Mihály-nap

A Waldorf-iskolában évente jut valami feladat az osztályunknak, mikor megrendezhetnek egy-egy eseményt több évfolyam számára, ami egyben hagyományőrzésül, egyben pedig kikapcsolódásul szolgál.

Már annak, aki részt vesz rajta és nem annak, aki szervezi! Igencsak nagy felelősség száznál több gyereket irányítani, arról nem is beszélve, hogy mindezt úgy kell tenni, hogy ne érezzék annak, mert egy waldorf-gyerek habitusához hozzátartozik az az egészséges magabiztosság és önbizalom, mely nem engedi, hogy öncélúan befolyásolják. Szerencsére a gyerekek alapvetően élvezik, ha eltérhetnek a megszokott ritmustól, bár az is igazi, hogy az ismétlődő dolgok biztonságot adnak. A waldorf-pedagógia kitűnően tudja kombinálni ezt a kettőt, hogy a megfelelő mértékben legyen jelen a mindennapokban: a gyerek ne essen ki a megszokottból, mégse érezze unalmasnak.

Az ötödik évadban a Mihály-napot kellett az osztály szülői közösségének megrendeznie. Ez az ünnepkör a gyerekek szemszögéből a bátorságról, az akaraterőről és a kitartásról szól, hiszen Szent Mihály volt az, aki megingathatatlan hitével legyőzte a sárkányt, aki nem más volt, mint maga a Sátán. Ehhez a mondakörhöz kapcsolódva kellett hasonló jellegű próbatételeket kieszelni.

Szerintem ez volt idáig a legnehezebb, egy igazi kihívás!

A nehézség abból adódott, hogy nem láttam még hasonlót, nem vettem részt korábbi Mihály-napon, ami segített volna, hogy hogyan is kell lebonyolítani, mivel ez egy délelőtti program, a szülők többsége a munkája miatt nem is tud részt venni benne, ahogy eddig én sem. Persze túl voltunk már egy Pásztor játékon, Márton-napon, Adventi-bazáron, akárcsak a farsangon, úgyhogy valami fogalmunk azért volt a teendőkről.

Először is egy profi helyszínt kellett keríteni, mert nem szerettük volna az iskolában megrendezni, hiszen egész nap ott vannak a gyerekek, a lehetőségek is korlátozottak. Nagyon messze sem mehettünk, mert ez csak egy délelőtti program, ebédre vissza kellett érni. Volt már Mihály-nap a Vadasparkban, a ligetben, szóba jött egy lovastanya is, de aztán kapóra jött, hogy Szegeden, a Tisza mellett épp most alakítottak ki egy Kalandparkot. Innentől kezdve nem volt kérdés a helyszín, már csak azon kellett imádkozni, hogy az időjárás is mellénk álljon. Szerencsére nem esett, csak fújt és ha a fák nem lettek volna olyan lombosak, még napsütésben is lehetett volna részünk.

Bár ez a Park majd csak tavasszal nyílik meg, de már fel voltak készülve zártkörű rendezvények lebonyolítására. A pályákat már kialakították, „csak” az infrastruktúra hiánya miatt csúszik a nyitás, hiányoznak a mosdók, kávézók (utóbbi számomra eszeveszettül!).

Sajnos mi sem ismertük a park paramétereit, idő hiányában elmulasztottuk a kipróbálásukat, pedig csak előnyünk származott volna belőle, hogyan osszuk is be az időt, mielőtt odaengedünk egy kazal gyereket.

Annyit tudtunk, hogy három pályán lehet menni. Az első a kicsiknek, a 2., 3., és 4. osztály részére (az első osztályosok még nem vesznek részt a Mihály-napon), a középső az 5. és 6. osztály számára volt kijelölve, míg a legnehezebb pályán a 7., és 8., osztály mehetett végig. Természetesen minél nehezebb volt a pálya, annál tovább is tartott.

Egy kicsit szervezetlenül kezdtünk bele, mert azt hittük, hogy elegen vagyunk, de aztán kiderült, hogy nem, így az előre megbeszélt és kijelölt helyeket módosítani kellett, a kísérőket új szerepbe helyezni, majd pedig ahol hiányosság adódott, oda hirtelen beugrani. Nem tehettünk egyebet, mint hogy szép lassan mindenki feltalálta magát és megtalálta a helyét, vagy egyszerre több helyszínen is tartotta a frontot.

Azt előre tudtuk, hogy az összes lurkó úgy sem tud egyszerre lógni a fákon és a köteleken, tehát ki kellett találni még egy tucat játékot, hogy addig se unatkozzanak. Szerintem nagyon jó programok vártak rájuk – én is kipróbáltam mindet -, mint íjászat, lajhármászás, sárkánypikkely keresés, gólyalábazás, pókhálón átmászás, mocsárjárás, patkódobás, csitkójáték (ha kedvük volt, akkor ezeket akár többször is játszhatták), valamint falmászás és fáramászás.

A feladatok jó megoldásáért jutalom is járt, fehér kavicsok személyében, melyek végül egy mérlegre kerültek, és ha sikerült lenyomniuk a nagy gonosz, fekete követ, akkor az osztály egy oklevéllel lett gazdagabb, mely hirdette, hogy kiállták a bátorság próbáját, sokszor önmagukat is legyőzve. Mindenkinek járt még egy jókora szelet a sárkány-sütiből is, ami egy különlegesen finom és nem is csúnya sárkány volt!

Ezeknél a játékoknál a 8-osok vállalták a felügyeletet, hogy kicsit könnyítsenek a terheinken. Sajnos „cserébe” lemaradtak a fő attrakcióról, mert már annyira kifutottunk az időből.

Én viszont már jóval időn túl, az egyik apukával és annak nagyobbik lányával, végigmentem egy nem túl könnyű pályán. Nem így terveztük, mert kezdetben azon az úton indultunk el, amelyiken a lányom, de valahogy nem éreztük kihívásnak, hogy pallókon sétáljunk végig, úgyhogy az egyik elágazásnál hirtelen balra fordultunk. Miután leküzdöttem az első akadályt, a karom úgy elfáradt, hogy eszembe sem jutott, hogy visszaforduljak, reméltem, hogy ennél már csak könnyebb feladatok jöhetnek. Hát nincs mindig igazam!

A fél órára tervezett túra több mint egy óráig tartott úgy, hogy egy pillanatra sem álltunk meg, folyt rólam a veríték, pedig korábban majd’ megfagytam. Néha muszáj volt csalnom, hogy kíméljem a karom és csúszkával csúsztam ott, ahol mászni kellett volna, de sajnos ezt csak egyszer tehettem meg.

A gyerekek már rég visszamentek az iskolához, alattunk már csak az animátorok lézengtek, várva, hogy végre lejöjjünk és ők is mehessenek haza.

Ahhoz képest, hogy soha életemben nem másztam falra, vagy sziklára, hogy még a kötelek és csúszkák használatával sem voltam teljesen tisztában, egész jól teljesítettem, számomra nagy élmény volt, és szerencsére a gyerekeknek is.

További fotók itt tekinthetők meg!