Teher alatt nő - avagy itt nem lehet megmaradni

Teljesen véletlenül, az utolsó pillanatban kerültem a címben említett előadásra. És ez nem is volt olyan baj, mert talán csak az tudott volna felkészülni, vagy előkészülni erre a darabra, aki már látta. Annyira meglepő, fordulatos, mozdulatlanságában is mozgalmas előadást tekinthettünk meg, amire előre felkészülni lehetetlenség.

Először azt sem tudtam, miről van szó, mert bár nem késtem el, de nem láttam a székeket.

Hogy érthető legyek, el kell mondanom, hogy a Teher alatt nő, három színésznőről szól, akik elég rangos hírnévre és ismertségre tettek szert Magyarországon, viszont pechemre az elsőről, akiről szó esett, nem is hallottam.

A színpadon 3 rendezői szék állt, de mikor bejöttek a nézők, az előadóművészek már elfoglalták a helyüket, így nem láthattam a rájuk írt neveket.

Aztán szépen kibontakozott előttem maga a stílus, a koncepció, hogy miről vagy inkább kiről is szól ez az egész.

Először Bulyovszkyné Szilágyi Lilla – akit én nem ismertem – életútja, majd Fedák Sári, végül Karády Katalin munkássága került illusztrálásra a színésznők által megformázva.

Bulyovszkyné Szilágyi Lillát Dobra Kata alakította. Számomra kicsit furcsa volt a stílusa, a hanghordozása, a németül, erőteljesen kihangsúlyozott szavak szinte már szájbarágósan bemutatva, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehetett az általa megformázott hölgy is, hittem neki, mert ezt hitette el velem is.

Fedák Sári neve már ismerősen csengett, bár magánéletét, küzdelmeit nem ismertem túlságosan, de itt nem volt más lehetőségem, mint hogy tudomást szerezzek róla. Bíró Kriszta rendkívül hitelesen és szenvedélyesen formálta meg őt, a másodperc tört része alatt képes volt egyik végletből a másikba váltani.

Karády Katalin nevéhez már arc is tartozott, na és hang illetve hanghordozás, ami annyira egybevágott az őt formáló Kerekes Viktória alakításával, hogy csak arra vártam, mikor fakad dalra. Nem fakadt, sajnos, vagy nem sajnos, viszont láttam magam előtt a színésznőt, a kimért, megfontolt mozdulatait, egyszer még a cigaretta füstjét is érezni véltem.

Mindhárman fantasztikus ritmusban mutatták be az általuk megformált színésznők sorsát, a színpadon legördülő függöny utáni küzdelmeiket, a megaláztatásokat, a férfi dominancia elnyomását, ahogy semmibe veszik, lenézik őket, tárgyként kezelik és ellehetetlenítik. Egy pillanatra sem lanyhult a néző figyelme, érdekes volt az előadásmód, a mondanivaló, jó volt nézni őket, egy pillanatra sem untam, még akkor sem, ha nem azt figyeltem, aki éppen beszélt.

Ott voltam Lillával az 1860-as években, amikor a kritikusok elmarasztaló véleménye miatt Párizsba költözik, majd Németország több városában él és egy évi tanulás után fellép, és hatalmas sikereket arat. Beleolvashattam a férjével folytatott levelezésébe, ahol megmagyarázza, hogy nem lát más kiutat ahhoz, hogy elismert színésznő lehessen, csak ha megválik szeretett hazájától.

Fedák Sári életébe az I. világháború idején kapcsolódunk be, amikor elkezd politizálni. Ezek után Bécsbe menekül, ahol feljelentik, börtönbe is zárják. A negatív kritikát nehezen viseli, pedig rengeteg rajongója van, köztük Molnár Ferenc, kivel házasságot is köt, bár kapcsolatuk nem hosszú életű. Hiába volt korának sztárja, mivel támogatja a Tanácsköztársaságot, munkát itthon egy ideig nem kap, kénytelen útra kelni. Eljut Amerikába, ahol a magyar lakta városokban lép fel nagy sikerrel.

Karády Katalint a németek bevonulásakor teljesen ellehetetlenítik. Dalait nem játszhatja a rádió, az aktuális filmforgatást berekesztik. Kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatja, megkínozza, de talpra áll. Vőlegénye viszontlátásának reménye élteti. Ujszászy azonban meghal, Karády idegösszeomlást kap. Felépülése után elhagyja hazáját és soha többé nem tér vissza.

Láttam a színészeket, láttam a kort, a rikkancsokat, ahogy az előadásokról tudósítanak, hallottam a férjek, szeretők és pártfogók megjegyzéseit, a rajongók ujjongásait, a Kossuth rádió tudósításait.

Úgy éreztem magam, mintha ott lennék, pedig csak 3 nő jelent meg előttem egy-egy székben ülve, néha dúdolva, néha zenedobozon játszva, de az arcukkal, a hangjukkal, a mozdulatukkal mindent, de mindent elmondtak a korról, a színészi mesterségről, a nők szerepéről a különböző időszakok társadalmában, a magányról, a büszkeségről és arról küzdelemről, amit azért vívtak, hogy ne felejtsék el őket az emberek.

„Mindegy, mit mondanak rólam, csak érezzem a szeretetüket.”

Ördögi Szextett

Most két színdarabról szeretnék írni egyszerre, mert túl sok hasonlóság van közöttük, többek között az is, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Ez a nemtetszés több fokozatból áll, nem jelenthetem ki, hogy csak a történet, csak a színész, a rendezés, vagy a díszlet miatt, inkább hol ez, hol az, csak néha halmozódott, viszont egy közös azért volt bennük, a trágár kifejezések számomra nem illenek a színpadra, viszont feledtetheti vagy háttérbe szoríthatja egy jó előadásmód. Sajnos ez nem sikerült.

Szintén Pinceszínházban jártunk, tehát a hely adott volt, a tömeg annyira nem elvárt, de ez persze csak jó, viszont a tömény izzadságszag, ami beléptemkor az orromat kezdte facsarni, na, az nem volt kellemes.

Oké, ezek a körülmények, gyorsan elfárad az orr, lépjünk túl rajta, nem szimatolni jöttem, vagyis nem úgy. Az ülőhelyem kényelmes volt, a boltív mellett éppen jól láttam a színpadot, már ha nem a földön zajlottak az események.

Ennyi előjáték után rátérek a lényegre.

Az első darab, amit láttam a Pinceszínház társulatától, Az eastwicki boszorkányok. John Updike bicskanyitogató stílusa adott, a szókimondással pedig direkt operál, tehát annyira nem is voltam meglepve. A filmet látva pedig – ahol a szereposztás „szinte” mindent feledtetni tud – elképzelhető volt, hogy nem egy matinéra váltottunk jegyet.

A baj ott kezdődött, hogy a majd két órás film rendkívül lerövidült időben és térben is. Előismeret nélkül sokszor nehéz lett volna kihámozni, hogy ki honnan, merre, meddig, de a legrosszabb az volt, hogy ennek hiányában a percekre jutó káromkodás, a szerelmi aktusok és hozzá tartozó alkatrészek néven nevezése megsokszorozódott, és nekem ez enyhén szólva kezdett fájni. A drámaiságot kizárólag az obszcén szavak okozták, nem pedig a mögöttük lévő tartalom, mert az sajnos lemaradt.

Valószínű, hogy bennem volt a hiba, mert többen a környezetemben kacagtak és pirulva szájukhoz emelték a kezüket, de valahogy nekem nem húzódott mosolyra az ajkam.

Ez idáig a műről szólt - melyet Tasnádi István vitt színpadra -, amiről a színészek ugye nem tehetnek, elvállalták, hát eljátszották, de most térjünk is ki rájuk.

A történet három szingli nőről szól (Kis Kata, Büky Bea, Kiss Ágnes), akik csütörtökönként unalomból és a jó baráti viszony ápolása céljából összegyűlnek, álmodoznak, persze a pasikról és közben iszogatnak, mert miért is ne és egyébként is mit tehetnének mást magányos óráikon?

Nem szívesen írom le, de a három grácia annyira manírosan, frusztrálva és dilettánsként kezdte a játékot, hogy ha így maradtak volna, tuti, hogy nem ülök vissza a második felvonásra. Szerencsére úgy fél óra múlva sikerült elhagyniuk ezt a ripacskodást és némileg beleélniük magukat a szerepbe, egyre jobbak lettek, már amennyire lehettek.

A szomszéd házaspár szereplése viszont felettébb zavaró volt. Nekik nem sikerült levetkőzniük a rutintalanság okozta amatőrséget. Szerencsére hamarabb kifogytak a darabból, mint ameddig tartott, de sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, a hideg rázott tőlük. A nőnek (Kancsár Orsolya) a hangja, (nem) kifejező stílusa rendkívül irritált. Tudom, hogy bosszantania is kellett, mert egy hisztérikát alakított, de sajnos nem azért zavart, hanem mert annyira erőltette, annyira akarta és túlhangsúlyozta, hogy nem hittem el egy szavát sem. A férfinak (Gargya Balázs) a színpadi mozgása, a szinte már olvasott szövegfelmondása annyira kispályás volt, hogy emiatt a viccesnek szánt mozdulatokon képtelen voltam nevetni.

A végére hagytam azért egy kis jót is. Deryll (Janik László), vagyis maga az Ördög megformálása viszont remek volt. Képes volt a szerepét átérezni, sikerült magát beleélnie és ezt átadni a nézőközönségnek. Ha kellett megújult, néha még meg is lepett, látszott rajta, hogy értette a ráosztott szerepet, hogy mit kell kifejeznie, egyáltalán miről szól a darab! A hölgyek mellette kicsit jobban teljesítettek, elnézést, hogy ezt is az ő számlájához írom, de szerintem így történt, a lényeg, hogy amikor színre lépett, akkorra kezdett egyé forrni, formálódni a darab, és így a végére valamelyest összeállt, nem hullott szét darabjaira.
Rendező Varga Bálint.

A másik színdarab is a Pinceszínház előadásában zajlott, a helyszín adott, és maradt az ok okozat, doh és izzadságszag, de hát tessék elfeledtetni az előadással! Sajnos nem sikerült…

A mű címe Francia rúdugrás, Mohácsi István darabja és 18+ besorolást kapott, szóval számítani lehetett még több intim jelenetre. Arra azért most sem voltam teljesen felkészülve, hogy itt még több obszcén szó, még több gusztustalanság kerül nyíltan terítékre, de már kicsit immunisan közeledtem a sikamlós jelenetekhez, a szexualitás nyílt ábrázolásához.

Maga az előadás nagyon érdekesen indult, rendkívül innovatív volt, ahogy a máshol lejátszódó történéseket a nézők tudtára adták. Annyit muszáj előrevetítenem, hogy két házaspár csoportterápiára érkezett a pszichológusához, ahol a pozitív eredmény reményében egy hétvégét töltenek. Igazán ezt nem értettem, hogy miért kellett két párnak lenni, mert „igazi” közös tevékenység a terápia szempontjából nem történt, de mindegy. Ötödik személy, a pszichológus (Gargya Balázs) már nem volt ismeretlen előttem az előző darabból és sajnos, most is hozta a formáját, azaz, elég kontárként alakította a szerepét. Nem is vesztegetnék rá több szót. A hatodik személy pedig egy váratlanul betoppanó szerető (Kis Kata), egy nagyon magabiztos, dekoratív hölgy személyében, legalábbis képes volt ezt velem elhitetni.

A házaspárok, Zsuzsa és Ákos (Kancsár Orsolya és Varga Bálint) illetve Kati és Gyuszi (Büky Bea és Rácz László) ismerték egymást, a feleségeket már én is az előző darabból, most kellemes csalódást okoztak, főleg Kati, egész ügyesen sikerült eljátszaniuk a szerepet, használni a színészi készletet. Mondjuk itt nem is volt túlságosan mély gondolati sík, elvont tartalom, igencsak sekélyes és hétköznapi volt a mondanivaló, de hát helyzetkomikumra építő vígjáték akart lenni, amit viszont megint csak az obszcén szavak egyre sűrűbb használatával kívántak elérni. Persze a közönség most is vevő volt a „poénokra”. (Mellettem egy fiatal lány a térdét csapkodta, mikor a farok szó különböző megnevezései elhangzottak, előttem pedig a férj félve nézett a feleségére, hogy vajon nevet-e, mert akkor ő is elkezdhet felszabadultan röhögni.)

Az előadást itt is a darab hímtagjai – legyek én is stílusos – mentették meg. Bár inkább csak az egyik férj érdemel figyelmet, Gyuszi. Ő volt az egyetlen, aki - bár a végszót nem fogom neki megbocsátani - az előadás alatt képes volt úgy lavírozni, hogy a vulgáris kifejezések között a mimikájával, hatásszüneteivel és egy-egy sóhajjal vagy nyögéssel tényleg viccesnek hatott.

Ha ezt a többieknek sikerült volna elsajátítani, belecsempészni az előadásukba, legalább csak néha, akkor feledtethették volna az alpári és közönséges kinyilatkoztatásokat.

A fotók a Pinceszínház honlapjáról származnak.

Bernarda Alba háza

Mint moziba, úgy a színházba is szeretek úgy elmenni, hogy ne nagyon ismerjem az alkotás előéletét, ne olvassak róla kritikát, hogy ne tudjon befolyásolni. Persze azért egy Ember tragédiájára nem tudnék úgy beülni, hogy semmit se tudjak róla, de mivel kisszínházas, nem nagy volumenű előadásokra váltottunk jegyet, így ez nem volt annyira nehéz.

Federico García Lorca neve nem volt ismeretlen előttem, de azon kívül, hogy spanyol származású költő és drámaíró, nem igazán tudtam róla semmit. Most legalább egy művét sikerült megismernem, a Bernarda Alba háza című drámát, melyet a szegedi Genéziusz Színház előadásában volt szerencsénk megtekinteni.

A műről annyit kell tudni, hogy nagyon mély mondanivalóval rendelkezik egy letűnt korból, ahol még az erkölcs és morál szavakat komolyan vették, ahol a nők még az ablakon keresztül sem tekinthettek a másik nemre, ahol a családfő szava szent és sérthetetlen és ahol a boldogság érzése nem törvényszerű és elvárt fordulat, inkább a hozomány kísérője, esetleg, véletlenül.

Ebben a darabban csak nők játszanak, hiszen a történet is onnan veszi kezdetét, mikor az édesapa temetéséről visszatérnek. Az anya, öt lánya és egy cseléd játssza a főszerepet, mellé még érkezik egy női rokon, egy másik cseléd és az őrült nagymama. A ház hangos a szópárbajoktól, a hagyományos konvenciókból kitörni vágyó hajadonok kétségbeesett férjkeresésétől, melyre nem sok esély nyílik és a jelentkezők száma is csekély és melynek lehetősége az egyetlen mód a szülői házból való kitörésre. Az idő viszont telik és a fiataloknak elképzelhetetlen, hogy a 8 éves gyászidőt ilyetén ép ésszel túléljék.

Bepillantást kapunk az együttélés nehézségeibe, a vasmarkú anya parancsainak kilátástalannak tűnő kijátszásának igyekezetébe, az eladósorba kerülő leányok féltékenykedéseibe, az előbukkanó titkok leleplezésére, a már-már ölre menő viták felszínre törő és az unalomtól felizzott vágyakból kirobbanó vulkánkitörésére.

A társulatnak annyira fantasztikusan sikerült belehelyezkednie a szerepbe, a színészek olyan átéléssel adták elő a mai kor számára már nagyon idegennek ható ideákat, és a már akkor is áthágni kényszerült erkölcsi normákat, hogy bizony sikerült elhitetniük velem, hogy én most ott vagyok, 1939-ben, a háború kitörésének küszöbén és a mai szemmel kegyetlennek tűnő anyának igaza van, csak jót akar, a cselédek intrikái jó szándékból adódnak, a nagymama őrülete pedig nem hiábavaló, hanem intő jel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a merev, végletekig fokozódó, indulatos szabálykövetés ellen fordulnak.

Le a kalappal a lányok – színésznők – előtt, akik egy pillanatra sem estek ki a szerepből (pedig a nézőközönségben adódott néhány hangoskodó megjegyzés), nem veszítették el a fonalat, hihetetlen koncentrációval és odafigyeléssel élték át a különböző karaktereket és egyértelműen, sokszor már félelmetesen hozták a megformálni kívánt szerepet. A szöveg sem volt számukra kihívás, pedig nem a mai szlengben beszéltek, hanem nagyon ízesen és felettébb gyors lendülettel.

A díszlet és a jelmez is pont elég volt, nem kellett se több, se kevesebb, akkor hangsúlyozódott ki, amikor kellett, gondolok itt például a feketébe öltözött nők között megjelenő piros ruhás testvérre, aki így egyértelműen, mégsem kirívóan a lázadást és a vérig menő küzdelmet szimbolizálta.

Korábban nem ismertem a társulatot, úgyhogy nem tudom, milyen lehetőségei lehettek volna még a rendezőnek, Horváth Istvánnak a szerepválasztásban, de szerintem kellőképpen mérlegelte, mert mintha rájuk öntötték volna. A színdarabot egy rendkívül összeszokott, egymásra figyelő művészi gárda alkotta.
Szereplők: Gárdián Edit, Üllei Kovács Gizella Anna, Kiss Szimonetta, Csíkos Mariann, Jónás Anna, Hegedűs Veronika, Rupáner Ágnes, Remzső Andrea, Majoros Ildikó és Ignéczi Dóra.