Rossz hír, jó hír, mindenféle hír

Azt sem tudom, hol kezdjem az események leírását, annyi minden történt, mióta nem jelentkeztem. Legjobb lenne a kronológiai sorrend, de igencsak cikáznak (vagy szikráznak) fejemben az elektródák, már-már attól félek: kigyullad a hajam.Önarckép a széles szájú kisbékáról

Tami már két hete itthon van, vagyis nem jár óvodába (sem), pedig a szünet még el sem kezdődött. Most már szerencsére, el tudunk mozdulni a toalett közeléből, de nem volt ez mindig így és még most sem száz százalék, hogy meggyógyult. Valami vírus támadta le, ami napokig tartó magas lázat, hasfájást és –menést okozott. Még szerencse, hogy nem panelban lakunk, így legalább levegőre ki tudtam vinni. Pár napja kezdtük elhagyni a diétás kosztot, ami főtt répából, rizsből, krumpliból, üres pirítósból, háztartási kekszből, almából és banánból állt. Szegénykém a vége felé már közölte, hogy soha többet nem fog enni répát, ennek ellenére, nagyon meglepett, mikor elmentünk vásárolni. Kitalálta, hogy legyünk külön kasszán és kosáron. Neki volt 240 forintja. A kasszánál találkoztunk és mit vett? Répát! És meg is evett egyet, a többit a nyulaknak szánta.
Egyik fele tiszta anyja, másik fele tiszta apja

Nyúl pedig van bőven, ugyanis előbújtak a kicsik, akik már nem is olyan kicsik. Nagyon szófogadóak lehetnek, hogy idáig a fülüket sem dugták ki, bár legelőször azt fedeztem fel: két fület láttam a lyukból kikandikálni, holott mindkét szülő kint volt. Vártam, közben araszoltam közelebb, de már fület sem láttam. Á, csak képzelődtem – gondoltam. Estére viszont előjött úgy öt, amit már nem képzelhettem érzéki csalódásnak.
A kiscicáink pedig fogynak, ugyanis egyik reggel azt láttuk a teraszon, hogy egy kis vörös cicát megevett az anyjuk. Gyorsan feltakarítottam a vérfoltokat, hogy Tami ne vegye észre, ha felébred. Gondoltam az ösztön diktálta Csipogónak, hogy tegyen így. Visszafeküdtünk és amikor reggel felkeltünk, a terasz előtt, egy kismacska fej, két mancs és egy farok állt magában. Tiszta horror! Gyorsan egy nejlonba szedegettem az alkatrészeket, és kidobtam. Gondolom ezt is ő ette meg. A két legnagyobb cica vált az anyjuk áldozatává. Azóta nagyon figyelek, hogy mindig kapjon Csipogó enni, bár nem hiszem, hogy az éhség vezérelte ilyen tettre, inkább az, hogy nem bírt ennyi macskát szoptatni.Már csak öten: két vörös, két szürke cirmos és Girnyó, aki nem is látszik a képen, olyan kicsi

Hosszú idő után ma elmentem futni, és annyira jól esett kiszellőztetni a fejemet és néhány dolgot letisztázni magamban, de sajnos nem értem minden gondolat végére. Hamarabb megálltam. Annyi megmagyarázhatatlan esemény történik a világban, egy ilyet követtem el én is, ami úgy érzem maradandó lelki sérüléseket okozott. Én testileg is szenvedtem, de ez eltörpül a kínzó magyarázatkeresés mellett, ami még most sem következett be és valószínű, hogy nem is fog soha.
Autóval jöttünk hazafelé Tamival, mikor hirtelen lementem az útról jobbra, majd visszarántottam a kormányt balra, hogy egyenesbe hozzam a kocsit, de ezt már túlvezéreltem, elkezdtünk csalingázni, az autó megpördült, majd az árokparton, ellenkező irányba, mint amerre eredetileg tartottunk, nekicsapódott a partfalnak. Szerencsére az árok nem volt mély, így egyenesben maradtunk. Igazából ma sem tudom, mi történt, hogy történhetett, de még mindig kiver a víz, mikor eszembe jut. Először is Tamit szedtem ki az ülésből, aki kétségbeesve sírt és kérdezte, hogy mi történt. Csak azt tudtam mondani, hogy nem tudom. Kába voltam, de azért átnéztem, szerencsére nem esett baja, végig az ülésben maradt, nem ütötte meg magát. Pont arra jött egy ismerősünk, aki hazahúzott minket. Egyszerűen nem emlékszem, hogy mi volt a baleset előtt egy perccel, és azt sem tudom, hogy közben mi. Csak amikor itthon néztem az autót és a sérüléseimet, akkor eszméltem rá, hogy a fejemmel szilánkosra vertem a szélvédőt, a nyakamon akkora véraláfutás és púp nőtt, hogy még most is nehezemre esik hirtelen jobbra-balra tekerni a fejem. Mindkét combomon kék foltok, duzzanatok éktelenkednek. Tami azóta is vigasztal, hogy nem az én hibám volt, de sajnos nem nagyon tudom elhinni neki, pedig igyekszem, de állandóan az jár az eszemben, hogy mi lett volna, ha neki is baja esik. Azért a cinizmus is előbújt belőle, mikor anyukámat azzal fogadta a történtek után nem sokkal, hogy „mért nem gyászruhában jöttél”? Nem is tudtam, mit mondjak, mikor ez kiderült! Anti is vigasztal, hogy csak egy vasdarab, ne foglalkozzak vele, majd ő rendbe hozza, de minket nem bírt volna. Igaza van, de olyan nehéz túltenni rajta magam.
Ez csütörtökön történt. Az autó végül is használható, a szélvédőt már kicseréltük, a törött lámpát még nem, de komolyabb bajok is vannak, melyeket orvosolni kell. Idővel.Nem túl szép kilátások

Nem nagyon akartam vezetni, de tegnap már muszáj volt, mennünk kellett apukám neve napjára. Odafelé sem éreztem túl jól magam a hátsó ülésen, mikor előzéskor Anti hirtelen kirántotta a kormányt, ismét azt éreztem, mint mikor kisodródott az autó hátulja. Tami viszont nem félt, egy-két gyorsulást leszámítva, amit jó jelnek vettem, mert attól tartottam, hogy be sem mer majd ülni az autóba.
A névnapi buli igen sűrű volt, nem is nagyon szeretnék belemélyedni, mert nem értettem mindent, ami körülöttem történik, és ez nem a fejsérülésem folyománya volt. Sokan voltunk, ami jó volt, de többen is a kelleténél, ami nem volt olyan jó. Régen simán végig tudtam hallgatni buta emberek ostobaságait, majd az alkalmas pillanatban lelépni. Ma már erre képtelen vagyok! Nem akarom sületlenségekre vesztegetni az időmet, még ha oly udvarias vagyok is. A rosszindulattól pedig hányingert kapok, még ha jó szándékkal is van kikövezve. Na és a titkok, melyek mindig kiderülnek, de nem ám úgy véglegesen, hogy akkor most végre tiszta vízzel lett teli a pohár. Nem! Valami folt fel-felbukkan a felszínén, hol lesüllyed, hol előtűnik, arról nem is beszélve, hogy még mindig nincs teljesen teli. Kicsit belefáradtam már a titkok megfejtésébe! Viszont a természetem az igazság után kiált.Szamár-hinta

Mikor segítek engem is belemártanak, hogy azért nekem se legyen már olyan kellemes, ha már ilyen segítőkész voltam. Mikor lehetőség van a tisztázásra, akkor hátat fordítanak a másiknak, sőt durván elküldik a francba. Ennyit erről, nem is akarom tovább fejtegetni a dolgokat, mert se vége, se hossza, és aki nem ismeri a történetet, fogalma sincs, hogy miről beszélek már két bekezdésen keresztül, aki pedig tudja, miről hablatyolok, az meg ismeri az álláspontomat, vagy nem, de akkor elmondom személyesen.
Szóval történtek jó dolgok is, például mikor a férfikórus előadta a számomra - és többször az énekesek számára is - ismeretlen nótát, zengő, érces hangon, hogy azt csodáltam, a kutya nem kezd el vonítani.A férfikórus egyik tagja, aki egyben az ünnepelt, az egyik unokával

Vagy amikor Tami és Noel fogócskáztak, vagy ahogy az ikrek tömték a feneketlen bendőjüket pogácsával. Vagy pedig a fenséges vacsora, amit rég nem látott és annál nagyobb örömmel fogadott Keresztapám készített el, úgy mint tárcsán sült husik, gombák, cukkinik és paprikák.Hazafelé már nem kerülhettem el, hogy ne én vezessek, mivel Anti ivott, én pedig „csak” balesetet szenvedtem, és utóbbit nem büntetik annyira, mint előbbit. Tami ott ült mellettem, de szinte az első tíz méteren belül el is aludt, a többiek hátul, mivel másokat is vittem, szóval szorítottam a kormányt, és meredtem az útra, közben azon agyalva, hogy vajon akkor és ott, mitől, mert lehet, hogy akkor most is, valamitől. De szerencsére szerencsésen hazaértünk.

Péntek 13.

Már nem most kellene írnom, de eddig nem volt időm, pedig végre megtörtént, amire régóta vártunk, vagyis június 13-án, a legborongósabb napon megszülettek Csipogó kicsinyei. Nagyon érdekesen zajlott le a szülés. Már reggel nyolckor szólt nekem Csipi, hogy itt az idő, elfolyt a magzatvize, szeretne bejönni, de legalábbis elbújni a világ elöl, de nem előlem. Az én jelenlétemhez mindvégig ragaszkodott, olyannyira, hogy addig bele sem kezdett a szülésbe, míg én oda nem kucorodtam mellé. Anti gyorsan csinált egy dobozt a számára, hogy ne akarjon minduntalan bemenni az ágy alá, vagy a kinti heverőn lepakolni minden, számára fölösleges dolgot. Nagyon hálás volt a dobozért, de addig nem maradt benne, míg Anti el nem vitte Tamit óviba és én mellé nem tudtam kucorodni. Ekkor már felgyorsultak az események. Először két különböző színű kiscica pottyant ki belőle, nagyon könnyedén, szinte pillanatok alatt. Azonnal elkezdte őket nyalogatni, hamarosan már macska formájuk is lett. Úgy fél óra múlva újabb kiscica bukkant elő és ezt a tendenciát egészen egy óráig folytatta, amikor is egyedül kellett hagynom, hogy elmenjek Tamiért az óvodába. Ekkor öt poronty ólálkodott a lábai között.Siettünk haza a lánnyal. Tami nagyon izgatott volt, hogy megszülettek, azonnal kézbe akart venni egy cirmost. Persze megértette, hogy még nem szabad, de azért próbálkozott. Ahogy nézegettük és számlálgattuk őket kiderült, hogy már hatan vannak. Te jó ég! Lassan állatóvodát lehetne nyitnom, amire nem igazán vagyok felkészülve – futott át az agyamon, de míg ezt végiggondoltam, ki is pottyant a hetedik. Szerencsére itt megállt, pedig most meg én drukkoltam neki, hogy na még egyet, mivel a nyolcas a kedvenc számom, de ennyi volt benne, kifulladt szegényke, amit nem is csodáltam. Próbáltam megitatni, de az egyébként imádott tejet sem fogadta el. Nyalogatta a kicsiket, helyezkedett, hogy mindegyiknek fel tudja kínálni a cicijét és a kicsik azonnal rá is haraptak a tejjel folyó kánaánra.
Sajnos az utódoknak semmi sziámi jellegük sincs, úgyhogy Szaffi nem valószínű, hogy közreműködött a fogantatáskor (legfeljebb nézőként - de gonosz vagyok!). 4 vöröses és 3 szürke cirmos szőrgombóc született. Most már egész nagyok, hisz pont egy hetesek. Az egyik cirmost, akinek már van is neve (Girnyó) próbálom állandóan a cicire tenni, mert annyira kicsike, hogy félek nem marad életben, bár már túlélte a nehezét és figyelek is rá, hogy jusson neki a tejből, de a többi nagyfejű állandóan ellökdösi, letapossa.Huncut és Kicsi abszolút nem foglalkoznak velük. Egyszer-kétszer láttam, hogy bekukucskáltak a dobozba, de ennyi volt, továbbálltak.Lassan átmegyek macskablogba, de ígérem a következő bejegyzésem már más irányt vesz, hacsak nem történik valami nagyon fontos a cicukkal. Na jó, inkább azt ígérem meg, hogy nem csak macsokról fogok írni. Bár lehet, hogy elhamarkodom ezt a kijelentést, hisz jó ez a téma: általában szeretik az emberek a cicákat, nem lehet félreérteni, nem kell vigyázni a szavakra, nehogy megbántsak valakit, úgyhogy lehet, hogy marad.
Ja, míg el nem felejtem, hamarosan szállítható állapotba kerülnek a cicák, ha valaki szeretne egy édes, drága, aranyos, hízelkedő, nyivákoló társat maga mellé, szóljon.

Hümzsögünk

Ez azért már mégiscsak sok, hogy Anti sorra gyártja a blogokat, nekem pedig nincs időm egy bötűt sem papírra vetni, vagy hogy kell ezt kifejezni a virtuális világban. Pedig annyi mindenről szeretnék írni.
Például, hogy a macskáink nagyon jól vannak, bár Kicsi, aki most már végérvényesen Kicsi marad, mert a Stella nekem nem tetszett, a Csipesz pedig Taminak, szóval Kicsi hogy is fogalmazzak, na jó hát egyszerűen, nyíltan: büdös. Nem tudom mi okozza nála ezt a szagot, hisz ugyanazt eszi, mint Huncut, ugyanazt issza is, sőt meg is fürdettem már egyszer hirtelen felindulásból, és akkor egy napig illatozott, de aztán elmúlt az egy nap. Tündérien játszanak egymással, már a Kicsi is támad a nagyra, el nem maradna mellőle és ami a legjobban tetszik, hogy ha kimegyünk követnek minket, ott vannak a nyomunkban és egy-két alkalmat leszámítva, nem is szaladnak el, mindig a mi társaságunkat keresik. A kandúr azért már próbálja a testvéri szeretetet átlépni, pedig még ő is nagyon fiatal, de hát egyszer ennek is eljön az ideje, majd tartunk szertartást, Bolondka lesz a papné, Csipogó a kicsinyeivel a koszorúslány. Egyébként Csipi még mindig nem akar megszülni, pedig Tami legújabb pályaválasztási terve: szülésznő.Kevés szabadidőm eltöltését az sem könnyíti meg, hogy beértek a gyümölcsök, leszámítva az almát, bár már felfedeztem két fán is úgy tíz szemet. Cseresznye viszont rengeteg lett, alig győztük a szedését, és még egy fa hátra van a háromból, és ennyi gyümölcsnapot képtelen vagyok tartani, hogy ne menjen kárba, úgyhogy lefagyasztottam, meg is telt vele a mélyhűtő. Sajnos majd ki kell vágnunk az egyik – legtöbb termést hozó - fát, ha terjeszkedünk, de inkább a ház terebélyesedjen, mint a fa, bár faház.
A faeper, vagy más szóval szeder is beért, ami tulajdonképpen folyamatosan érik, úgyhogy minden nap lehet szedni, de így legalább van esélye arra, hogy elfogy, főleg, hogy Tami és anyukám is imádja.
Nagy szervezést igényelt az is, hogy csak egy autónk volt. Míg nem jártam be dolgozni, addig nem volt gond, bár egyéb elintéznivalóimat is egyeztetnem kellett Antival, úgyhogy minden lépésemről tudott, nem mintha ez egyébként nem így lenne, de mégis furcsa volt. Viszont az általa terjesztett híreszteléssel ellentétben, nem volt számomra tragikus, bár azt tényleg nehezen viseltem, hogy a futócipőmre, ami a hátsó ülés előtt kap helyet, hol egy szerszám, hol valami vas volt pakolva.
Túl vagyok egy igen komoly megfázáson is, ami valószínű, hogy tüdőgyulladás volt, de mivel orvos ezt nem erősítette meg, így én sem lehetek biztos benne, úgyhogy elég könnyedén vettem, hogy éjszakákat átköhögtem, hulla fáradtan ébredtem, de csak egy vagy két futást hagytam ki, ami még betegen is jól esik. Aztán hirtelen elmúlt, és azonnal el is felejtettem, hogy nekem bármi bajom lett is volna valaha.
Tami évzárója is lezajlott. Nagyon aranyosak voltak, de én igazán nem értettem, hogy biztos ennyi virágot kell vinni az óvónőknek? Én is hálás vagyok, hogy vigyáznak rá, és jól bánnak vele, de azért nem viszem be a pálmafát cserépben, hátha ezzel még jobban ki tudom fejezni irántuk érzett őszinte szimpátiámat. Valahogy ezt túlzásnak éreztem. Azt, hogy a ballagó gyerekek búcsúzásképp felköszöntötték őket, megértem, de hogy a szülők többsége elvárásból, megszokásból, vagy tudja fene mi okból térdre boruljon a munkáját (jól) végző óvónő előtt, nem biztos, hogy muszáj lenne. Jövőre persze mi is beállunk a sorba.Van egy szokás az óviban. Mivel Katica csoportba jár, ezért van egy plüss katicájuk, akit időről időre különböző gyerekek hazavisznek és a szülőnek kell egy naplóba leírni, hogy mi történt vele, a katica szemszögéből. A szoros időbeosztásomnak már csak ez hiányzott, főleg, hogy vasárnap délig aludtam, úgy ki voltam már merülve, hogy képtelen voltam felkelni.
Tami szegény elég nehezen viseli, hogy megint ilyen sokat dolgozom, bár már nincsenek lelki okokból kialakuló kiütései, de nagyon érzékeny. Igaz a múltkor okot is adtunk rá, mikor viccesen kijelentettem Antinak telefonon (persze, hogy én dolgoztam), hogy ha nem fogad szót, kicserélem egy másik kislányra. Anti ezt hangosan visszamondta, mikor a lány ott állt mellette. Teljesen komolyan vette és azonnal sírva fakadt. Sajnos nem bírtam magamhoz ölelni, hogy kellőképpen megnyugtassam, hogy csak bolondoztunk, úgyhogy alig bírtam megnyugtatni.
Na és szülinapom is volt, ami ugyanúgy telt, mint bármelyik másik hétköznap, azzal a különbséggel, hogy vittem cseresznyét a munkahelyemre, amit jól befaltak, anélkül, hogy tudták volna mi okból hoztam. Nem akartam világgá kürtölni, hogy hány éves vagyok, még jó, hogy nem, mert később derült ki, hogy elszámoltam magam. Az a lényeg, hogy húsz évesnek érzem magam, és ezen az idő sem változtat. Vagy de! Tami kitalált egy nagyon jó szót: hümzsögés. Ez a hemzseg és a nyüzsög egyvelege. Olyan ez, mint mikor Titi volt kicsi és azt mondta a szöcskére, hogy tücske.
Szóval hümzsögök ezerrel és közben tervezgetjük a házunk nagyobbítását, amit már nagyon várok, hogy a könyveim a közelemben legyenek, hogy legyen gyerekszoba, mire Tami iskolába megy, na és egy elefántcsonttorony Antinak.