2012. június 30., szombat

Búcsú

Huncut cicánk már négy éve tartozik a családunkhoz, és egy alkalmazkodó, kedves, de makacs kandúr lett belőle. Annak idején miatta vettünk egy nőstény cicát, hogy ne csavarogjon el olyan sűrűn, és ez egy darabig működött is. Aztán egyre többször házon kívül tartózkodott, de azért minden nap hazatért - ha másért nem enni - kivéve, amikor "elrabolták", vagy amikor éjszakába nyúló programja volt, de ez ritkán fordult elő.
Ahogy beköszöntött a jó idő, az éjszakákat már ritkán töltötte itthon, sőt ha akarta volna, akkor sem maradhatott, ki kellett rakni a szűrét, különben amint elaludtam, felnyávogott, mert eszébe jutott, hogy sürgős elfoglaltsága van valamelyik háztetőn. Sokszor jött haza összekaszabolva, vagy fájós lábbal, sántikálva, de sosem haragudtunk rá, mindent megtettünk, hogy jobban legyen. Ezt általában Tami vállalta magára, nagyon szerette babusgatni, bekötözni a mancsát, vagy csak a párnájára fektetni és bebugyolálni.
Tami legjobban "kukuccsozni" szeretett vele. Huncut feküdt a mosógépen, Tami pedig sűrűn felbukkant az ajtó mögül, mire Huncut szólt, hogy: látlak!, persze macskanyelven.
Imádta a dobozokat. Nem tudtunk olyan kicsit elé rakni, amibe ne próbálta volna meg begyömöszölni magát.
Mikor hazaértünk autóval, bárhol is volt, felismerte a kocsi hangját és szaladt elébünk. Nagyon szeretett ilyenkor beszállni, azonnal a kalaptartóra ült, vagy az ölembe, az sem zavarta, hogy közben a kormánnyal taszigálom, sőt szerintem simogatásnak vélte, és sokszor még akkor sem szállt ki, mikor már rég leállítottam a motort. Örültünk, hogy megtanult "közlekedni", már nem is nagyon féltettük, ha átkelt az úton. Eddig mindig megúszta.
Sajnos ma nem. Anti talált rá az út szélén. Sérülés ugyan nem látszott rajta, de már nem lélegzett. Mikor Tami meghallotta, hogy mi történt, keservesen sírni kezdett. Akárcsak én. Sokáig nem apadtak el a könnyeink, Tami is megért már jó pár macskatemetést, de ez más volt. Meg sem akarta nézni az élettelen testet, inkább elővette a fényképes albumot és azt nézegette. Később lerajzolta Huncutot és kitűzte a falra, az asztala fölé, hogy mindig szem előtt legyen.
Csak az emlékek maradtak belőle. Nagyon fog hiányozni. Csikinek is.

Nincsenek megjegyzések: