Vannak még csodák

Tegnap moziban voltunk. Sokáig tipródtunk a net előtt, hogy melyik filmet nézzük meg. Az amerikai (hollywoodi) filmek nálunk szóba sem jöhetnek. A durva, értelmetlen akciófilmek valahogy nem tudnak lázba hozni („bocs, hogy levágtam a kezed / semmi baj, ez csak a bal”), ahogy a csöpögős, romantikus, elcsépelt műalkotások sem („lehozom neked a csillagokat is / inkább utazzunk el Balira”).
Három film jöhetett számításba. Az egyik a Papírkutya. Szőke András és Badár Sándor nagy kedvencünk, de féltem tőle, hogy sablonos lesz, olyan mint a Hasutasok (Bakter-imitáció), ráadásul nagyon rímel a film címe az Üvegtigrisre, ami megint csak nem a kedvencem. A másik kinézendő a Transz-Szibéria, de elolvasva a filmelőzetest, nem igazán kattantam rá, bár szeretem a krimiket, de ez túl akciódús volt érzékeny lelkemnek.
Maradt a harmadik lehetőség, a Gettómilliomos. Megvallom őszintén ettől is tartottam kicsit (nem alaptalanul), de valami vonzott is. Talán India, talán a film dokumentum-jellege, a történet egyszerűsége (ami csak az előzetes alapján tűnt annak), a sztároktól mentes szereplőgárda. Kritikát sosem olvasok el arról a filmről, amit még nem láttam, mert óhatatlanul is befolyásolna. Anti is húzta kicsit a száját, de azt mondta, rám bízza a döntést, úgyhogy nem kellett győzködnöm, erre vettünk jegyet.
Szeretek moziba menni. Elvarázsol, kizökkent a mindennapokból, hangulata van. Csak egy bajom van a filmszínházzal: iszonyú hangos. Mikor belépek a terembe, mindig eszembe jut volt szolfézs tanárom, aki azt mondta: süketül a világ. E kijelentése óta eltelt már jó sok év, és szerintem még süketebb lett a világ. Nem értem miért kell ennyire üvölteni a vászonról, de ezen nem tudok változtatni, úgyhogy nem is folytatom tovább ezt a gondolatmenetet.
A film?… lenyűgözött. Bár kétszer eltakartam szememet a tenyeremmel és csak kukucskáltam az ujjaim között, egyszer pedig nagyon megijedtem, az első lövéskor, mégsem bántam meg, hogy ezt választottuk. Lenyűgözött mind a film mondanivalója, mind az operatőr színes eleganciája, akárcsak a nyüzsgés káosza, a szemétdombon kapirgálás hangulata, vagy az eső monoton csöpögése és a szerelem csöndje. Lenyűgözött – főleg a gyerek – szereplők alakítása. Jamal, aki úgy néz ki, mintha kettőig sem tudna számolni, és lehet, hogy nem is tud, de hihetetlen logikája, emberismerete és töretlen szerelme átsegíti a nehézségeken. Nem azért jelentkezik a vetélkedőbe, hogy milliomos legyen. Nem. Csak azért, mert tudja, hogy Latika nézi, hisz a kedvenc műsora, és így látja Őt, Jamalt, hogy él, hogy jól van, csak szenved a magánytól. A film során többször elveszítik egymást. Latika nem is tudja, hogy mit érezzen. Ő állandóan sodródik amerre a víz viszi, neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen, és el sem akarja hinni, hogy olyat is tehet, amit ő akar. Hogy lehet szabad és dönthet szabadon.
Jamal viszont, amióta megszerezte az autogrammot, tudja, hogy léteznek csodák, de ezeket a csodákat csak ő képes megteremteni, magának kell kiharcolni, még ha egyenest a latrinába is kell ugornia. Meg kell dolgoznia érte, ahogy egész életében tette, hol így, hol úgy.
Van egy jelenet a filmben, mikor turistáknak mutatja meg a gettót. Azt a teret, amit ő a legjobban ismer, ahol felnőtt, hol szemetet túrva, hol menekülve, hol az anyja szoknyája mögé bújva. Míg körbevezeti az amerikai házaspárt és a sofőrt, addig a suhancok még a kerekeket is lelopják az autóról. Visszatérve, a sofőr kikel magából, elkezdi rugdosni Jamalt, mindenért őt okolja. A földön fekve, vérző orral és bedagadt szemmel kérdezi Jamal: nem maguk akarták látni az igazi Indiát?
Salim, Jamal bátyja a rossz utat választja. Őt csak a külsőségek érdekelik, csak az, hogy minél több pénze legyen, bármi áron. Hazugsággal, lopással vagy gyilkossággal, tök mindegy. Csak kétszer láttam pozitívnak ezt a figurát. Mikor gyerekként nem zavarta ki Latikát a vagonból (bár be sem engedte) és mikor már felnőttként odaadta Latikának a slusszkulcsot. Akkor ő már tudta, hogy ezt nem fogja megúszni, tudta, hogy bűnhődnie kell a sok rosszért, amit többek között a lány és az öccse ellen elkövetett. Halála törvényszerű volt és némileg ironikus, ahogy a kádnyi pénzbe belefúlt.
Jamal személyisége azt sugallta, hogy bárki lehetsz, akárhonnan jöttél, akármit tettél, ha van egy célod és addig küzdesz érte, míg el nem éred. Maga a forgatókönyv, hogy pár kérdésbe bele lehet sűríteni egy ember életét, engem két órára leszögezett a fotelbe. Persze naivság azt gondolni, hogy egy fiú, aki sosem hazudott, mindig őszintén elmondta, amit gondol, elnyeri méltó jutalmát. Mégis elhittem, amit a rendőr mondott Jamalnak, mert el akartam hinni, hogy minden összetett bonyolultságában az élet lehet ilyen egyszerű (legalább a vásznon). A kihallgatás során azt kérdezi Jamal: Elhiszi, amit mondok? Rendőr: Tudom, hogy őszinte vagy. Jamal: Honnan tudja? Rendőr: Mert nem hazudsz.
Persze, ez csak film, nem az élet, bár elég életszerű volt több jelenete is. Az viszont nagyon rosszul esett volna, ha elmarad a happy end. A sok szörnyűség után az maga lett volna a pokol és egy mérhetetlen csalódás, hogy még ezt is elvették tőle és tőlem.
Egyet nem értettem. A film végén elkezdtek táncolni a peronon. Miért? Ez valahogy nem illett a filmhez, a szereplőkhöz, de még Indiához sem. Bár a zene kiváló volt, a dallamok és hatások mindig nagyon jó helyre kerültek, de az az össznépi tánc a végén? Na, mindegy, legyintek.
Hazaérve még elolvastam pár kritikát és meg kell, hogy mondjam, jó, hogy nem korábban tettem. A „kritikusoknak” fogalmuk sincs sem a filmről, sem a történetről. Vagy össze-vissza beszélnek, vagy el sem hangzó dialógust idéznek és úgy érzik tökéletesen értenek mindent. Szerintem is, csak egyet nem: a lényeget.