Hogyan nem találkoztam Faludy Györggyel

Faludy György tegnap lett volna 100 éves. Hosszú kort ért meg, sok mindent túlélt, rengeteg fájdalmon és nélkülözésen, megaláztatáson és igaztalan támadáson ment keresztül, mégis boldog ember volt. Tudott élni és tulajdonképpen sosem szűkölködött semmiben, mert a lelke szabad volt és minden apróságnak tudott örülni.

Jó pár évvel ezelőtt részt vettünk a Tokajhegyaljai Fesztiválon. A lányunk is velünk volt, sátorban aludtunk és szórakoztunk. Kerestem a programokat, hogy Tamit le tudjam kötni egész napra, mert egy négy éves kislánynak nem túl szórakoztató naphosszat beszélgetve ücsörögni a sörpadon. Szerencsére rengeteg kikapcsolódási lehetőség akadt az ő korosztályának is, a katolikus sátornak köszönhetően. Egész nap elügyködött a gyöngyfűzés és papírhajtogatás, a műanyag halra horgászás és a mesejátékok előadása füzérében. Az egyik sátor oldalán egyszer csak ezt olvastam: kötetlen beszélgetés a költővel, Faludy Györggyel. Sokáig memorizáltam az időpontot, hogy el ne késsem és már fél órával a kezdés előtt ott ültem az első sorban. Végre jött a konferanszé és közölte, hogy sajnos Faludy György megbetegedett, így az előadás elmarad, helyette borkóstolás következik. Nagyon szomorú lettem, megkóstoltam ugyan két fehérbort, de olyan csapnivaló volt, hogy még rosszabb hangulatba kerültem tőle. Hát így nem találkoztam Faludy Györggyel.

Kicsit elfogult vagyok vele szemben, mert imádom a verseit, a szókimondását, az őszinteségét és rajongok a prózáiért. Azt hiszem az első, amit a versei után olvastam tőle: A feljegyzések az esőerdőből. Mint a címe is jelzi gondolatokat, töredékeket tartalmaz, de minden egyes rövid bekezdés magvas tartalommal bír, melyet akár tovább is gondolhatunk, vagy elfogadhatjuk úgy, ahogy van. Fő műve viszont a Pokolbeli víg napjaim, a Pokol tornácán és a Pokolbeli napjaim után című trilógia. Egyszerűen zseniális kordokumentum, regény és életrajz egyben. A sors fintora, hogy először angol nyelven adták ki, és a londoni olvasók azt gondolták, hogy csak kitaláció, míg több forrásból meg nem erősítették, hogy ez bizony maga a valóság. Szégyellheti magát az egész magyar irodalmi társaság, hogy a Pokolbeli víg napjaim csak 1987-ben jelent meg először magyarul!

Borzalmas kínokat állt ki Recsken és a kilátástalanságból a kiutat csak az jelentette, hogy verseket költött, melyeket ugyan nem írhatott le, de sorstársai szívesen memorizáltak, ezzel is a tébolytól mentve meg őket. Esténként valamelyikük ágyán különböző „szemináriumokat” tartottak, hol irodalmi, hol filozófiai beszélgetések zajlottak le közöttük, míg napközben saját sírjukat ásták. A legrosszabb az volt, hogy nem tudták mi lesz velük, lelövik őket, mint a kutyákat, vagy van remény, hogy kiszabaduljanak ebből a börtönből. Sokkal borzalmasabb volt elviselni, hogy nem hallottak hírt kintről, mint az, hogy penészes kenyeret etettek velük. A testi kínzásokat fütyülve vészelték át, míg a lelki terrorba beleroppantak. Fogalmuk sem volt, hogy vége van-e már a háborúnak, mi történt a szeretteikkel, milyen a világ a kerítésen túl. Ilyen idegállapotban költötte Faludy a legszebb verseit, ilyen kilátástalanságban érezte boldognak magát, mikor egy jót beszélgetett valakivel.

Politikai függetlenségét nehezen viselte a hatalom, de ő nem akart sem a szocikhoz, sem a kommunistákhoz tartozni, bár utóbbival szimpatizált, de annyira azért nem, hogy a párt be is fogadja, persze nem is akarta, hogy közéjük tartozzon. Mindenféle kötelezettségtől irtózott. Mindig is Magyarországon szeretett volna élni, csakhogy itt nem hagyták élni.

Sokan firtatják szexuális hovatartozását, pedig ő sosem kérkedett vele, magánügynek tartotta és mikor egy interjúban rákérdezték tőle, azt felelte: ő csak a szépet szereti.

Feleségéhez fűződő viszonya a legromantikusabb, giccstől csöpögő filmet is túlszárnyalja a maga őszinte, igaz szerelmével, ahogy saját természetének ellentmondva imádta azt az asszonyt, akivel tulajdonképpen - mai szóval élve - nyitott házasságban élt, mégsem csalta meg soha. A testi szerelmet csak úgy tudta elképzelni valakivel, ha lelkileg is passzolnak. Nem egy történetet írt le, ahol a hölgy szinte az ágyáig kísérte Faludyt, akitől kapott is egy esélyt: elkezdtek beszélgetni. Ám ha nem sikerült valamilyen szellemi mélységet érinteniük, akkor bizony a költő inkább a fal felé fordult és elaludt.

Aki meg akarja ismerni Faludy igazi arcát, az olvassa el a Pokol tornáca trilógiát, mert abból mindent kiolvashat erről az emberről, ahol szerényen és minden indulat nélkül ír le olyan borzalmakat, melyeket csoda, hogy túlélt, mindezt úgy, hogy egy könnyet szétmorzsolva a szemünk sarkában még kacagunk is rajta. Hihetetlen lényegretörő, szerény és szellemes, olvasmányos és objektív. Prózája épp úgy kiváló, mint poémája. Számomra felfoghatatlan az a stílus, ahogy azt éri el, hogy mosolyogva olvasom a tulajdonképpen rémületet keltő sorokat és még többet a sorok között. Szinte minden verseskötete szamizdatként terjedt, például melyet Villon neve alatt adhatott csak ki az üldözött költő, legalább 34 kiadást ért meg!

Sok embert megismert, sokaktól tanult – például Einstentől, hogy ne hordjon zoknit, mert elszorítja a vérkeringését -, és sokakat megtanított tiszteletre, a másik ember elfogadására, toleranciára és megbocsátásra, pozitív hozzáállásra. Bárhol is élt a világban, mindenütt megtalálta a helyét, követőkre talált és szerelmekre. Például Marokkóban, ahol mindennapos volt az idegenek kirablása, megkéselése, ő nyugodtan sétálhatott a sötét sikátorokban, mert kivívta magának a tiszteletet, pedig „csak” annyit tett, hogy minden nap ugyanabba a teázóba tért be és mesélt az araboknak, akiket lenyűgözött az „idegen” kalandjai. És épp ilyen izgatott kíváncsisággal hallgatta meg azután ő is a meséiket.

Több linket betettem, melyek részleteket tartalmaznak a könyvéből, csak úgy ínycsiklandozónak. Van egy kedvencem is, melyet a végére hagytam, mert hosszabb is a többinél és záróakkordként is első osztályú. Egy 1941-es történetet mesél el, mikor megérkezett New York kikötőjébe és arra várt, hogy átessen a szokásos ellenőrzéseken, és végre partra szálljon. Annyira elgondolkodtató az éleslátása, annyira mai és annyira tökéletes, hogy nem is mondok többet. Részlet…