Már nem is olyan kicsik...

... azok a cicák, akik ma töltik be az ötödik hetüket. Hihetetlen gyorsasággal növekedtek, szinte minden hamarabb bekövetkezett náluk, mint az megszokott. Talán az apukájukra akarnak hasonlítani, aki igencsak nagyra nőtt, ha nem ismernénk szelíd természetét, meg is ijedhetnénk tőle. Talán csak őket is utolérte a felgyorsult világ azonnali teljesítménykényszere, nem tudom, de már tíz nap előtt nyitva volt a szemük, rá egy hétre már nem tudtam dobozban tartani őket, mindez odáig fajult, hogy most már önállóan közlekednek a lakásban, különböző kuckókat választanak ki az alváshoz, de válogatás nélkül minden dolgot játéknak tekintenek, legyen az egy vezeték, gombolyag vagy egy csupasz emberi boka. Megkezdték a szilárd táplálék eszegetését is, akárcsak az alom használatát.

Bár elég nagyok és önállóak a cicák, de csak 8-10 hetes korukban engedem el őket az anyukájuk mellől. Ez a leendő gazdiknak is jobb, mert nem lesznek depressziósak a kicsik, amiért el kell hagyniuk a családjukat, és a cicáknak is jót tesz, mert addigra elég ellenállóak lesznek a különböző betegségek, stresszek területén, a folyamatos anyatej-fogyasztás miatt.

A cicák nálunk családtagok. Nem is tudnánk külön helységben tartani őket, de nem is szeretnénk, mert imádjuk, ahogy a talpunk alatt rohangálnak, beugranak az ágyunkba és a karunkban alszanak el, vagy nyávognak egyet, hogy most kérnének egy kis simogatást. Nem kell könyörögniük, nem fukarkodunk a szeretettel. Nagyon hasonlítanak egymásra - két kandúr és két nőstény cica van -, mégis mindegyikük külön kis egyéniség. Van a kíváncsi, a bújós, a szemtelen és a karmolós, de ugyanúgy szeretjük mindegyiket, mintha a miénk volna, pedig mostantól már a leendő gazdáik nézegetik a fotóikat...