A liba ba

Miután Nannerl levette a gondot a vállunkról, hogy reggelente megetessük a tyúkokat, hogy esténként kijárjunk és rácsukjuk az ajtót a tyúkólra és megkímélte a derekunkat a tojások összeszedésével járó kellemetlen hajlongástól, egyetlen szárnyas sem maradt a baromfiudvarban.

Kicsit szerencsétlenül nézett ki a tyúk-kerítés mögötti kihalt terület, néhány etetővel és vizes tállal, melyek tartalma szépen lassan elfogyott, ahogy a különböző ideröppenő madarak megeszegették.

Pedig Anti valamiért nagyon vonzódik eme szárnyasok iránt és én nagyon sajnáltam, hogy a kutyánkat képtelenek voltunk megtanítani arra, hogy ne nyúljon hozzájuk.

Már kezdtük kiheverni az eb által okozott hiányukat, amikor Anti kapott egy libát. Mielőtt még láttam volna a szárnyast, azt mondtam a telefonban, hogy nem, nem és nem! Nem költözhet hozzánk, hisz tudjuk, mi lesz a vége, ne tegyük ki magunkat megint ilyen fájdalomnak!

De aztán hazaértem és megláttam a totyogó, nagyfenekű libust, aki beköltözött a Nannerl által kinőtt kennelbe. Nagyon szelíd volt, látszott, hogy emberhez szokott, és mikor Anti kiengedte, ez a kis gágogó elkezdte Antit követni. Néha harapott egyet a terített asztalból, ami tulajdonképpen számára az egész udvar volt, majd pedig iszkolt Anti után, aki egy vaskos bottal a kezében sétált fel s alá, amivel Nannerlt tartotta távol a kétlábútól.

Ha nem látom, nem hiszem el, hogy Anti és a szárnyas ma találkoztak először, de máris olyan kapcsolat alakult ki közöttük, ami számomra felfoghatatlan, még úgy is, hogy olyan helyről érkezett, ahol kedvenc volt, tulajdonképpen a fazékból mentettük ki.

A további hetekben még inkább a szívünkbe lopta magát, na nem azzal, hogy előszeretettel piszkított a terasz lépcsőjére, hanem ahogy például nekifutásból fel akart szállni a levegőégbe, főleg, mikor a feje felett a magasban vadlibák gágogását hallotta. Szerencsére elég nehéz volt a tompora, nem bírta magasra emelni.

Vettünk neki egy kis medencét is, amit Nannerlel együtt, vagyis egymás után használtak. Volt, hogy percekig lebukva úszkált a parányi medencében, ami inkább mélyebb volt, mint hosszabb, majd ügyetlenül kipattant és elegánsan eligazgatta a tollait, míg mindegyik tökéletesen nem állt.

Nannerl egész barátságosan viselkedett vele, reméltük, hogy felfogta az üzenetünket. A bot már nem kellett a kezünk ügyébe, anélkül is tudta, hogy három lépésnél közelebb nem szabad megközelítenie. Azért éjszakára mindig bezártuk a helyére, amikor elég volt csak a nevét kiáltani, hogy Alibaba! és már szaladt is befelé.

Egyre bátrabbak lettünk és már kettesben is mertük hagyni őket, persze csak rövid időre.

Egyszer viszont fél napra is kettesben maradtak, igaz csak véletlenül. Elfelejtettük Alit bezárni, míg mi ebédre voltunk hivatalosak és csak este tértünk meg, amikor is örömmel láttuk, hogy libus szalad elénk köszönni.

Tényleg tudott örülni nekünk, ezt soha sem gondoltam volna egy szárnyasról, de incselkedett a kutyával is, mikor el akarta venni tőle a csontját, ami elég veszélyes játék volt. Még az is bájos volt tőle, ahogy a nagyobb fűszálakat csipegette, de persze a legviccesebb a strandolása volt, amit napjában többször is végrehajtott, hogy felfrissüljön. Soha nem hittem volna, hogy én meg tudok szeretni egy tollas jószágot, de mégis.

Egyik nap Tami maradt csak itthon az állatokkal, de 10 óra körül ő is távozott. Alit elfelejtette becsukni. Mikor hazaértünk nem szaladt elénk. Már ez is gyanús volt. Akárcsak az, hogy Nannerl fülét, farkát behúzva óvatosan mer csak felénk közelíteni. Egyértelmű volt a helyzet, már csak meg kellett találni a tetemet.

Meglett... az egyik bokor mögött. Nannerlt a gaztettében az sem akadályozta, hogy frissen műtötték és gallér volt a nyakán. Lehet, hogy eredetileg nem akarta bántani, főleg nem megenni, hisz alig hiányzott belőle, talán csak játszani szeretett volna vele, mert unatkozott, de a játék eldurvult és a liba nem élte túl.

Anti vigasztalan volt.

Én is.

Műtét

Elérkezett az idő, mikor Nannerl nagykorú lett, ami elsősorban azt jelentette, hogy szükséges az ivartalanítás. Már átesett egy tüzelésen, ami egyikünk számára sem volt kellemes – gondolom azért neki volt a rosszabb J. A legkellemetlenebb az egészben az volt, hogy borzasztóan letört, kedvtelenné vált, sokszor üres tekintettel nézett a messzeségbe. Nagyon sajnáltam és nem akartam újra kitenni ilyen szomorú érzéseknek, ami hetekig is eltart.

A doktornővel megbeszéltem egy pénteki időpontot, hogy az első pár napban én is a közelben lehessek, de Tami vállalta, hogy folyamatosan szemmel tartja, hiszen szünidő van. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre a végletekig szükség is lesz.

A műtét természetesen altatásban történt, szép ezüstre le lett fújva a hasa és kapott egy gallért is, nehogy véletlen kinyalja a sebet.

A kezelés napján nagyon kókadt volt az altatás és érzéstelenítés végett, de titkon reméltük is, hogy ez így marad a jövőben is. A doktornő adott fájdalomcsillapítót, de nyugtatót is, mert ilyenkor kerülni kell a túlzott rohangálást, sőt még arra is biztatott, hogy ha túlságosan aktív lenne, akkor ne adjak be neki fájdalomcsillapítót.

Tulajdonképpen Nannerl egyszer sem kapott, ugyanis másnap már menni akart futni, sőt még a képzeletbeli labda után is rohant, teli volt energiával és kedvvel a mozgásra. Nem igazán értettem, hogy mi az oka, talán nem is érzi a fájdalmat, holott ha bevágja a lábát, egyből olyan keservesen sír, mintha legalábbis amputálták volna.

A gallérral a nyakán pedig ment neki mindennek, főleg nekünk, egyáltalán nem kímélte a lábunkat, képtelen volt visszafogni magát, csak akkor vette észre, hogy most nem ér el az orra odáig, mint korábban, ha már behorpasztotta a gallért. Két nap után az anyag olyan töredezett lett, mintha gombóccá gyűrték volna.

Nagy jóindulattal azt mondom, hogy azért szerencsésen túléltünk három napot, hétfőn mentem dolgozni. Alig értem be a munkahelyemre, telefonál a lányom, hogy baj van, Nannerl valahogy leszedte a gallért, igaz csak egy pillanatra, viszont ez az idő elég volt neki arra, hogy kihúzza a varratot és most éktelen nagy nyílás tátong a hasán.

Te jó Isten! Azonnal telefonáltam a doktornőnek, hogy újabb műtétre lesz szükség. Szerencsére éppen ráért, egy órán belül újra asztalra került a kutya. Öröm az ürömben, hogy a belső hasfalat még nem nyitotta szét, így csak kívülről kellett összefércelni, de azt már több csomóra kötötte a doki.

Az egyébként sem olcsó műtét így még többe került, oda se neki, csak most már kitartson.

Nannerlt ez egyáltalán nem érdekelte. Ebből az esetből sem tanult, egyszerűen nem voltunk képesek megfékezni a lendületét. Pár nap után már elvittem magammal futni, akkor legalább nem ugrált, ami veszélyesebb az egyenletes futótempónál. Persze néha úgy nekiiramodott, hogy azt hittem hamarosan összeesik, de neki ugyan nem fájt semmi és még a xanax sem hatott, pedig már dupla adagot kapott.

Azért szépen lassan gyógyult a vágás, egyre jobban eltűnt rajta a csík, rajtunk viszont egyre több karcolás keletkezett, úgyhogy piros betűs ünnepnek nyilvánítottam, mikor eljött az idő, hogy varratszedésre menjünk.

A doktornő félt, hogy Nannerl hisztizni fog, de megnyugtattam, hogy ha itt vagyunk, akkor nem lesz baj. Magam sem hittem el, amit mondtam, de talán most először nem hagyott cserben a kutyánk. Tami a fejénél fogta, én az oldalánál, közben halkan olaszul duruzsoltam a fülébe. Hang nélkül, mozdulatlanul tűrte a cérna kivételét.

Eltelt még pár nap és végleg lekerült róla a tölcsér! Még a házába is befért könnyedén.

A dátum a műtét napját jelöli, az írás a hónap végén született.