Mihály-nap

A Waldorf-iskolában évente jut valami feladat az osztályunknak, mikor megrendezhetnek egy-egy eseményt több évfolyam számára, ami egyben hagyományőrzésül, egyben pedig kikapcsolódásul szolgál.

Már annak, aki részt vesz rajta és nem annak, aki szervezi! Igencsak nagy felelősség száznál több gyereket irányítani, arról nem is beszélve, hogy mindezt úgy kell tenni, hogy ne érezzék annak, mert egy waldorf-gyerek habitusához hozzátartozik az az egészséges magabiztosság és önbizalom, mely nem engedi, hogy öncélúan befolyásolják. Szerencsére a gyerekek alapvetően élvezik, ha eltérhetnek a megszokott ritmustól, bár az is igazi, hogy az ismétlődő dolgok biztonságot adnak. A waldorf-pedagógia kitűnően tudja kombinálni ezt a kettőt, hogy a megfelelő mértékben legyen jelen a mindennapokban: a gyerek ne essen ki a megszokottból, mégse érezze unalmasnak.

Az ötödik évadban a Mihály-napot kellett az osztály szülői közösségének megrendeznie. Ez az ünnepkör a gyerekek szemszögéből a bátorságról, az akaraterőről és a kitartásról szól, hiszen Szent Mihály volt az, aki megingathatatlan hitével legyőzte a sárkányt, aki nem más volt, mint maga a Sátán. Ehhez a mondakörhöz kapcsolódva kellett hasonló jellegű próbatételeket kieszelni.

Szerintem ez volt idáig a legnehezebb, egy igazi kihívás!

A nehézség abból adódott, hogy nem láttam még hasonlót, nem vettem részt korábbi Mihály-napon, ami segített volna, hogy hogyan is kell lebonyolítani, mivel ez egy délelőtti program, a szülők többsége a munkája miatt nem is tud részt venni benne, ahogy eddig én sem. Persze túl voltunk már egy Pásztor játékon, Márton-napon, Adventi-bazáron, akárcsak a farsangon, úgyhogy valami fogalmunk azért volt a teendőkről.

Először is egy profi helyszínt kellett keríteni, mert nem szerettük volna az iskolában megrendezni, hiszen egész nap ott vannak a gyerekek, a lehetőségek is korlátozottak. Nagyon messze sem mehettünk, mert ez csak egy délelőtti program, ebédre vissza kellett érni. Volt már Mihály-nap a Vadasparkban, a ligetben, szóba jött egy lovastanya is, de aztán kapóra jött, hogy Szegeden, a Tisza mellett épp most alakítottak ki egy Kalandparkot. Innentől kezdve nem volt kérdés a helyszín, már csak azon kellett imádkozni, hogy az időjárás is mellénk álljon. Szerencsére nem esett, csak fújt és ha a fák nem lettek volna olyan lombosak, még napsütésben is lehetett volna részünk.

Bár ez a Park majd csak tavasszal nyílik meg, de már fel voltak készülve zártkörű rendezvények lebonyolítására. A pályákat már kialakították, „csak” az infrastruktúra hiánya miatt csúszik a nyitás, hiányoznak a mosdók, kávézók (utóbbi számomra eszeveszettül!).

Sajnos mi sem ismertük a park paramétereit, idő hiányában elmulasztottuk a kipróbálásukat, pedig csak előnyünk származott volna belőle, hogyan osszuk is be az időt, mielőtt odaengedünk egy kazal gyereket.

Annyit tudtunk, hogy három pályán lehet menni. Az első a kicsiknek, a 2., 3., és 4. osztály részére (az első osztályosok még nem vesznek részt a Mihály-napon), a középső az 5. és 6. osztály számára volt kijelölve, míg a legnehezebb pályán a 7., és 8., osztály mehetett végig. Természetesen minél nehezebb volt a pálya, annál tovább is tartott.

Egy kicsit szervezetlenül kezdtünk bele, mert azt hittük, hogy elegen vagyunk, de aztán kiderült, hogy nem, így az előre megbeszélt és kijelölt helyeket módosítani kellett, a kísérőket új szerepbe helyezni, majd pedig ahol hiányosság adódott, oda hirtelen beugrani. Nem tehettünk egyebet, mint hogy szép lassan mindenki feltalálta magát és megtalálta a helyét, vagy egyszerre több helyszínen is tartotta a frontot.

Azt előre tudtuk, hogy az összes lurkó úgy sem tud egyszerre lógni a fákon és a köteleken, tehát ki kellett találni még egy tucat játékot, hogy addig se unatkozzanak. Szerintem nagyon jó programok vártak rájuk – én is kipróbáltam mindet -, mint íjászat, lajhármászás, sárkánypikkely keresés, gólyalábazás, pókhálón átmászás, mocsárjárás, patkódobás, csitkójáték (ha kedvük volt, akkor ezeket akár többször is játszhatták), valamint falmászás és fáramászás.

A feladatok jó megoldásáért jutalom is járt, fehér kavicsok személyében, melyek végül egy mérlegre kerültek, és ha sikerült lenyomniuk a nagy gonosz, fekete követ, akkor az osztály egy oklevéllel lett gazdagabb, mely hirdette, hogy kiállták a bátorság próbáját, sokszor önmagukat is legyőzve. Mindenkinek járt még egy jókora szelet a sárkány-sütiből is, ami egy különlegesen finom és nem is csúnya sárkány volt!

Ezeknél a játékoknál a 8-osok vállalták a felügyeletet, hogy kicsit könnyítsenek a terheinken. Sajnos „cserébe” lemaradtak a fő attrakcióról, mert már annyira kifutottunk az időből.

Én viszont már jóval időn túl, az egyik apukával és annak nagyobbik lányával, végigmentem egy nem túl könnyű pályán. Nem így terveztük, mert kezdetben azon az úton indultunk el, amelyiken a lányom, de valahogy nem éreztük kihívásnak, hogy pallókon sétáljunk végig, úgyhogy az egyik elágazásnál hirtelen balra fordultunk. Miután leküzdöttem az első akadályt, a karom úgy elfáradt, hogy eszembe sem jutott, hogy visszaforduljak, reméltem, hogy ennél már csak könnyebb feladatok jöhetnek. Hát nincs mindig igazam!

A fél órára tervezett túra több mint egy óráig tartott úgy, hogy egy pillanatra sem álltunk meg, folyt rólam a veríték, pedig korábban majd’ megfagytam. Néha muszáj volt csalnom, hogy kíméljem a karom és csúszkával csúsztam ott, ahol mászni kellett volna, de sajnos ezt csak egyszer tehettem meg.

A gyerekek már rég visszamentek az iskolához, alattunk már csak az animátorok lézengtek, várva, hogy végre lejöjjünk és ők is mehessenek haza.

Ahhoz képest, hogy soha életemben nem másztam falra, vagy sziklára, hogy még a kötelek és csúszkák használatával sem voltam teljesen tisztában, egész jól teljesítettem, számomra nagy élmény volt, és szerencsére a gyerekeknek is.

További fotók itt tekinthetők meg!

Toszkán szépség

Az olasz filmek mindig is a kedvenceim voltak, de ez a film nem ettől élvez prioritást. Egyetlen hátrányát tudom csak megemlíteni, hogy mivel feliratos volt, sokszor nem bírtam időben elolvasni a szöveget, olyan gyorsan követték egymást az események. Persze ez nem is történhetett másképp, hiszen az olasz temperamentumhoz hozzátartozik a gyors beszéd, amit szintén imádok.

A film egy igazi olasz család hétköznapjaiba enged bepillantást, melynek pillérei az anya és az apa annyira különböző karakterek, hogy hatalmas kompromisszumra lenne szükségük az együttéléshez, de erre csak a feleség képes. A féltékeny, agresszív férj nem akar változni, a gyönyörű feleség, Anna viszont kiszolgáltatottságát tűri, amíg lehet, a gyerekeknek pedig nincs beleszólásuk a felnőttek játszmáiba, de véleménye azért már van a 8 év körüli kisfiúnak, Brunonak, míg húga, Valeria sodródik a történésekkel.

Erről viszont úgy harminc évvel későbbi visszaemlékezésekből értesülünk, és bár a Toszkán szépség cím az édesanyára utal, a főhős inkább Bruno. Az ő emlékezés-foszlányaiból követhetjük nyomon a család mindennapjait, egészen az édesanya haláláig. Bár csak töredékekből rakjuk össze a kirakóst, még sincs az az érzésünk, hogy bármi is kimaradna belőle, olyan mesterien követik egymást az események, az időben ugráló jelenetek egy pillanatra sem darabolják szét a témát.

Most viszont kezdem az elején.

A gyönyörű, mindig mosolygós és életvidám Anna váratlanul és akaratán kívül lett győztes egy szépségversenyen, ahol elnyerte a „Leggyönyörűbb Anya” címet. Családja nemhogy büszke lett volna rá, a férj és a fiú inkább elítélték, megjelenését kihívónak tartották, holott épp ellenkezőleg! Anna szégyenlősen, visszafogottan viselkedett, lényéből naivitás sugárzott, melyet még inkább kihasználtak a körülötte lévő férfiak. Egyedül kislánya nem érzi még a körülötte lévő feszültséget, és boldogan mosolyog anyjára.

Minden nőnek szüksége van az elismerésre, de ebben a családban Anna ezt nem kapja meg. Ő mégsem küzd az elérhetetlenért, boldog, mert célja van. Az, hogy tisztességes és gondtalan életet biztosítson a gyerekeinek, hogy boldogságban nevelje fel őket, hogy ne szenvedjék meg a családi konfliktusokat. Mindent megtesz, hogy ez így legyen, de sajnos az akarata kevésnek bizonyul.

Férje nem tudja türtőztetni magát és jó pár pofon kíséretében kidobja az utcára, ezzel olyan kilátástalan helyzetbe hozva a két gyerekes anyát, amitől bárki depresszióba esik. Bárki, de nem Anna, kinek első tette, hogy rámosolyogjon a gyerekeire, olyan őszintén, amitől még a viharos tenger hullámai is megnyugodnának, majd egy vidám dal dudorászása és hangos nevetgélések közepette sikerül minden kétséget eloszlatni a lurkókban, hogy bármiben is hiányt fognak szenvedni ezután.

Anyjuk nem bír kibújni a bőréből. Akárhol megjelenik, a dívát látják benne, hát munkát is olyat kap, melyben ezt tudja kamatoztatni. Gyerekeit mindenhová igyekszik magával vinni, hol a konyhások vigyáznak rájuk, hol a cselédek, ő pedig amint egy perc ideje adódik, rohan hozzájuk, ha csak annyira is, hogy átölelje őket.

Ezt a traumát a kisebbik gyermek, Valeria könnyebben átvészeli korából és neméből adódóan, míg Bruno, ahogy idősödik egyre inkább nem találja helyét, egyre dühösebb édesanyjára, holott megfogalmazni sem tudja tulajdonképpen, hogy miért is haragszik rá. Szégyelli, hogy annak idején felment a színpadra és elismerésben részesült a külseje miatt, sóvárgó férfiszemek vetkőztették le a tekintetükkel, vagy inkább az apjával hasonul, neki akar megfelelni és átveszi a fájdalmát?

Akár így, akár úgy, az általa nehézkesnek megélt gyerekkor miatt vagy egyébként is ez lett volna a sorsa, nem tudom, de tény, hogy nem igazán sikerült felnőnie. Van ugyan barátnője, de nem is akar vele együtt élni, képtelen megérteni partnere kívánalmait, ahogy magát a kapcsolatot sem tudja hová tenni. Van ugyan munkája, de nem igazán érdekli, nem szeretne elmélyülni benne, még drogozni is csak ímmel-ámmal képes.

Egyet tud, hogy az anyját soha többé nem akarja látni. De aztán ebben is elbizonytalanodik, mikor a húga megkeresi, hogy elvigye a kórházba, ahol édesanyja fekszik. Végül rászánja magát és követi Valeriát, de Brunonak még ebben is csalódnia kell.

Arra számít, hogy egy megtört, ráncos öregasszony fog sírva a nyakába borulni, ehelyett egy életvidám nő fogadja, aki ugyan haldoklik, de nem vesz róla tudomást és minden mozdulatával azt közli a fia felé, hogy bár nem tökéletes, élete során több hibát is elkövetett, de így kell, hogy elfogadják, főleg a gyerekei.

Bruno nem akarja meglátni a jeleket, az üzeneteket, úgy érzi, hogy életében csak a halál hozhat megváltást. Amikor Anna végleg lehunyja szemét, akkor tud csak úgy nézni rá, mint egy édesanyára, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy felnevelje a gyerekeit és bár sokszor meghunyászkodott, férfiak kiszolgáltatottja lett, de tartását egy pillanatra sem veszítette el. Még a halálos ágyán sem.

Ez a film nem tűnik kitalált történetnek, ahogy valósnak sem. Nem dráma, mint ahogy vígjáték sem. A szereplők hitelesek, bár tudjuk, hogy csak játszanak.

Ez a film egy különleges ízvilágú koktél az élet kristálypoharában, a háttérben a valóság buborékaival, az élet önfeledt, gondtalan, édes gyümölcseivel és egyéni, sokszor csípős tragédiáival.

Csak szívószállal fogyasztható!