Márton-nap

Tami már hetek óta mondogatta, hogy milyen kár, hogy az iskolában nincs tökpéntök, amit annyira szeretett az óviban. Már kezdtem nagyon megsajnálni, és arra gondoltam, hogy csak kifaragok neki egy tököt, és megtartjuk a kertben, szűk családi körben, de aztán kiderült, hogy ha nem is tökpéntök, de egy hasonló kaliberű Márton-napot rendez az iskola.

Esőnap nem volt, úgyhogy izgultam, legalább ezen a napon ne essen az eső, bár előre felkészítettek bennünket, hogy szemerkélőben még megtartják, de az nagyban csökkentette volna az esemény színvonalát. Szerencsére aznap ránk mosolygott a szerencse a Nap képében, ragyogó időben kezdődött az esemény lebonyolítása az újszegedi Ligetben. Sajnos gyorsan besötétedett és hideg lett, de épp ez volt a lényeg! Szent Márton napja a tél kezdetét is jelenti, a sötét pedig a lámpás felvonulás kezdetét, amit már jó előre elkészítettek a gyerekek, így az egész alsó tagozat avval közlekedett, míg a felsősök a tér különböző eldugott, de mécsesekkel megvilágított pontjain élőképeket adtak elő Szent Márton legendájából.

Az első állomásnál manókat kellett keresni, amit a bokrok aljába, fatörzsek odvaiba rejtettek el a játékos kedvű tanárok. Tami rögtön talált is egy barna színű manócskát, amit először vörösnek nézett, úgyhogy el is nevezte tűzmanónak. Mikor észrevette, hogy nem piros az ő manója, akkor sem esett kétségbe, gyorsan elcserélte egy kislánnyal, aki nagyon nagyvonalú volt ez ügyben (én biztos nem adtam volna oda a pirosat a barnáért).

A következő állomásokon megjelent Szent Márton, amint lováról leszállva odaadja palástját egy didergő koldusnak, vagy ahogy a ludak óljába rejtőzik, hogy kitérjen a püspökké választása elől (sikertelenül, mert a libák gágogásukkal elárulták).

A koromsötétben imbolyogva végül visszajutottunk a tér közepére, ahol frissen sütött cipókat osztottak meg egymással a gyerekek, és forró teával öblítették le a falatokat. Ezek után már csak a gondtalan szaladgálás maradt a sötétben. Kezdetben lámpással futkároztak, így nyomon lehetett követni, hogy nem csatangolt-e túl messzire egy-egy fényforrás, de aztán következett a szülő ijesztgetése, amikor is a mécsest letették és a közelben megbújva, visszafojtott lélegzettel várták az aggódó szülőt, aki hamarosan meg is jelent, hogy megnézze, mért nem mozdul a fény? Ezek után jött a riadalom, hogy hol a gyerek? A gyerek direkt ezzel szórakozott, hogy ránk ijesszen, nem is ment messzire, de a vaksötétben mi nem láttuk őt, míg ő teljesen tisztában volt a mi tartózkodási helyünkkel.

A ceremónia után, hazafelé menet kérdeztem, hogy melyik volt a jobb a Tökpéntök, vagy a Márton-nap? Egyértelműen az utóbbira voksolt, aminek örültem, mert még hétszer vehet részt ezen az eseményen.

Elfogytak...

Miközben ezt a bejegyzést írom, egy kiscica ül az ölemben. Heves dorombolás után lebiggyedt a feje és hihetetlen gyorsasággal álomba szenderült. A másik kettő éppen szopik, vagy már csak álmukban mozog a szájuk, de már ők sem élvezhetik sokáig ezt a gondoskodást, ugyanis mindhárom cicus gazdára lelt. Örülök, hogy kedves gazdákat sikerült találni nekik, ahol biztosan jól fogják érezni magukat. Szerencsére a macskák elég gyorsan tudnak alkalmazkodni az új környezethez, főleg míg ilyen kicsik. Csikinek is biztos hiányozni fognak a kölykei, bár már elvétve engedi, hogy szopjanak, amire nincs is igazán szükségük, mert hamarabb kiürül az ő tányérjuk, mint a szüleiké. Nekem is hiányérzetem lesz, szerettem elnézegetni, ahogy egymással birkóztak, vagy ahogy órákig eljátszottak egy zsinórral vagy pingponglabdával, vagy amikor futóversenyt rendeztek a lakásban, ahol a határvonal nem a fal, hanem a plafon.Ám tudnak ilyen békésen is szunyókálni.
Még körülbelül két hétig élvezhetjük a társaságukat, aztán irány a nagyvilág, új embereket, új környezetet kell megszokniuk. Alkalmazkodniuk kell a gazdáikhoz és fordítva.

Eladó sziámi cicák

Elérkezett az az idő, amikor a kis sziámik már az anyjuk nélkül is túlélik az emberek világát. Persze, ha találnak olyan gazdákat, akik gondoskodnak róluk és szeretik őket. El sem tudom képzelni, hogy létezhet olyan ember, aki nem hatódik meg már a látványuktól.

Ez idén a második alom, ahol szintén 3 kölyök maradt életben. Ezek is úgy néznek ki, ahogy kell, ott feketék, ahol kell, mégis teljesen mások. Az előző generációtól – bár őket is nagyon megszerettem – sokkal könnyebben vettem búcsút, mint ezektől fogok. Hihetetlenül aranyosak! Bújnak hozzánk, biztonságban érzik magukat az ölünkben, kedvesek, nem hangosak, csak ha bánatuk van, amit egy kis finomság szinte azonnal enyhít és egyszer sem pisiltek be az ágyba. Persze eltelt egy kis idő, mire megszokták, hogy hová kell piszkolni, még most is előfordul, hogy mellémegy a cucc, de még mindig csak másfél hónaposak.

A szülők: Huncut és Csiki

Igazi társak tudnak lenni, minden hóbortjukkal, minden igényükkel az emberhez alkalmazkodnak, hisz a simogatás nem csak nekik esik jól, a játékuk meg annyira vicces, hogy dőlünk a nevetéstől, amikor trappolnak – méretükhöz képest igencsak hangosan -, vagy felmásznak az ember lábszárán.

Nem szívesen válok meg tőlük, de maradni sem maradhatnak. Már csak azért sem, mert ennyi macska anyagilag is elég megterhelő, ha azt veszem mintául, hogy szoptatás alatt mennyit evett az anyjuk. Érdekes módon számára csak a whiskas eledel jött be, pedig a kandúr – igaz csak módjával -, de egyéb emberi táplálékot sem utasít vissza.

Aki sziámi cicát szeretne, annak fel kell hívnom a figyelmét néhány apróságra. Az egyik, hogy ők igazi egyéniségek. Szinte már emberi tulajdonságokat birtokolnak, képesek megsértődni, mondjuk, ha nem kapják meg a beígért falatot. Nagyon ragaszkodóak, többnyire egygazdásak, ami azt jelenti, hogy a kiválasztott személyhez hűségesek, míg a többieket „elviselik”. Ha felvesznek valamilyen szokást, azt sűrűn ismétlik, ha nem akkor már valami bajuk van. Így vettük észre, mikor Huncut beteg lett, mivel nem akart Anti ölébe ülni, holott minden reggel az volt az első, hogy odakucorodott.

Ezek a kiscicák szocializálva vannak, nem félnek az embertől, bíznak bennük. Az sem baj, ha a gyerekek nyúzzák őket – némileg ehhez is szoktatva vannak, bár túlzásokba azért nem esett Tami. A hosszú ideig való egyedüllétet nem nagyon szeretik, ki szereti? Elképzelhető szobacicaként is, de mint minden állat inkább a szabadságot választják, ha megtehetik. A szoktatási időszakban csak felügyelettel, aztán már bátran ki lehet őket engedni.

A kandúrok természetüknél fogva csavaroghatnak, főleg, ha nincs hasonszőrű és ellenkező nemű társuk magányukat enyhítendő, a lányok némileg félénkebbek, kevésbé fogékonyak arra, hogy a kerítésen kívül merészkedjenek.

Eltérően egy házimacskától, nagyon tanulékonyak, nem kell túl sokszor elismételni, hogy például az asztalra nem lehet felmenni, viszont ezt kellő határozottsággal kell a tudomásukra hozni, nehogy valami kétely maradjon bennük.

A három közül egy már elkelt, de az illetőnek nem fontos a macska neme, úgyhogy lehet még válogatni, bár akkor is csak a két nem közül. Egy lány és egy fiú, vagy két kandúr vár új, szerető gazdára. Mivel tudom, hogy nagyon sokan keresnek sziámi cicákat, ezért aki gyorsabb, azé a cica. Szegeden lehet őket megtekinteni, az áruk pedig 15.000.- forint.

Akinek kérdése van, nyugodtan írjon, szívesen válaszolok.

Szabadság, szerelem...

Hogy mi kell a boldogsághoz? Azt nem tudom, de hogy köztük van a címben említett két fogalom, az biztos. Ez a két szó szól leginkább arról, hogy jól érezzük magunkat, ha hiányzik az életünkből, nem lehetünk boldogok. Hogy szabadok legyünk, ahhoz a mai, civilizáltnak nevezett életünkben egyre nehezebb megvalósítani. Ahhoz, hogy ne függjünk senkitől, hogy önálló életet élhessünk, ahhoz bizony pénz kell. Nem is kevés. Hogy pénzünk legyen, dolgoznunk kell, hacsak nem nyertük meg a lottón a főnyereményt. Nem is keveset, hogy ne csak az életbemaradás legyen a cél. Ha már dolgozunk, nem vagyunk szabadok. Főnökünk van, aki megköveteli vagy elvárja a teljesítményt, azért, hogy ő jobban éljen. Már nem mi rendelkezünk az időnkkel, csak egy részét oszthatjuk be.

Még sincs már úgy megkötve a kezünk, mint régebben, hisz választhatunk kötetlen munkaidőt, vagy szociális segélyt, elmehetünk remetének, csak éppen nem biztos, hogy túléljük. Viszont azt mondhatunk, amit akarunk, legalábbis szűk körben, azt szidhatunk, akit akarunk, legalábbis barátok közt, oda utazhatunk, ahová akarunk, már ha van miből, a hatalmasok – értsd politikusok - ebbe nem szólnak bele, vagyis nem közvetlenül. A sok kötöttség ellenére, mégis szabadnak érezzük magunkat, ezért is nehéz átérezni, hogy mi is az a szabadság tulajdonképpen. Azt csak akkor tudja meg az ember, ha meg van kötve mind a két keze, amikor a mások által felállított szabályokon próbál átugrani, mikor a következmény súlyos büntetést von maga után, amikor alapvető emberi dolgokat tiltanak meg, például, hogy kimondjuk a b betűs szót.

Amikor mindent szabad és semmit sem tilos (ez nem ugyanaz az ajánlott és nem ajánlott dolgokkal), amikor gátat csak a saját jóérzésünk, belénk nevelt etikai és illemkódexünk, netán prűdségünk szabhat, nehéz lázadozni. Nehéz, mert nincs értelme. Felesleges, mert nincs célja. Se következménye. A múltkor is jól összekevertem a szelektív hulladékot, hogy kitörjek a megszokottból. Ebből csak annyi hasznom lett, hogy elégedetten sóhajthattam és jót mulattam saját ostobaságomon, viszont a műanyag nem égett olyan jól a kazánban.

A ’60-as évek Angliájában, ahol a tenger közepén egy hajó úszik értelme volt a lázadásnak, amivel a szabadságukat próbálták kivívni. Értelme volt, hogy a csökött agyú bürokratákkal, akik minden kiskaput betömtek, nehogy valahol sikerüljön egérutat nyerniük, szembeszálljanak, mert olyan alapvető tevékenységet tiltottak be, mint a rockzene, a véleménynyilvánítás és utóbbi különböző szavakkal való tálalása.

Szinte szellemhajóként ringott a hullámokon, fiatalnak, idősnek, bábként élő titkárnőnek és otthon ülő anyáknak kiutat mutattak a tespedésből, egy szusszanásnyit adtak abból az életérzésből, amit kívántak maguknak, csak nem tudták elérni. Pedig nem csináltak semmit, csak zenéltek, csak kommentálták a zenéket, bolondoztak és borsot törtek a zsarnokok orra alá, akiket annyira bántott, hogy ők nem lehetnek nagyvonalúak, még a karácsonyi vacsoránál sem blamálhatják magukat, hogy azt kell tenniük, amit elvárnak egy tisztes angol polgártól. Addig merészkedtek a nagy önsajnálatban, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a halálukat kívánják.

A Rockhajó című film 2009-ben készült és csak egy szeletet ragad ki a hatvanas évek világából. Egy kis közösséget mutat be, amely rengeteg embert magával sodor, éltet és felkelti a vágyukat. Vágy a szerelem iránt, vágy az összetartozás iránt, ahol nem kell mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy éreznie, hanem ahol szabad másképp érezni egy dologról, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem mindenkinek ugyanaz a fontos, hisz minden ember más világ, mégis együtt lehet élni a különbözőségekkel, meg lehet érteni, hogy a másik mit akar, vagy ha nem hát jót röhögni rajta.

Az egész filmet áthatja a jellegzetes, pikírt, polgárpukkasztó angol humor, a „mellesleg” robbanó poénok, melyeknek tényleg nem kell nagy feneket keríteni, mert ha röhög a mozi, nem halljuk meg a két másodperc múlva elhangzó sziporkát. A legkilátástalanabb helyzetet is át lehet vészelni egy odamondott poénnal, de még csak mondani sem kell, a szereplők arcjátéka is sokatmondó. Nagyon fáj az embernek, ha az újdonsült ara 17 órával a menyegző után kijelenti, hogy mást szeret. Bosszantó lehet úgy felnőni, hogy nem ismerjük az apánkat, vagy ha az újdonsült barátnő mással fekszik le. Egy férfiember számára a legnagyobb sértés, ha azt mondják neki, hogy „nyuszi vagy”, vagy ha kedvenc lemezünket a tenger fenekére dobják, mégsem lesz tragédia, ha humorral övezzük, a kiutat talán nem is igazán keresve, csak sodródva a hullámokkal, megtaláljuk.

Kedvenc színészem Emma Thompson és Kenneth Branagh. Ami filmet hazánkban játszottak és ők szerepeltek benne, biztos, hogy láttam. Szerencsére jó pár Shakespeare feldolgozásnak is ők voltak a főszereplői. Most Emma csak pár percre bukkant fel a vásznon, de lenyűgözött az alakítása. Kenneth viszont a gonoszt személyesítette meg, nagyon unszimpatikus volt, annyira, hogy a film után már nem is volt a kedvencem. Vagyis persze, hogy az, de sikerült az alakításával elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki ki akar kapcsolódni, el akar hajózni egy másik világba, egy kicsit a múltba, a hippi korba, aki bele akar látni a sokszor együgyű emberek lelkébe, vagy aki csak egy jót akar nevetni. Garantálom, hogy több mint két óráig kuncogni fog.