Farsangoló

Az idei farsang több ízében is elütött a többitől. A Waldorf-iskola szokása, hogy minden évben más osztály szervezi a programokat. A karácsonyi Pásztor-játék az elsősök feladata, az Adventi bazár a másodikosoké, a farsang felelőse pedig a 3. osztály. Idén ez a mi feladatunk volt. Abból a szempontból szerencsések voltunk, hogy már kétszer láthattuk - bár kívülállóként - a szervezés menetét, így megtapasztalhattuk az erősségeit és a hibáit is. Igyekeztünk elkerülni a kevésbé sikeres megmozdulásokat és olyan programokat kitalálni, ami a vegyes korosztálynak (8-12 évesekről van szó) megfelel.

A másik dolog, amiben különleges volt az idei karnevál, hogy Tami kijelentette, bár ismét macska lesz, de nem kell ruhát varrnom, ő fogja összeválogatni a szekrényéből, majd egy maszkkal kiegészítve teljesen elmacskásodik. Arra is gondolt, hogy én se maradjak önmagam, kitalálta, hogy tűzmanónak fog öltöztetni, amihez szintén ő válogatja ki a ruhákat, készíti a maszkot.

A karnevál nem egy napos, mint az tudjuk. Az én időmben csak egy délután volt, amikor beöltözhettünk, fánkot ehettünk és ami a legrosszabb volt benne, hogy a legjobb jelmez – ki is döntötte el? – díjat kapott. (Sosem kaptam.) Nem tudom, hogy a hagyományos iskolákban így van-e még, de nálunk szerencsére nem. A jelmezes beöltözés előtt egy héttel nyomokban már elkezdődik a karneváli hangulat. Minden reggel jön a „kormozó” (tényleg csupa korom), és az előző nap kihirdetett feladatot kéri számon, mint jelszó, versike, csíkosba jöttél-e stb., és aki nem teljesíti a feladatot, az könyörtelenül bekormozza. A legjobb ebben az, hogy volt olyan gyerek – köztük az enyém is -, aki bár tudta a megoldást, inkább nem mondta el, csak hogy egy fekete pötty legyen az orrán. A gyereküket iskolába hozó szülők sem maradtak ki a mókából, én már az első nap bekormozódtam, mert elfelejtettem a jelszót, de láttam olyat is, mikor a kormozó az egyik tanárt kergette.

Az ünnepre készülő hangulatot az tette teljessé, hogy az osztályunkról készült maszkokat kiállítottuk. Ez úgy történt, hogy az egyik délelőtt – az egyik óra helyett -, gipszes gézdarabokat ragasztgattunk a gyerekek arcára, ami tíz perces száradás után megkeményedett. Ekkor már csak le kellett venni és lehetett festeni. Bár elég vastagon bekrémeztük a gyerkőcök pofikáit, többüknél ráragadt a maszk a kis pihékre, vagy a szemöldökükre, de „könyörtelenül” leszedtük, a visítások azonban inkább kacajt fakasztottak. Miután kifestették az álarcokat, egy paravánra tűzték a folyosón, hogy mindenki megcsodálhassa.

Ezután már csak ki kellett találnunk, hogy milyen játékokkal szórakoztatjuk a diákokat a főnapon. Hét, 12-15 fős csoportra osztottuk őket, mivel ennyi terem állt rendelkezésre, ahol a játékokat levezényelhetjük. Minden teremben egy-egy szülő várta a különböző színű csoportokat. A hatodikosok színeknek öltöztek, ők szedték össze a sárga, kék, piros, zöld stb. színű karszalaggal ellátott gyerkőcöket. Ez azért is volt jó, mert ők már el tudták látni ezt a felelősségteljes pozíciót, ráadásul a játékokból sem maradtak ki. Minden feladatra körülbelül 15-20 perc jutott, fontos volt az időt betartani, hisz a közös program után még az osztályokban külön farsangolás volt, hisz lekváros fánkevő verseny nélkül nincs igazi farsang.

Minden teremben más meglepetés várt a játékosokra. Volt ügyességi, gyorsasági, rejtvényfejtő és kreativitást igénylő feladat. Az egyik teremben seprűtáncoltatás folyt, a másikban totóztak, a harmadikban kanalakat dobáltak egy vájlingba, a negyedikben rengeteg bab közül diót kellett kiválogatni, persze vakon, az ötödikben bomba robbant, a hatodikban egy történet elmesélése után rajzoltak, a hetedikben pedig két próbababát kellett felöltöztetni a teremben eldugott jelmezekből úgy, hogy „valaki” legyen belőlük. (Ha valakit érdekel, szívesen részletezem a játékokat).

A csoportok egymás után mentek be a termekbe, és az utolsó állomásnál mindenki egy pohár pezsgővel távozott, csak hogy mindenki nyerjen. Akinek poharat láttam a kezében, gyorsan meginterjúvoltam, hogy megtudjam, mennyire tetszett nekik a játék, milyen érzésekkel távoztak. Boldogsággal töltöttek el a válaszok, a többféle korosztály ellenére mindenki pozitívan nyilatkozott, nem is nagyon tudtak kiemelni egyet közülük, akárcsak az, hogy visszatérve a terembe a harmadikosok folytatták a bombás játékot, a szülők pedig próbálták a babból kiválogatni a diót, mert nem hitték el, hogy az nem is olyan egyszerű.

Jó volt látni a csillogó szemeket, a felszabadult játékot és végre mi sem izgultunk tovább, megnyugodhattunk, hogy ismét sikerült megoldani egy izgalmas feladatot.

Azért azt is megemlíteném, hogy volt a felnőtteknek is farsang, mert a felnőtt tulajdonképpen egy nagyra nőtt gyerek, ő is szeret játszani, bolondozni, kilépni a hétköznapokból, és ha kellő motivációt kap, akkor ugyanolyan önfeledten, bár egy kicsit másképp, tud mulatni. Aki nem ismer fel bennünket Antival, az elárulhatja, hogy kit lát.

Tél

A tél igencsak bekeményített. Mindennapos küzdelem folyik a házunk táján, hogy az autó reggelente beinduljon, vagy hogy estére meleg legyen a lakásban. Az viszont nagyon nem tetszett, hogy a hó közeledtével a rádióban egyre több „rémisztő” hír kapott szárnyra, miszerint iszonyú hideg lesz, a rengeteg hó és a frontok is megviselik majd az embert. A csúcs az volt, mikor estefelé betértem a boltba és nem kaptam kenyeret, mert a boltos elmondása szerint így is 30 kilóval többet adott el aznap, de még ez sem lett elég.

Tél van, nemde bár! Vagyis télen számíthatunk hidegre, sőt nagyon hidegre is, netán hóesésre, csúszós utakra. Miért olyan különleges ez? Miért kell ettől annyira megijedni és begubózni? És miért kell sokkal rosszabbnak feltüntetni a helyzetet, mint amilyen? Sokan vannak, akik szeretnek síelni, hógolyózni, szánkózni, vagyis nekik ideális állapot, ha több centi hó fedi a talajt, mégis megrettennek, mert azt hallják mindenhonnan, hogy ez borzasztó és szokatlan, mert pár éve ez már nem „divat”. Enyhe teleink voltak korábban, némileg elszoktunk tőle, de azért ez nem jelenti azt, hogy mostantól váratlanul ér minket, ha februárban esik a hó. Ha jól emlékszem tavaly is volt ilyen. Pont én, aki legszívesebben téli álmot aludnék, ha beköszönt a zimankó, teljesen felháborodtam ettől a hozzáállástól.

Tami sajnos megfázott, de ez még nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem az tette volna beteggé a torkát, amit el is kerülhetett volna. Ettől kicsit mérges lettem. Amikor itt aludtak a barátnői, kitalálták, hogy reggel titokban készítenek maguknak cini-minit, amit szintén zárt ajtók mögött, a szobájukban fogyasztanak el. Hogy a szülőket ne zavarják a pihenésben, a tejet nem melegítették fel, hanem ahogy a hűtőből kivették, be is kanalazták. A vendéggyerekeknek nem lett bajuk, elmondásuk szerint ők szokták hidegen is enni, na de az én lányom kényes torka erre nem volt felkészülve. Azóta is piszkálom ezzel, ha reggelit kér, hogy hidegen tálaljam-e? (Már nagyon utál emiatt.)

De amiért elkezdtem írni ezt a posztot, az tulajdonképpen a kertünkben előforduló madarak, akik egyre éhesebbek és mintha egyre többen is lennének. Anti hozzám képest egy ornitológus, de ő is bajban volt, hogy beazonosítsa a ritka egyedeket. A verebek serege egyértelmű még számomra is. A cinegéket a sárga mellényükről könnyen felismerem, az sem lep meg, ha kék színt látok rajtuk, akkor nem lehet más, csak kék cinege. A rigók feketesége szembetűnő, akárcsak a varjaké – akik a nyulak zabját jönnek dézsmálni -, de amikor előbukkantak a fekete csíkos hátú tollasok, meg a bóbitások és a fehér szárnyúak, Antinak elő kellett vennie a szakkönyvét, hogy beazonosítsa az erdei pintyeket. Ritkán látott vendégek ők az udvarunkban, Tami sokáig nézte a szoba ablaka elé készített kuckóból, hogy elüsse az időt, mert a héten csak egyszer engedtem ki a lakásból, mikor szánkóztunk egy kicsit, építettünk egy iglut, de a kifúrásával már nem készültünk el. Aztán le is rajzolta a látottakat, mondván nem tud madarat rajzolni, de erről egyáltalán nem győzött meg.

Addig pedig, míg el nem vonul ez a „kegyetlen” hideg, igyuk a forró teát, együk a mézes diót és várjuk türelemmel, hogy kitavaszodjon!