Amikor harc folyik az élelemért...
Amikor 4 órán keresztül aludtak, és nem volt szívem felporszívózni, hogy ne keltsem fel őket.
Amikor elindulnak felfelé...
... és egyikük felér.
Amikor apuci gondoskodik a kölyökről...
... és amikor anyuci.
Amikor elmegyek itthonról...
... és amikor hazaérek.
Amikor bent végzik a dolguk...
... és amikor kint.
Faludy György tegnap lett volna 100 éves. Hosszú kort ért meg, sok mindent túlélt, rengeteg fájdalmon és nélkülözésen, megaláztatáson és igaztalan támadáson ment keresztül, mégis boldog ember volt. Tudott élni és tulajdonképpen sosem szűkölködött semmiben, mert a lelke szabad volt és minden apróságnak tudott örülni.
Jó pár évvel ezelőtt részt vettünk a Tokajhegyaljai Fesztiválon. A lányunk is velünk volt, sátorban aludtunk és szórakoztunk. Kerestem a programokat, hogy Tamit le tudjam kötni egész napra, mert egy négy éves kislánynak nem túl szórakoztató naphosszat beszélgetve ücsörögni a sörpadon. Szerencsére rengeteg kikapcsolódási lehetőség akadt az ő korosztályának is, a katolikus sátornak köszönhetően. Egész nap elügyködött a gyöngyfűzés és papírhajtogatás, a műanyag halra horgászás és a mesejátékok előadása füzérében. Az egyik sátor oldalán egyszer csak ezt olvastam: kötetlen beszélgetés a költővel, Faludy Györggyel. Sokáig memorizáltam az időpontot, hogy el ne késsem és már fél órával a kezdés előtt ott ültem az első sorban. Végre jött a konferanszé és közölte, hogy sajnos Faludy György megbetegedett, így az előadás elmarad, helyette borkóstolás következik. Nagyon szomorú lettem, megkóstoltam ugyan két fehérbort, de olyan csapnivaló volt, hogy még rosszabb hangulatba kerültem tőle. Hát így nem találkoztam Faludy Györggyel.
Kicsit elfogult vagyok vele szemben, mert imádom a verseit, a szókimondását, az őszinteségét és rajongok a prózáiért. Azt hiszem az első, amit a versei után olvastam tőle: A feljegyzések az esőerdőből. Mint a címe is jelzi gondolatokat, töredékeket tartalmaz, de minden egyes rövid bekezdés magvas tartalommal bír, melyet akár tovább is gondolhatunk, vagy elfogadhatjuk úgy, ahogy van. Fő műve viszont a Pokolbeli víg napjaim, a Pokol tornácán és a Pokolbeli napjaim után című trilógia. Egyszerűen zseniális kordokumentum, regény és életrajz egyben. A sors fintora, hogy először angol nyelven adták ki, és a londoni olvasók azt gondolták, hogy csak kitaláció, míg több forrásból meg nem erősítették, hogy ez bizony maga a valóság. Szégyellheti magát az egész magyar irodalmi társaság, hogy a Pokolbeli víg napjaim csak 1987-ben jelent meg először magyarul!
Borzalmas kínokat állt ki Recsken és a kilátástalanságból a kiutat csak az jelentette, hogy verseket költött, melyeket ugyan nem írhatott le, de sorstársai szívesen memorizáltak, ezzel is a tébolytól mentve meg őket. Esténként valamelyikük ágyán különböző „szemináriumokat” tartottak, hol irodalmi, hol filozófiai beszélgetések zajlottak le közöttük, míg napközben saját sírjukat ásták. A legrosszabb az volt, hogy nem tudták mi lesz velük, lelövik őket, mint a kutyákat, vagy van remény, hogy kiszabaduljanak ebből a börtönből. Sokkal borzalmasabb volt elviselni, hogy nem hallottak hírt kintről, mint az, hogy penészes kenyeret etettek velük. A testi kínzásokat fütyülve vészelték át, míg a lelki terrorba beleroppantak. Fogalmuk sem volt, hogy vége van-e már a háborúnak, mi történt a szeretteikkel, milyen a világ a kerítésen túl. Ilyen idegállapotban költötte Faludy a legszebb verseit, ilyen kilátástalanságban érezte boldognak magát, mikor egy jót beszélgetett valakivel.
Politikai függetlenségét nehezen viselte a hatalom, de ő nem akart sem a szocikhoz, sem a kommunistákhoz tartozni, bár utóbbival szimpatizált, de annyira azért nem, hogy a párt be is fogadja, persze nem is akarta, hogy közéjük tartozzon. Mindenféle kötelezettségtől irtózott. Mindig is Magyarországon szeretett volna élni, csakhogy itt nem hagyták élni.
Sokan firtatják szexuális hovatartozását, pedig ő sosem kérkedett vele, magánügynek tartotta és mikor egy interjúban rákérdezték tőle, azt felelte: ő csak a szépet szereti.
Feleségéhez fűződő viszonya a legromantikusabb, giccstől csöpögő filmet is túlszárnyalja a maga őszinte, igaz szerelmével, ahogy saját természetének ellentmondva imádta azt az asszonyt, akivel tulajdonképpen - mai szóval élve - nyitott házasságban élt, mégsem csalta meg soha. A testi szerelmet csak úgy tudta elképzelni valakivel, ha lelkileg is passzolnak. Nem egy történetet írt le, ahol a hölgy szinte az ágyáig kísérte Faludyt, akitől kapott is egy esélyt: elkezdtek beszélgetni. Ám ha nem sikerült valamilyen szellemi mélységet érinteniük, akkor bizony a költő inkább a fal felé fordult és elaludt.
Aki meg akarja ismerni Faludy igazi arcát, az olvassa el a Pokol tornáca trilógiát, mert abból mindent kiolvashat erről az emberről, ahol szerényen és minden indulat nélkül ír le olyan borzalmakat, melyeket csoda, hogy túlélt, mindezt úgy, hogy egy könnyet szétmorzsolva a szemünk sarkában még kacagunk is rajta. Hihetetlen lényegretörő, szerény és szellemes, olvasmányos és objektív. Prózája épp úgy kiváló, mint poémája. Számomra felfoghatatlan az a stílus, ahogy azt éri el, hogy mosolyogva olvasom a tulajdonképpen rémületet keltő sorokat és még többet a sorok között. Szinte minden verseskötete szamizdatként terjedt, például melyet Villon neve alatt adhatott csak ki az üldözött költő, legalább 34 kiadást ért meg!
Sok embert megismert, sokaktól tanult – például Einstentől, hogy ne hordjon zoknit, mert elszorítja a vérkeringését -, és sokakat megtanított tiszteletre, a másik ember elfogadására, toleranciára és megbocsátásra, pozitív hozzáállásra. Bárhol is élt a világban, mindenütt megtalálta a helyét, követőkre talált és szerelmekre. Például Marokkóban, ahol mindennapos volt az idegenek kirablása, megkéselése, ő nyugodtan sétálhatott a sötét sikátorokban, mert kivívta magának a tiszteletet, pedig „csak” annyit tett, hogy minden nap ugyanabba a teázóba tért be és mesélt az araboknak, akiket lenyűgözött az „idegen” kalandjai. És épp ilyen izgatott kíváncsisággal hallgatta meg azután ő is a meséiket.
Több linket betettem, melyek részleteket tartalmaznak a könyvéből, csak úgy ínycsiklandozónak. Van egy kedvencem is, melyet a végére hagytam, mert hosszabb is a többinél és záróakkordként is első osztályú. Egy 1941-es történetet mesél el, mikor megérkezett New York kikötőjébe és arra várt, hogy átessen a szokásos ellenőrzéseken, és végre partra szálljon. Annyira elgondolkodtató az éleslátása, annyira mai és annyira tökéletes, hogy nem is mondok többet. Részlet…
Tami ma lett nyolc éves. Megint idősebb lett egy évvel - én meg persze fiatalabb. A múlt héten kicsit faggatóztam, hogy örülne-e egy fergeteges bulinak, ami nem a családi összejövetelt jelenti, mert az alapból jár. Repesett a boldogságtól, én meg kedvemet leltem a nem annyira költséges, mint inkább szervezést igénylő programnak. A vendéglista összeállítása gyorsan megtörtént, a négy éves óvodai kiképzés még élénken él emlékezetében, ezért úgy határozott, hogy inkább az óvodából ismert barátait hívná meg, mint az osztálytársakat, akikkel az egy év alatt nem alakult ki még erős kötődés, kivéve egy testvérpárt, akikkel a nyáron többször találkozott, kicsit összebarátkoztak.
Nem akartam semmit sem elkapkodni, már a hét elején nekikezdtem a tervezésnek. Alaposan átgondoltam a menüt, a spenótot csiliszósszal elvetettem, helyette kókuszgolyót, muffint és szendvicseket akartam tálalni. Gondoltam a kókuszgolyókból készítek egy fura tortát, amire a gyertyát szúrom, esetleg piramis alakban pakolom egymásra őket, vagy kiírom belőle, hogy boldog szülinapot, vicces is lesz és könnyen szelhető. Aztán tanulmányoztam az időjárást, hogy melyik nap lesz alkalmas talán még fürdésre is. A péntek látszott a legnapsütésesebbnek, szombattól már borulást, esőt jelzett a meteorológia. Mikor az időpont is megvolt, jöhettek a meghívók. Ebben már a lányom segítségére is szükség volt, a szöveget ugyan magamra vállaltam, de neki kellett megcímeznie. Készítettem egy vicces kinézetű borítékot, Tami „megrajzolta” a címzetteket és amikor elkészült, aláírta a szöveget. Most már csak a kézbesítés volt hátra.
A postában nem bízom, és abban sem nagyon, hogy egy ilyen hóbortos borítékot fel lehet egyáltalán adni, úgyhogy beültünk az autóba és házhoz szállítottuk őket. Nem is akartunk bemenni, csak sunyin a postaládába dobni, de már az első címnél rajtakaptak minket, Tami legnagyobb örömére, mert addig is játszhatott, míg én a szülőkkel beszélgettem. Nem is volt baj, hogy nem orvul csempésztük a postaládába, mert kiderült, hogy számukra nem jó az időpont. Aztán azt is megtudtuk, hogy egy másik közös ismerős is nyaral, csak péntek este jön haza.
Új időpontot tűztünk ki, egy nappal későbbre, amikorra ugyan már rossz időt jósoltak, de hátha. El sem tudtam képzelni, hogy tíz gyereket hogy fogok a lakásban elhelyezni, ha mégis szakadna az eső, de reménykedtem. A remény hal meg utoljára.
Eljött a nagy nap. Éjjel iszonyú szélvihar söpört végig a környéken, de reggel már nem fújt, kicsit ugyan beborult, de kellemes volt a hőmérséklet. Anti kinyitotta az asztal fölötti napernyőt, amely most esernyőként szolgált, ha mégis kilyukadnának a sötétebb fellegek. Arra nem számítottunk, hogy a feltekert napernyőben albérlők laknak, és elég mérgesek, ha megzavarják őket a reggeli szunyókálásban. Több méltatlankodó darázs kezdett keringeni a fejünk felett, majd az egyikük megcsípte Tami lábujját. Az ünnepelt hősiesen tűrte a fájdalmat, amit Fenistillel próbáltam enyhíteni. Hamar csitult az égető érzés, kezdett megfeledkezni a balesetről, nem úgy a darazsak! Jól beleharaptak az első vendéggyerek lába ujjába. Alkalmaztam a jól bevált receptet: kenőcs és zokni, így minden rendben folytatódott tovább.
Először is a kiscicákat nézték meg a vendégek, akiket ugyan féltettem kicsit, annyira aprók még, de képtelenség volt elterelni a figyelmet róluk. Beleegyeztem, hogy pár percig simogathatják a szőrmókokat, aztán mennek vissza a dobozba. Így is történt. Mondtam, hogy most pedig mindenki megfog egy-egy játékot és kiviszi a kertbe, mert kezdtünk túl sokan lenni a házban. Ez is megtörtént, és jó sokáig lekötötte őket a kirakós, a jenga és a nevenincs játék. A menü is elnyerte a gyerkőcök tetszését, amit abból tudtam leszűrni, hogy alig maradt valami, pedig nem keveset készítettem. A golyó-torta viszont elmaradt, mert az egyik anyuka hozott egy finomabbat.
Az őrület akkor kezdődött, mikor megtalálták Tami fonalait. Volt jó pár, színes motring, melyek egy dobozban lapultak, arra várva, hogy Tami körmöcskézik, netán köt belőlük valamit. Szinte a másodperc törtrésze alatt kitalálták, hogy mit is lehetne velük kezdeni. Nekem már nem volt beleszólásom a történtekbe, nem mintha akartam volna bármit is mondani, a lényeg, hogy jól érezzék magukat és csak az egyik ajtó kallantyúja tört le a hancúrozásban, szóra sem érdemes, na meg Csiki volt kicsit megzavarodva a sokadalomtól, merthogy az összes gyerek a házban, a kölykei közelében tartózkodott. Azt találták ki, hogy pókok lesznek és befonják az egész lakást. Az egyik lány a légy szerepét vállalta magára, ezért felült a hintára és a háló fölött lebegett. Mikor a házzal elkészültek, jött a kert. Azt is befonták. Mikor elfogyott a fonál, az egyik gyerek kitalálta, hogy vágják szét. Fogalmam sem volt, hogy öt ollóm is van, gyorsan el is tettem hármat és csak a két nagyobb lánynak engedtem a használatát, akik azonnal megkezdték a pókháló szétvágását, így megkönnyítették a későbbi rendrakást. Mire megérkeztek a szülők a porontyukért, már nem csak kúszva, vagy gólyalábon lehetett közlekedni.
Délután, mikor egy pillanatra kettesben maradtam a lányommal az udvaron, odafordult hozzám és mosolyogva, kicsit szégyenlősen azt mondta: „olyan furcsán érzem magam.” Felém fordítottam az arcát és anyai tekintettel alaposan szemügyrevettem, nem sápadt-e, nincs-e rajta valami sérülés, amit eddig nem vettem észre, de nem láttam semmit, így megkérdeztem, mégis mit érez? Hozzám bújt és így felelt: „olyan boldog vagyok”. Hogy időt nyerjek és ne bőgjem el magam, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy mitől érzi boldognak magát. Azt hittem azt feleli, hogy mert jól sikerült a buli, vagy mert túlélték a kiscicák a gyerekek állandó szeretetáradatát, vagy hasonló, de megint meglepett. Még közelebb bújt hozzám, már amennyire ez lehetséges volt, majd egyszerűen azt mondta: „mert itt vagy velem”. Szerencsére eleredt az eső, hidegen csapódott az arcomra, hogy ott elkeveredjen a forró könnyeimmel…
Annyira jól sikerült a buli, hogy két lány még itt is aludt nálunk, megtapasztalhattam, hogy milyen lenne három gyerekkel. Kicsit furcsa érzés volt, de meg tudnám szokni, csak meg kellene tanulnom több palacsintát sütni.
Ez a buli a múlt héten zajlott, még jóval Tami születésnapja előtt, de mire megírtam eljött a negyedike, az a nap, mikor 8 évvel ezelőtt életet adtam ennek a csöppnyi lánynak. Életem legboldogabb és leghosszabb napja. Azóta is tart. Boldog születésnapot kicsikém!
