Évzáró

Izgatottan készültünk Tami évzárójára, valahogy úgy éreztem, hogy ez egy vissza nem térő alkalom, alaptalanul, hiszen lesz még belőle remélhetőleg minimum hét, de sokszor vannak nekem ilyen-olyan megérzéseim, melyeket komolyan veszek, talán ettől kissé hóbortosnak tűnök mások szemében, de nem nagyon érdekel. Csinosan felöltöztem, ritkán élvezhetem ki a magas sarkú cipő előnyeit – már hogy magasabb vagyok, mint szoktam, mert másról nem tudok -, hiszen inkább sportosan szoktam megjelenni, már csak azért is, mert körömcipőben képtelen vagyok vezetni. Meg is kaptam a vicces és gúnyos beszólásokat a családomtól, melyek arra vonatkoztak, mennyire sajnálnák, ha elsüllyednék ebben a csónakban, ami megalapozottnak bizonyult a kissé puha talajon. Taminak ugyan nem kellett fekete-fehér ruhában megjelennie, mégis ragaszkodott hozzá, fogalmam sincs miért. Elő is kaptam a szekrényéből a megfelelő ruhadarabokat, a fekete szoknyáról még sikerült eltüntetnem a macskaszőrt, de arra már nem volt időm, hogy felvarrjak egy gombot az ingére, úgyhogy állandóan igazgattam rajta, hogy ne lógjon ki a hasa.

Olyan furcsa, hogy a lányom elvégezte az első osztályt, és én, mint szülő vettem át a bizonyítványát. Sokszor még meghökkenek azon, hogy anya vagyok, hogy van egy kislányom, de büszke is, hogy én lehetek az anyja, annyi boldogságot ad nekem már csak a jelenlétével is, hogy az elmondhatatlan.

A bizonyítványosztás nagyon meghitt volt, a gyerekek olyan jólnevelten viselkedtek, mintha emelt óraszámban gyakorolták volna évközben, de engem nem olyan könnyű megtéveszteni, voltam én bent nyílt napon, tudom, hogy nem minden órán képesek ilyen fegyelmezetten ülni és legfőképp hallgatni! Most viszont sikerült. Talán az ünnepélyes hangulatnak köszönhetően, talán a tanító néni lassú, megfontolt mozdulatai, boldogságot sugárzó tekintete ragadt át a gyerekekre, nem tudom. Nagyon szeretem ebben az iskolában, hogy mindenkit egyenrangú félként kezelnek, hogy baráti a viszony mind a szülők, mind a tanárok között, hogy nem tiszteletlenség, ha tegeződünk, sőt! Egy tanár nem felsőbbrendű attól, hogy többet tud. Ha ezt érezteti, akkor a gyerek nem fogja elfogadni, akkor kötelesség lesz az iskolába járás. A pedagógusnak az a feladata, hogy éreztesse, ő a biztos pont az osztályban, mégis közülükvaló, aki velük együtt él, lélegzik, aki nélkülözhetetlenné válik a számukra és „mellesleg” többet tud. Ezt én már rég tudom, a középiskolában jól megtanultam. Egy tanárom sem beszélt velem úgy, mintha a diákja lennék. A kölcsönös tiszteletadás mellett inkább úgy viselkedtünk egymással, mintha közös projekten dolgoznánk és az ő feladata az okítás, az enyém a megvalósítás. A későbbiekben sem volt soha azzal problémám, hogy bárkit is megszólítsak csak azért, mert magasabb a beosztása, netán hatalma van. Még azt is megkockáztatom, hogy a konzervatóriumban waldorf-pedagógiával tanítottak, csak a számonkérés volt állami, de akkor is mondhatni én arattam le babérokat – már ha sikerült. Sokkal fontosabb, hogy ilyen idős korban a gyerek megtanuljon a másik emberrel – legyen az felnőtt, vagy gyerek - viselkedni, mint a tanulmányi versenyen szorongva részt venni, felesleges kudarcoknak kitenni, arra tanítani, hogyan győzzük le a másikat. Lényegesebb az, hogyan tudunk együttműködni, hogy lehet kompromisszumot kötni, hogyan vállaljuk önmagunkat, még ha butaságot is követünk el. Nagyon fontos, hogy kialakuljon önmagunkról egy kép, amit a tükörben nem láthatunk, mert a lelkünk lenyomata és tisztában legyünk a képességeinkkel, a határainkkal, a gyengéinkkel és a hibáinkkal. Legyen meg bennük a készség a változásra, ha valami nem tetszik és nem agresszív módon, hanem átgondoltan és empatikusan. Erre sokaknak egy élet is kevés, vagy téves következtetésekre jutnak, mert nem magukra figyelnek, hanem mások visszajelzéseire. Szerintem egy ilyen oktatási intézmény sokat segít a tisztánlátásban, persze csak ha jól csinálják.

De térjünk vissza a lányom iskolájára. Volt közös éneklés, furulyázás, útravalóra egy mese is járt a leendő másodikosoknak, na és a személyre szóló versike, melyet majd meg kell tanulniuk szeptemberig. A bizonyítványban egy részletes személyleírást kaptam a lányomról, ami nem volt számomra ismeretlen, hisz az én gyerekem. Tudtam, hogy imád beszélgetni, hisz még fogmosás közben sem bír elhallgatni, és szereti szórakoztatni a többieket, középpontban lenni, de ha kell, kitartó és nincsenek határok előtte. Kreatív és humoros, szeret mozogni és kiváló a nyelvérzéke, de még csak 7 éves, természetes, hogy első a játék. Még nem magának bizonyít, hanem a szülőnek, a tanárnak. Ha nem kapja meg a visszajelzést, a dicséretet, akkor elveszti a lendületet, akkor nem lesz boldog a feladattól. Emlékszem milyen örömmel mutatta az elkészült furulyatokot, melyet ő kötött egyedül. Sokáig tartott, mert nem volt olyan egyszerű a bárányokat kordában tartani, de megcsinálta és olyan lett, amilyennek ő akarta, egyedi, amit azonnal ki tud választani a 20 hasonló közül. Szerencsés, hogy sikerült beilleszkednie az osztályba, hogy vannak barátai és nem érzi kényelmetlenül magát, hogy játszva átvészelte az átmenetet az óvoda és az iskola között, mert nem volt túl nagy a szakadék, és már tud olvasni, az írás sem áll távol tőle, a különböző matematikai műveletek sem fantasztikumba illő képzelgés, hogy megtanult kötni és a logikája még élesebb lett, a szíve pedig nagyobb.

A bizonyítványosztás után mindenki kiment az udvarra, ahol a ballagók kerültek a figyelem központjába és nekik szólt a hét osztály rövidke fellépése. Volt itt éneklés, verselés és ritmusgyakorlatok, a lényeg az volt, hogy szeretettel adták, hogy aztán ugyanilyen szeretettel hallgassák meg a 8-osok összefoglalóját az elmúlt években történt eseményekről, élményekről, érzésekről. Az egy órás „műsor” gyorsan elszállt, végig szórakoztató volt, vicces, lekötötte a kicsik figyelmét is, senki sem feszengett, hogy haza akar menni, még amikor vége lett, akkor sem.

Eszembe jutott, mikor én álltam így hét éven keresztül az évzárón, vigyázban, se mozdulni, se hangot adni nem volt szabad, csak tapsolni, persze azt is csak akkor, mikor a többiek is. A nyakkendőt, ami életkortól függően hol kék, hol vörös színben pompázott a szabálynak megfelelően kellett megkötni, mielőtt sorba álltunk a tanár ellenőrizte, nehogy túl sok levegőt kapjon a gyerek. Volt, aki elájult, de a többség – beleértve engem is - borzasztóan unatkozott. Izzadságszagú volt az egész légkör, ami nem is az emberekből áradt, inkább a szoros program makulátlan tisztaságának verítékszaga érződött, hogy semmi sem jöhet közbe, mikor az igazgató beszél, mindenkinek figyelni kell a görcsberándult gyomrú felsős szavalásának véget nem érő monológjára, még akkor is, ha nem ér el a hang a füléhez.

Milyen jó, hogy ennek vége, a lányomnak ezt nem kell átélnie, hogy dülöngélhet, mikor a ballagók eléneklik a tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt, sikongathat, ha valami elnyeri tetszését, mert szabad, mert kifejezheti örömét, bátoríthat másokat, nincs megkötve a keze, ha akar felállhat és távozhat, de nem akar, mert itt jó, ez az ész, a kéz és a szív iskolája.

Vízállásjelentés

Szegeden már régóta lezárták a rakpartot, mert a Tisza elöntötte az utat, autóval járhatatlan. Még azért nem kell homokzsákokat pakolni a lépcsőkre, mint pár évvel ezelőtt.

Ritkábban megyek be a belvárosba, ezért nem látom nap mint nap a változást, de nem is kell, mert a töltésen, futtomban sűrűbben megtapasztalom. Itt a Tiszát rendes körülmények között nem szoktam látni, hiszen az ártér fás része eltakarja a több száz méterre lévő vizet. Na de most közeledik a víz, egyre feljebb jön a töltéshez, már nem lehet a lábánál lévő árnyékban megpihennem, amikor kicsit későn kelek és kezdem meg a testedzést.

Itt szoktam futni, ahol most egy kutya fut (nem hozzám tartozik), miután elkergetett egy csapat fácánt

Az ártérben viszont nem csak fa, bokor és csalán van, hanem állatok is élnek itt. Már többször találkoztam nyuszival, aki pár száz méteren velem vagy inkább előlem futott, sohasem értettem, hogy mért teszi meg ezt a távot, hogy aztán letérjen jobbra a biztonságot adó magas fűbe, de most a biztonság balra van. Ez viszont már sokkal kisebb terület, nem is olyan biztonságos, hisz ott már emberek élnek. A nyuszik mellett más jószágok is élnek itt, például fácánok, őzek, bár utóbbival még nem találkoztam mindezidáig.

Most viszont az ár elől menekülni kénytelenek a töltés szárazabb bal oldalára, ahol viszont szántóföldek, némi fás terület, kiskertek terülnek el. Itt láttam a minap egy őzikét legelészni a hereföldön, aminek a gazdája biztos nem örült, de remélem, hogy az átmeneti időben megbékél a nem túl nagy károkozással.

A víz alatt egy dimbes-dombos motocross pálya lapul, most vízibiciklivel lehetne csak versenyezni

Sajnos az őzet nem tudtam lefotózni, pedig nem futott el, míg én elkocogtam mellette, de nem szoktam vinni a telefonom, legközelebb viszont megörökítettem a Tiszát. Remélem most már nem fog tovább emelkedni a víz - bár még mindig mindennapos az esőzés -, és hamarosan újra elfogy a víz erről a területről és az állatok is visszatérhetnek az otthonukba. Taminak persze volt ötlete, miként segíthetnénk az erdei vadakon. Mi sem természetesebb, mint hogy fogjuk meg őket, tegyük be az autóba és hozzuk haza az udvarra. Persze nem önző céllal gondolta ezt ki, mivel csak addig maradnának nálunk, amíg a Tisza vissza nem tér a medrébe, talán egy kicsit tovább, hogy kiszáradjon a föld, de aztán már mehetnének, persze csak aki akar.

Zúgás

Egy hétig esett az eső, teljes nihil hangulatba kerültem, nem volt kedvem semmihez, se írni, se olvasni, sem dolgozni, de még pihenni sem. Elborzasztottak a híradásokban hallottak, láttam azt a sok házat, amit ellep a víz, ahol családok éltek, akik most elvesztették mindenüket, hontalanná váltak, és hiába mondhatom magam szerencsésnek, hisz a sártenger, ami az udvarunkban volt, nem akadályozott meg a mozgásban, mégis teljesen kilátástalannak láttam a közeljövőt. Még sohasem fordult elő korábban, hogy a születésnapom ne szikrázó napsütésben teljen, hogy ne menjek el legalább fagyizni a családommal, ehelyett a négy fal között gubbasztottam, majdnem vacogva.

Már csak azért sem mozdultam ki, mert Tami megbetegedett. Két napos magas láz és étvágytalanság után kezdte jobban érezni magát, de akkor hipp-hopp kigyógyult a torokgyulladásból, viszont iskolába nem mehetett, míg be nem fejeztük az antibiotikumos kezelést. Én viszont egyre rosszabbul éreztem magam. Először csak köhögtem, aztán elkezdett folyni az orrom, és egy hét után már azt hittem kilábalok a betegségből, mikor egyik este bedugult a jobb fülem. Ásítoztam, válogatott grimaszokat vágtam, hogy kiduguljon, eredménytelenül. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem, mert éles nyilamlások kezdték át venni a hatalmat az akaratom felett és a tűszúrások egyre sűrűbben jelentkeztek, majd pedig állandósultak.

Még soha életemben nem fájt a fülem és az orvosokat is kerülöm, ameddig csak lehet, de éreztem, hogy eljött a pillanat. Valahogy átvészeltem az éjszakát, félálomban, nyöszörögve, és a rendelés előtt tíz perccel már ott voltam a körzeti orvosnál. Így csak hatodik lettem. A fájdalomcsillapító hatása kezdett elmúlni, egyre hangosabban sóhajtoztam, néhány nyilamlásnál felsikkantottam, ilyenkor szánakozással vegyes rémülettel néztek rám az öregasszonyok, akik csak receptért szaladtak le, némelyikük otthonkában, tán még a levest is a gázon hagyták, majd rögtön visszasüllyedtek a rejtvény- vagy bulvárlapok sokat ígérő világába, egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy hiába vagyok én a fiatalabb, esetleg előre engedjenek.

A doktornő persze késett, amit a forgalmi dugókra próbált ráfogni, szívesen elmeséltem volna neki, hogy már hónapokkal ezelőtt feltúrták a várost, lehetett volna számítani fennakadásra, de nem lett volna ildomos még a vizsgálat előtt összeveszni vele, úgyhogy hősiesen tűrtem a fájdalmat, nem volt más választásom.

Mikor kijöttem a rendelőből már tudtam, hogy felső légúti gyulladásom van és nem kell beutaló a fülészetre. Hurrá! Eddig sehová sem lehetett elmenni beutaló nélkül, tulajdonképpen ezért mentem el a körzetihez, persze nem volt baj, hogy a köhögésemre is kaptam gyógyszert, csak az, hogy aznapra már nem kaptam időpontot a fül-orr-gégészetre.

Este megírtam a végrendeletemet, jobb felkészülni időben az ilyesmire, de túléltem az éjszakát. Utálom a frusztrált női orvosokat, akiknél bűn, ha az ember egy kicsivel is jobban néz ki. Azonnal felül akarnak kerekedni, amire meg van minden eszközük, hisz a beteg nem orvos, nem szólhat bele, mit csinálnak vele, teljesen ki van szolgáltatva, márpedig én még betegen is jobban néztem ki, pedig szerény vagyok.

A doktornő, aki közel egy idős lehetett velem, csak ő nem tagadhatott le pár évet a korából, közölte, hogy arcüreggyulladásom is van. Tudomásul vettem, hiszen nem fáj az arcom, de bekukucskált az orromba. Eztán belenézett a fülembe is, ha már fájlalom. Elkezdett fújjolni, meg sóhajtozni. Aztán elővett egy csövet, ami engem a nyálszívóra emlékeztetett a fogorvosi rendelőből, beledugta a fülembe és talán kimosta, nem tudom, mert nem közölte, hogy mit csinál, és folyadékot ugyan nem láttam, de olyan hangosan csobogott és szörcsögött a dobhártyámnál, hogy azt hittem megőrülök. Ezután átmentünk a mikroszkóphoz és kezdődött elölről a sóhajtozás, hümmögés. Végül nem bírtam tovább és rákérdeztem, hogy mégis mit lát a fülemben? Attól féltem, hogy egy dinoszaurusz tojás van benne, az dugaszolta el és attól érzem háromszor nagyobbnak a hallószervem. Ja – közölte – csak azért sóhajtozik, mert fel kell szúrni a fülem és sajnos az előbb fogyott el az utolsó érzéstelenítő. Hurrá! – mondtam – mert csak ez jutott hirtelen eszembe, aztán tettem még egy kísérletet, hogy nem lehetne-e valakitől kölcsönkérni egy adagot. Sajnos nem – felelte szánakozva, de az arcáról nem sajnálatot, inkább kárörvendést olvastam le -, de nyugodjak meg, nem kell az egész dobhártyát átszúrni. Mondanom sem kell, teljesen megnyugodtam, elöntött a derű, örömömben elkezdtem lóbálni a lábam és becsuktam a szemem, hogy még véletlenül se lássam meg a tűt, amivel benyúl. Utoljára gyerekkoromban szúrták meg a fülem, mikor a fülbevalót belerakták, de egy fülcimpa lyukasztása nem igazán hasonlítható össze a dobhártya lyukasztásával. Csak arra koncentráltam, nehogy elrántsam a fejem, mikor megszúr és meg kelljen ismételni a beavatkozást. Összeszorítottam a két kezem és vártam. Hosszasan matatott a fülemnél, de eszébe se jutott, hogy szóljon, mikor készüljek fel a legrosszabbra, váratlanul hasított belém a fájdalom, mintha az agyamba szúrt volna, de egy szót sem szóltam, nem akartam megadni neki ezt az örömet.

A fülem kidugult, de még aznap vissza is. Sőt a másik is. A fájdalom szinte teljesen megszűnt, viszont folyamatosan zúg. Vannak olyan hangmagasságok, melyeket nagyon tompán illetve olyanok, melyeket iszonyú hangosan hallok. Ilyen például a csobogás, az ajtócsapódás vagy a fütyülés. A porszívóban viszont kicseréltem a porzsákot, kavicsokat szívtam fel, hogy lássam biztos működik-e, mert alig hallom. Egy hét múlva kell visszamennem, ha nem jövök rendbe, de meg fogom nézni, kihez megyek, hátha van ott egy férfi orvos is.