán fedi a valóságot, mondhatni erős túlzás, mert farfekvéses volt, nagyon nehezen nyomta ki szegény anyja, de életben maradt a pici. Ügyesen elrágta a köldökzsinórt is, ezek után már reménykedtem, hogy én csak szemlélője leszek az eseményeknek, nem is kell közbeavatkoznom, de a remény gyorsan szertefoszlott. Csiki úgy döntött, hogy a többi cicát már nem a helyén és nem is egyedül szüli meg, ha már itt vagyok, tegyem hasznossá magam. Egész gyorsan követte az elsőt még kettő, az egyik az asztal alatt, a másik a sarokban jött a világra, a köldökzsinórt én vágtam el, ezzel is meggyorsítva az eseményeket, hogy mielőbb a dobozba kerüljenek a kölykök. A negyedik születésénél már Tami is felébredt, aranyosan bábáskodott, nyugtatgatta Csikit, feltartóztatta, amikor ki akart jönni a dobozból és biztatta, hogy nyalja tisztára a csatakos cicákat. Fél kilenc után már Csiki is lefeküdt pihenni, a picik elkezdtek szopni, de még látszott rajta, hogy csak felfüggesztette a vajúdást, a hasa még elég nagy volt. Vártunk. Elég sokáig, már nagyon indulnom kellett volna dolgozni, úgyhogy végül csak magára hagytuk a cicát, reménykedve, hogy tudja a dolgát, és nem lesz semmi baj.

Igaz, hogy később értem be a munkahelyemre, de hamarabb is jöttem el, mert nagyon izgultam, hogy mi történhet itthon, míg én távol vagyok. Mikor beléptem az ajtón, Csiki a dobozból nyikkant egyet felém, mint aki büszkélkedik az új alommal. Először nem is tudtam, hány cica lehet a dobozban, annyira egy kupacban voltak, de aztán sikerült megszámolnom, hogy hat kis macska fogja hamarosan nap, mint nap feldúlni a házat és a nyugodtnak eddig sem mondható életemet. Csiki nem sokáig tűrte a mustrát, kiugrott, hogy üdvözöljön, pedig egyáltalán nem vártam el tőle, de úgy megörült, hogy végre kinyitottam a szobaajtót, hogy arra gondolt az akasztós szekrénybe költözteti a kölykeit. Én egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet, de miután sem a szép szó, sem az erős markom nem használt, hogy ezt az eszement tervet kiverjem a fejéből, beadtam a derekamat. Annyit tudtam csak elérni, hogy a nagyobb dolgokat gyorsan kipakoljam a szekrény aljából. Néhány plüss állattal karámot kreáltam a leterített törölköző szélén, hogy ne mászkáljanak el túl messzire a kicsik, Tami pedig egy zseblámpát szerelt a fogasra, hogy néha azért lássunk is valamit belőlük. Így külön is vannak, meg nem is, halljuk, ahogy hangos dorombolás és halk nyávogás szűrődik ki a kuckóból.

Most először született 6 kiscica és úgy nézem elég egyformák, remélem mind életben marad, mert talán így jut majd minden jelentkezőnek. Egy hónap múlva már veszek fel előjegyzéseket, addigra megtudom azt is, hogy milyen a nemek eloszlása.