Tél

A tél igencsak bekeményített. Mindennapos küzdelem folyik a házunk táján, hogy az autó reggelente beinduljon, vagy hogy estére meleg legyen a lakásban. Az viszont nagyon nem tetszett, hogy a hó közeledtével a rádióban egyre több „rémisztő” hír kapott szárnyra, miszerint iszonyú hideg lesz, a rengeteg hó és a frontok is megviselik majd az embert. A csúcs az volt, mikor estefelé betértem a boltba és nem kaptam kenyeret, mert a boltos elmondása szerint így is 30 kilóval többet adott el aznap, de még ez sem lett elég.

Tél van, nemde bár! Vagyis télen számíthatunk hidegre, sőt nagyon hidegre is, netán hóesésre, csúszós utakra. Miért olyan különleges ez? Miért kell ettől annyira megijedni és begubózni? És miért kell sokkal rosszabbnak feltüntetni a helyzetet, mint amilyen? Sokan vannak, akik szeretnek síelni, hógolyózni, szánkózni, vagyis nekik ideális állapot, ha több centi hó fedi a talajt, mégis megrettennek, mert azt hallják mindenhonnan, hogy ez borzasztó és szokatlan, mert pár éve ez már nem „divat”. Enyhe teleink voltak korábban, némileg elszoktunk tőle, de azért ez nem jelenti azt, hogy mostantól váratlanul ér minket, ha februárban esik a hó. Ha jól emlékszem tavaly is volt ilyen. Pont én, aki legszívesebben téli álmot aludnék, ha beköszönt a zimankó, teljesen felháborodtam ettől a hozzáállástól.

Tami sajnos megfázott, de ez még nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem az tette volna beteggé a torkát, amit el is kerülhetett volna. Ettől kicsit mérges lettem. Amikor itt aludtak a barátnői, kitalálták, hogy reggel titokban készítenek maguknak cini-minit, amit szintén zárt ajtók mögött, a szobájukban fogyasztanak el. Hogy a szülőket ne zavarják a pihenésben, a tejet nem melegítették fel, hanem ahogy a hűtőből kivették, be is kanalazták. A vendéggyerekeknek nem lett bajuk, elmondásuk szerint ők szokták hidegen is enni, na de az én lányom kényes torka erre nem volt felkészülve. Azóta is piszkálom ezzel, ha reggelit kér, hogy hidegen tálaljam-e? (Már nagyon utál emiatt.)

De amiért elkezdtem írni ezt a posztot, az tulajdonképpen a kertünkben előforduló madarak, akik egyre éhesebbek és mintha egyre többen is lennének. Anti hozzám képest egy ornitológus, de ő is bajban volt, hogy beazonosítsa a ritka egyedeket. A verebek serege egyértelmű még számomra is. A cinegéket a sárga mellényükről könnyen felismerem, az sem lep meg, ha kék színt látok rajtuk, akkor nem lehet más, csak kék cinege. A rigók feketesége szembetűnő, akárcsak a varjaké – akik a nyulak zabját jönnek dézsmálni -, de amikor előbukkantak a fekete csíkos hátú tollasok, meg a bóbitások és a fehér szárnyúak, Antinak elő kellett vennie a szakkönyvét, hogy beazonosítsa az erdei pintyeket. Ritkán látott vendégek ők az udvarunkban, Tami sokáig nézte a szoba ablaka elé készített kuckóból, hogy elüsse az időt, mert a héten csak egyszer engedtem ki a lakásból, mikor szánkóztunk egy kicsit, építettünk egy iglut, de a kifúrásával már nem készültünk el. Aztán le is rajzolta a látottakat, mondván nem tud madarat rajzolni, de erről egyáltalán nem győzött meg.

Addig pedig, míg el nem vonul ez a „kegyetlen” hideg, igyuk a forró teát, együk a mézes diót és várjuk türelemmel, hogy kitavaszodjon!