Horgászni jó?

Antit még sosem kísértem el horgászni, sőt egyáltalán nem próbáltam még ezt a sportot. Nem is tartom igazán annak, számomra a sport hihetetlen erőfeszítést, izzadást, saját magam legyőzését és végeláthatatlan kitartást jelent, melyet a horgászatban csak nyomokban találnék, esetleg abból a szempontból, hogy végtelen türelem szükségeltetik ahhoz, hogy egy helyben üljek sokáig. A horgászat számomra unalmat sejtet, hogy órákig nézzem a vizet és várjam, hogy horogra akadjon egy arra ténfergő csuka, akit kirántok a vízből, kezdődik az egész előröl. Viszont most már rájöttem, hogy kell hozzá némi furfang, ügyesség, de leginkább felkészültség a különböző szerelékekkel és csalianyagokkal, beetetésekkel és számtalan szakkifejezéssel, melyeket képtelen vagyok megjegyezni. Anti nagyon rákapott a horgászatra, mondhatni szenvedélyévé vált, bár szerencsére nem viszi túlzásba, ezért nem is haragszom érte, örülök, ha ki tud teljesedni valamiben, ami boldoggá teszi és míg megkérdezi, hogy elmehet-e, nem árt a kapcsolatunknak sem. Persze sosem mondom, hogy nem mehet, tudom, hogy neki is szüksége van magányra, kikapcsolódásra, amit a néha felbukkanó hal nem zavar meg túlságosan, de megnyugtató, hogy ha kérném, maradna.

Tami már többször elkísérte az apját a kikötőbe, és teli volt sikerélménnyel, mikor hazaért, mert mindig fogott valamit, sokszor ügyesebben, mint a tanára. Legutóbb is 24 keszeggel tért haza, amit másfél óra alatt sikerült kifognia, míg Antinak arra sem volt ideje, hogy csalit tegyen a horgára, mert a lány mindig szólt, hogy segítsen levenni az újabb fogást. Taminak engedélye is van, bátran horgászhat, én nem ragaszkodtam ilyen kiváltságokhoz.

Tegnap viszont mindnyájan felkerekedtünk, hogy eltöltsünk pár kellemes órát a vízparton. Én kellőképpen felkészültem a kikapcsolódásra, mivel magammal vittem Kosztolányi novelláskötetét, innentől kezdve engem nem érhetett baj, főleg, hogy egy kényelmes horgászszéket is kaptam a fenekem alá. Taminak először nem volt kedve kimenni, csak mikor megtudta, hogy én is megyek. Elválaszthatatlanok vagyunk egymástól mostanság, gondolom, mert a múlt hónapban nagyon sok időt töltöttünk külön, hogy dolgozni tudjak, napokig a nagymamánál volt, szinte csak a hétvégéken találkoztunk, de most már szabadságon vagyok, kedvünkre lóghatunk erre-arra.

A kikötőbe érve Anti bosszúsan jegyezte meg, hogy elfoglalták a helyét, ahol mindig ülni szokott, de körbejárva a medencét kiderült, hogy majdnem minden helyen ültek már, csak a bozótosabb részek maradtak üresen, úgyhogy gyorsan le is telepedtünk az egyikre. Sajnos pont ezen az oldalon nem sütött már a Nap, aminek én nagyon nem örültem, de túltettem magam rajta. Taminak mondtam, hogy jó lenne, ha süllőt fogna, mert tulajdonképpen a tengeri halakon kívül, ezt az egy fajtát szeretem a tányéron, a paprikás lisztbe forgatott kárászok és keszegek pedig már nekik is a könyökükön jön ki. Anti felszerelte a busázó botját és jó messzire hajított vele. Én undorodva néztem a csontikat és pinkiket a dobozban, hozzájuk nem nyúltam volna, míg Tami három csontit tett a horgára, gyakorlott kézmozdulatokkal, és kiválogatva a legélénkebbeket.

Leültem Kosztolányival a székbe és alig olvastam el pár sort, mikor Tami rikkantott egyet, na nem hangosan, inkább visszafogottan, ahogy ez igazi horgászok között illik, de azért sejtetve, hogy nagy hal akadt a horgára. Hát… nem volt nagy, viszont különleges. Úgy látszik a lányom nagyon szófogadó gyerek, mivel süllőt fogott, ahogy kértem tőle. Sajnos még túl korán fogta ki, egészen picike volt, alig tízcentis, de már jól felismerhető a hátán a sárkányuszony, a karcsú, hosszúkás testalkata, ezüstös pikkelye. Nagyon boldog volt, hogy teljesítette a kívánságomat, aztán pár másodpercnyi gyönyörködés után visszaengedte a vízbe, hogy nőjön még, mire legközelebb találkoznak. Ezután sokáig nem történt semmi, a könyv segítségével elvesztettem az időérzékemet, míg a két horgász nézte a vizet. Tami egy idő után megunta a horgászatot, elkezdte gyűjteni a partra sodródott kagylókat, majd mikor ezzel is végzett, kérte, hogy én is hagyjam abba az olvasást.

Ekkor én is kezembe vettem a botot. Kis idő múltán Tami kicserélte a csontikat, izgágábbakra, de így sem jártam eredménnyel. Hamarosan elegem is lett belőle, még hogy a mosogatás nem kreatív? Ehhez képest még egy pohár elsuvickolása is izgalmasabb. Elmentünk sétálni a környékre. Először végigegyensúlyoztunk a már nem használt vasúti síneken, három életünk volt, de a gyorsaság is számított. Aztán a töltésen baktattunk végig, ami pár száz méteren ki van betonozva, de a résekben fel-feltör a fű, természetesen ezen is egyensúlyoztunk, ameddig csak lehetett. Tami leszaladt a töltés oldalában legelésző tehénkékhez, majd miután nem sikerült őket felbosszantania a kitartó hangutánzásával, nekiiramodott és csak szaladt és szaladt. Aztán egy rövid ideig bámultuk a modellrepülőzős középkorú férfit, aki büszkén mutogatta játékszerét a körülállóknak, egy gyalogos korabeli férfinek, aki le volt nyűgözve a technika eme csodájától, és egy fiatalabbnak, aki le sem szállt a motorjáról, kutyájával egyetemben, aki két első mancsát a kormányra támasztotta, és unottan várta, hogy történjen végre valami, ami számára izgalmasabb, mint a levegőben zümmögő tárgy.

Aztán mindketten leszaladtunk az egyik lejárón és mikor mondtam, hogy ha erre mennénk tovább, akkor pár kilométer múlva pont a fagyizóhoz lyukadnánk ki, azonnal abba az irányba vonszolt, hiába mondtam, hogy túl messze van az gyalog és még visszafelé is ugyanannyi időbe telik, ráadásul pénz sincs nálam, hogy értelme is legyen odaérni. Kinéztem egy lombos fát nem túl messze, gondoltam addig kigondolok valamit, hogy visszafordulhassunk, de még odáig sem jutottunk el, mert a kukoricatábla mellett haladva, megmozdultak a szárak, iszonyú csörtetés hallatszott. Tami nagyon megijedt és kérdezte, hogy mi lehetett. Nem akartam még jobban megrémíteni, mint amennyire már megriadt, úgyhogy fácánra vagy nyúlra gyanakodtam, bár a hangból ítélve, akár vaddisznó is lehetett. Arra jó volt ez a rémület, hogy már Tami ajánlotta, hogy forduljunk vissza. Ugyanazon az útvonalon, fűszálakon és síneken jutottunk vissza a kikötőbe, ahol Anti már fogott egy jó nagy keszeget. Tami is felvette a botját, hogy újult erővel próbálja a horogra csábítani a halakat, én pedig a könyvemet, hogy még egy novellát elolvassak, míg be nem sötétedik. Nagyon lassan értem a végére, mert a halak ebben a kései órában úgy látszik megtáltosodtak, Tami nem győzte leszedegetni a horogról, míg nekem a szák nyitogatásában kellett segédkeznem. Aztán hirtelen támadásba lendültek a szúnyogok is, úgyhogy gyorsan összecsomagoltunk és indultunk haza.