Zsiráf, gibbon és a többiek

Már sokszor írtam a szegedi Vadasparkról, számomra mindig ünnep, amikor odamegyünk. Lehet, hogy azért, mert nem megyünk sűrűn, lehet, hogy az emlékek ébrednek fel bennem, mikor még ott dolgoztam, vagy csak a hely varázslatos, de mindig elbűvöl az a békés környezet, ami ilyenkor körülvesz (ügyelni szoktam arra, hogy olyan napot válasszunk, amikor valószínűsíthető, hogy nem megy túl sok látogató).
Tulajdonképpen nem is voltam még másik Vadasparkban, úgyhogy összehasonlítási alapom sincs, csak a budapesti állatkert, melyről nem akarok rosszat írni.

Nyilván a fő vonzerejét egy ilyen parknak az állatok adják, ami Szegeden minden évre tartogat meglepetést, újul, bővül, változik és sajnos egy-két állat eltűnik.
Idén a pingvinek beköltözése aratott nagy sikert és valóban aranyosak is, ahogy úszkálnak a medencében, majd tárt karokkal szárítgatják magukat a napon. Nagyon jól megcsinálták, hogy közvetlenül a látogatók előtt van a medence egyik fala és a bátrabbak egész közel is úsznak a kíváncsi tekintetekhez. Nincs is mitől félniük, itt csak tisztes távolban vannak a ragadozók, az emberek is a jólétükért aggódnak, persze belemehetnék a szabadság kérdésébe, de most ezt nem tenném.
A vidrákat viszont nem sikerült meglesnünk, pedig ott is az üveges falon keresztül lehetett volna megtekinteni őket, de szerintem nem is voltak, vagy pont akkor bújtak el, mikor mi arra jártunk... négyszer.
Ugyanígy üres területet nézegettünk fürkészve, hogy a vörös pandákat kilessük, ahogy nyújtózkodnak, vagy összegömbölyödnek egy faágon, de aztán észrevettem, hogy nem valószínű, hogy ott bárki is nyújtózkodna, vagy gömbölyödne, hisz nyitva van az ajtó.

Az idei nagy szenzáció most a zsiráfok voltak számunkra. Remek kilátót készítettek elébük az építészek, így szemmagasságból vizslathattuk őket, de aztán többet akartunk. Meg akartuk etetni őket, sőt megsimogatni az orrukat és hagyni, hogy csorogjon ránk a zsiráflé. Sikerült... köszönhető ez egy régi ismerősömnek, akivel összefutottunk és pont a zsiráfháznál kellett füvet nyírnia.
Így hát almával a kezünkben bementünk hozzájuk. Kísérőnk három fura nevet kiáltott, mire a három hosszúnyakú picit felgyorsítva lépteit, odakocogott hozzánk. Terpeszbe álltak, hogy elérjék a kezünkben lévő gyümölcsöt és boldogan befalatozták. Szívesen leírnám, ha emlékeznék rá, hogy hívták őket, de sajnos elfelejtettem. Tami nagyon boldog volt, és büszkén nézett föl a kilátóra, majd közölte, hogy most minket is néznek, mint a zsiráfokat. Én láttam egy-két irigykedő tekintetet is, de nem nagyon mertem levenni a szemem a három bikáról, mert néha jól meglódították a fejüket és a nyál szökőárként csurgott a szájukból, nem örültem volna annyira, ha ránk is jut.

Mi is készültünk finom falatokkal, de ezt senki se csinálja utánunk, mert az állatokat etetni szigorúan tilos! Elnézést is kérek az igazgatótól, hogy egy évben egyszer-kétszer megetetem a kedvenceimet, de ennyi jár nekem, vagyis nekik. Nagy kárt nem okoztunk vele, mert miután jóllakattuk a gibbonokat pár falat banánnal és almával, jött a gondozó az ebéddel. Arra számítottam, hogy majd fintorogva turkálnak a táljukban, vagy hozzávágják a gondozóhoz a megbarnult almaszeleteket, ehelyett úgy estek neki az ételnek, mintha két napja nem kaptak volna.

Továbbra is a gibbonok a kedvenceim és most már a nevüket is tudom: Rafael, Melani és a kis Jáde. Szerencséje volt a hímnek, mert pont egy olyan feleséget kapott, aki kedvére való volt, pedig nem szokott ez elsőre sikerülni, de amint ivaréretté vált a lány, azonnal megülték a nászt. Született is egy kis porontyuk, aki még többnyire az anyján lóg, de azért már tudja használni a nem mindennapi hosszúságú karjait is.

Sajnos énekelni azóta sem hallottam őket, mióta nem dolgozom itt, de azt megtudtam, hogy váltják a színüket. Azt hittem, hogy a nőstény mindig barna s fekete a hím, de nem. A kicsi most barna, de majd befeketedik, ha ivarérett lesz, mivel fiú.

Nyolcórai sétálgatás után végre hazajöttünk a mi vadasparkunkba, hiszen nálunk is felfejlődött a nyúl- és tyúkállomány. Tyúkot sajnálatból kezdtünk el tartani - sajnáltunk ötven forintot fizetni egy tojásért :) -, tulajdonképpen a ketreces életmódtól mentettük meg Totót, Tyutyut és a legendás Csutkát. Azt sem tudták szegénykék, hogy mi az a fű és hogy kell megenni, sokáig tartott, míg a tápra szoktatott begyük befogadta az ízletes magokat, de meghálálták finom tojással.
Aztán csatlakozott hozzájuk Címke és Begyes, majd jött Bráma és Gatyás, utána egy törpe pár és a két jérce, na meg Tanyasi és Taréj, a kakas, majd hozzánk került Gyöngyös is, aki nevét fajtájáról kapta és nagyon féltem tőle, hogy be nem áll majd a szája. Ahonnan jött rosszhírét keltették, de meghazudtolta önmagát és tényleg nagyon murisan néz ki.
A nevekből is látható, hogy mostanában nem fogunk csirkepaprikást enni (bár ha kihúzzák a gyufát, nem kegyelmezek nekik), viszont annál több rántottát, lágy- és tükörtojást vacsorázunk.
Már egy kotlósunk is van, Címke, hamarosan letelik a 3 hét, kíváncsi vagyok hány csibe fog kikelni, mert elég ügyetlenül kezdte a melengetést. Állandóan elgurult egy-egy, aztán amit a többiek tojtak, maga alá szedte, de akkor már olyan sok volt alatta, hogy kilógott alóla. Nem tudom, mennyire tesz ez jót a leendő kiscsibének.

Szegény nyuszikák viszont elszenvednek néhány csípést a fejükön, de jótékonyan is hatott rájuk a baromfinép. Sokkal szelídebbek lettek, bár csak Vendég engedi meg, hogy megsimogassuk és ő az egyetlen, aki hajlandó kézből falatozni. Jött egy újabb nyúl is közéjük, Bagoly, aki elég félénknek bizonyul, de majd felbátorodik.

Közel tíz apró nyuszi született az elmúlt hónapban, és azért mondom, hogy apró, mert a szüleik törpe nyulak, úgyhogy ők sem fognak túl nagyra nőni és valami tündériek! Bolyhosak és nyuszognak, feketék fehér tappanccsal, szürkék fehér nyakörvvel vagy hófehérek, szülőktől függően, de elég nehéz megállapítani a családi viszonyokat.

Tami egyet meg is szelídített, Maszatot, aki már eltöltött egy éjszakát a házban, és ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy másnap könnyedén elkapja a grabancát.