Tízévesen...

… furcsa a világ. Ez egy küszöb a kisgyermekkor végén és a kamaszkor elején. Fárasztó a gyereknek is megélni, persze tudatosan nem érzékeli, de én, mint szülő nagyon jól látom, ahogy próbál a korosztályának megfelelően viselkedni, de még az én pici engedelmes lányom maradni, mint mikor esténként összekötöm fürdéshez a haját, sosem mulasztja el közölni velem, hogy hamarosan akkora lesz, mint én.

Nyakig vagyunk a Rubiconban, amikor a varázslat elmúlik, a mese nem megnyugtató, a valóság pedig félelmetes. Szerencsére azért a lányom nem lett olyan mértékben befelé forduló, hogy ne ossza meg velem a gondjait, ne tőlem kérjen tanácsot, ne tőlem várja a magyarázatot, de látom rajta, hogy egyre többször fordul elő, hogy ő akarja megoldani a felmerülő problémákat, jobban szeret egyedül dönteni és igencsak megfelelő és odaillő érveket kell felhoznom, ha meg akarom győzni az igazamról.

Az önállóságra vezető hosszú utat már busszal teszi meg. A tanévnyitó után döntött úgy, hogy most már egyedül jön haza. Egy hétig gyakoroltuk az útvonalat. Kétszer együtt tettük meg az utat, második alkalommal, mindig rossz irányba fordultam, hogy ő vezessen, majd egyedül indult el, de én „titokban” követtem, aminek a második sarok után az lett a vége, hogy mosolyogva integetett, mikor lebuktam egy bokor mögé – a járókelők legnagyobb örömére. Végül tényleg egyedül jutott el a buszmegállóig, ahol vártam, hogy beszálljon az autóba és az utolsó lépcső az volt, hogy végignéztem, ahogy felszáll a buszra. Ezek után közölte, hogy mégsem járna egyedül, inkább menjek érte. Oké. Két nappal később viszont elhatározta magát, hogy önállóan teszi meg az utat és ehhez azóta is ragaszkodik, sőt egyre jobban élvezi, főleg, mikor összefut egy-két ismerős gyerekkel a buszon.

A születésnapját is a lelkiállapotának megfelelően rendeztük meg… háromszor.

Először, amikor tényleg megszületett (szeptember 4-én), ez idén egy keddi napra esett. Az ajándékokon már nem kellett törnöm a fejem, mert közölte, hogy mit szeretne, de azért az altfurulyára nem számított.

A második szülinap egy játszóházban volt a barátaival. Nagyon tetszett, hogy mindenkitől olyan ajándékot kapott, ami tényleg neki szólt, illett hozzá, főként valami cicás, de volt, aki kartonból készített neki egy zongorát, zongoraszékkel, kottával és boldoggá tett, hogy Tami is mennyire érzi a sajátkezű munka értékét, ez lett a legkedvesebb ajándéka. Az már kevésbé tetszett, hogy az egyik kislánytól elő-ajándékot is elfogadott, csak azért, hogy hívja meg az ünnepségre, de tudom, milyen konfliktusok vannak a baráti körében, úgyhogy a döntést rábíztam, nem szólhattam bele, de azért a véleményemet kifejtettem.

A harmadik szülinapot természetesen a rokonsággal együtt ünnepeltük egy olyan napon, amikor szeptembert meghazudtolóan kitűnő idő volt és most először történt meg, hogy minden elfogyott az asztalról, ami a házigazdákban kétségeket kelt, mert vagy annyira jól sikerült minden, hogy mindenki pukkadásig lakott, vagy pedig keveset készítettünk. Ez már nem derül ki soha, hiszen nagyon udvarias a családunk, direkt nem bántanának meg, kivéve ha igazuk van, azon pedig nem szabad megsértődni.

Szóval kíváncsian várom a felnőttéválás korszakának első lépcsőfokait. Remélem elég stabilak azok a fokok, nem fog egy sem beszakadni alattunk, vagy ha mégis, a korlátban még meg tudunk kapaszkodni…