Toszkán szépség

Az olasz filmek mindig is a kedvenceim voltak, de ez a film nem ettől élvez prioritást. Egyetlen hátrányát tudom csak megemlíteni, hogy mivel feliratos volt, sokszor nem bírtam időben elolvasni a szöveget, olyan gyorsan követték egymást az események. Persze ez nem is történhetett másképp, hiszen az olasz temperamentumhoz hozzátartozik a gyors beszéd, amit szintén imádok.

A film egy igazi olasz család hétköznapjaiba enged bepillantást, melynek pillérei az anya és az apa annyira különböző karakterek, hogy hatalmas kompromisszumra lenne szükségük az együttéléshez, de erre csak a feleség képes. A féltékeny, agresszív férj nem akar változni, a gyönyörű feleség, Anna viszont kiszolgáltatottságát tűri, amíg lehet, a gyerekeknek pedig nincs beleszólásuk a felnőttek játszmáiba, de véleménye azért már van a 8 év körüli kisfiúnak, Brunonak, míg húga, Valeria sodródik a történésekkel.

Erről viszont úgy harminc évvel későbbi visszaemlékezésekből értesülünk, és bár a Toszkán szépség cím az édesanyára utal, a főhős inkább Bruno. Az ő emlékezés-foszlányaiból követhetjük nyomon a család mindennapjait, egészen az édesanya haláláig. Bár csak töredékekből rakjuk össze a kirakóst, még sincs az az érzésünk, hogy bármi is kimaradna belőle, olyan mesterien követik egymást az események, az időben ugráló jelenetek egy pillanatra sem darabolják szét a témát.

Most viszont kezdem az elején.

A gyönyörű, mindig mosolygós és életvidám Anna váratlanul és akaratán kívül lett győztes egy szépségversenyen, ahol elnyerte a „Leggyönyörűbb Anya” címet. Családja nemhogy büszke lett volna rá, a férj és a fiú inkább elítélték, megjelenését kihívónak tartották, holott épp ellenkezőleg! Anna szégyenlősen, visszafogottan viselkedett, lényéből naivitás sugárzott, melyet még inkább kihasználtak a körülötte lévő férfiak. Egyedül kislánya nem érzi még a körülötte lévő feszültséget, és boldogan mosolyog anyjára.

Minden nőnek szüksége van az elismerésre, de ebben a családban Anna ezt nem kapja meg. Ő mégsem küzd az elérhetetlenért, boldog, mert célja van. Az, hogy tisztességes és gondtalan életet biztosítson a gyerekeinek, hogy boldogságban nevelje fel őket, hogy ne szenvedjék meg a családi konfliktusokat. Mindent megtesz, hogy ez így legyen, de sajnos az akarata kevésnek bizonyul.

Férje nem tudja türtőztetni magát és jó pár pofon kíséretében kidobja az utcára, ezzel olyan kilátástalan helyzetbe hozva a két gyerekes anyát, amitől bárki depresszióba esik. Bárki, de nem Anna, kinek első tette, hogy rámosolyogjon a gyerekeire, olyan őszintén, amitől még a viharos tenger hullámai is megnyugodnának, majd egy vidám dal dudorászása és hangos nevetgélések közepette sikerül minden kétséget eloszlatni a lurkókban, hogy bármiben is hiányt fognak szenvedni ezután.

Anyjuk nem bír kibújni a bőréből. Akárhol megjelenik, a dívát látják benne, hát munkát is olyat kap, melyben ezt tudja kamatoztatni. Gyerekeit mindenhová igyekszik magával vinni, hol a konyhások vigyáznak rájuk, hol a cselédek, ő pedig amint egy perc ideje adódik, rohan hozzájuk, ha csak annyira is, hogy átölelje őket.

Ezt a traumát a kisebbik gyermek, Valeria könnyebben átvészeli korából és neméből adódóan, míg Bruno, ahogy idősödik egyre inkább nem találja helyét, egyre dühösebb édesanyjára, holott megfogalmazni sem tudja tulajdonképpen, hogy miért is haragszik rá. Szégyelli, hogy annak idején felment a színpadra és elismerésben részesült a külseje miatt, sóvárgó férfiszemek vetkőztették le a tekintetükkel, vagy inkább az apjával hasonul, neki akar megfelelni és átveszi a fájdalmát?

Akár így, akár úgy, az általa nehézkesnek megélt gyerekkor miatt vagy egyébként is ez lett volna a sorsa, nem tudom, de tény, hogy nem igazán sikerült felnőnie. Van ugyan barátnője, de nem is akar vele együtt élni, képtelen megérteni partnere kívánalmait, ahogy magát a kapcsolatot sem tudja hová tenni. Van ugyan munkája, de nem igazán érdekli, nem szeretne elmélyülni benne, még drogozni is csak ímmel-ámmal képes.

Egyet tud, hogy az anyját soha többé nem akarja látni. De aztán ebben is elbizonytalanodik, mikor a húga megkeresi, hogy elvigye a kórházba, ahol édesanyja fekszik. Végül rászánja magát és követi Valeriát, de Brunonak még ebben is csalódnia kell.

Arra számít, hogy egy megtört, ráncos öregasszony fog sírva a nyakába borulni, ehelyett egy életvidám nő fogadja, aki ugyan haldoklik, de nem vesz róla tudomást és minden mozdulatával azt közli a fia felé, hogy bár nem tökéletes, élete során több hibát is elkövetett, de így kell, hogy elfogadják, főleg a gyerekei.

Bruno nem akarja meglátni a jeleket, az üzeneteket, úgy érzi, hogy életében csak a halál hozhat megváltást. Amikor Anna végleg lehunyja szemét, akkor tud csak úgy nézni rá, mint egy édesanyára, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy felnevelje a gyerekeit és bár sokszor meghunyászkodott, férfiak kiszolgáltatottja lett, de tartását egy pillanatra sem veszítette el. Még a halálos ágyán sem.

Ez a film nem tűnik kitalált történetnek, ahogy valósnak sem. Nem dráma, mint ahogy vígjáték sem. A szereplők hitelesek, bár tudjuk, hogy csak játszanak.

Ez a film egy különleges ízvilágú koktél az élet kristálypoharában, a háttérben a valóság buborékaival, az élet önfeledt, gondtalan, édes gyümölcseivel és egyéni, sokszor csípős tragédiáival.

Csak szívószállal fogyasztható!