A minap volt egy kis időnk moziba menni és megint magyar filmet választottunk, Dobogó kövek címmel. A magyar filmek mindig is előnyt élveznek nálunk, egyéb sikerfilmekkel szemben és bennem már eleve bizalmat gerjesztett a címe. Míg meg nem tudtam, hogy vígjáték, addig inkább romantikus filmre gyanakodtam, helyszín természetesen Dobogókő, de teljesen rossz nyomon haladtam.
A film egy debreceni társaságról szól, nagyon mai karakterű alakokról, fiatalokról, akik próbálnak boldogulni az életben, több-kevesebb sikerrel.
A szereplőgárda számomra teljesen ismeretlen volt, leszámítva Pindroch Csabát, alias Ricsit, aki a számító rokon szerepét öltötte magára és még néhány mellékszereplőt. Muszáj volt kicsit utánanéznem a filmnek, mert megtekintése után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez egy amatőrökből álló csapat első szárnypróbálgatása, akiktől nem telik többre, vagy pedig nagyon is tudják, hogy mit miért és hogyan tesznek, mondanak az adott szituációban és inkább paródiáról van szó, mint dilettáns kóklerekről. Némileg kaptam rá választ a kritikákból, de még ezek után is az amatőr vonalat tartom igaznak.
Azt tudtam meg, hogy a Dobogó kövek egy debreceni baráti társaság alkotása, debreceni helyszíneken játszódik, debreceni színészekkel és debreceni zenekarok zenéivel – utóbbi egész színvonalas volt. Azt is megtudtam Martin Csaba rendező-forgatókönyvíró-producer-főszereplő interjújából, hogy ez a film egy kliséparódia akar lenni, amelyben még a művészfilmeket is kifigurázzák és önerőből, vagyis nagyon kevés pénzből sikerült összehozni.
Utóbbi erőteljesen érződik is, de legkevésbé ez zavart. Szimpatikus volt számomra, Czupi Kála, vagyis Fanni nyelvészeti vonala, ahogy bevezeti a helyi gengszterfigurát a magyar nyelv rejtelmeibe, mint például nem teszünk névelőt a nevek elé, és amikor kioktatja az ikes igék megfelelő használatáról. A baj csak az volt, hogy ugyanebben a jelenetben a saját csapdájába esik, mikor a könyörgök helyett azt mondja, hogy könyörgöm, holott ez az ige nem ikes. Próbáltam úgy felfogni, hogy direkt így volt a forgatókönyvben, és ki akarta figurázni Kocsor Ferit (Harna Péter). Ám ha ez igaz, akkor kicsit egyértelműbbé kellett volna tenni (ha a viccen már agyalni kell, vagy magyarázni, akkor nem valószínű, hogy jó a poén), bár akkor is elég szánalmasan hangzik és inkább ront a helyzeten, mint használ, ha pedig nem, akkor nagyon durva hiba.
A film címe még azért is tetszett, mert hangulata volt, ritmusa (dobogás, kopogás), amely tulajdonképpen teljesen szinkronban volt a mondanivalóval. Ritkán volt üresjárat, pörgős volt és lendületes, parádés párbeszédek, vicces jelenetek fűszerezték az eseményeket, csak az volt a baj, hogy a fele vagy nem volt érthető, mert a másik színész belebeszélt, vagy mert annyira rosszul készítették az utószinkronizálást, hogy sokszor artikulálatlan hápogásnak tűnt, vagy ha mégis hallatszott, akkor nem sikerült a színésznek úgy átadni, ahogy azt a poén megérdemelte volna. Ebből következik, hogy sokszor az sem volt világos, hogy mikor viccelnek és mikor nem, mert a színészek sajnos ritkán tudták kifejezni azt, amit kellett volna, teljesen egyszínű volt a hanghordozásuk, hiányzott belőle minden természetesség, az hogy elhiggyem a szereplőknek, hogy ez valóban megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Pedig tényleg remek ötletekkel volt teli a száz perc, egy jelenet pedig olyan hangos kacagásra késztetett, hogy alig bírtam abbahagyni. Harsány nevetésemmel azonban nem zavartam senkit, mert rajtunk kívül még három ember ült a kamarateremben, ami számomra egy fokkal vonzóbbá tette a filmet.
A film egy debreceni társaságról szól, nagyon mai karakterű alakokról, fiatalokról, akik próbálnak boldogulni az életben, több-kevesebb sikerrel.
A szereplőgárda számomra teljesen ismeretlen volt, leszámítva Pindroch Csabát, alias Ricsit, aki a számító rokon szerepét öltötte magára és még néhány mellékszereplőt. Muszáj volt kicsit utánanéznem a filmnek, mert megtekintése után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez egy amatőrökből álló csapat első szárnypróbálgatása, akiktől nem telik többre, vagy pedig nagyon is tudják, hogy mit miért és hogyan tesznek, mondanak az adott szituációban és inkább paródiáról van szó, mint dilettáns kóklerekről. Némileg kaptam rá választ a kritikákból, de még ezek után is az amatőr vonalat tartom igaznak.
Azt tudtam meg, hogy a Dobogó kövek egy debreceni baráti társaság alkotása, debreceni helyszíneken játszódik, debreceni színészekkel és debreceni zenekarok zenéivel – utóbbi egész színvonalas volt. Azt is megtudtam Martin Csaba rendező-forgatókönyvíró-producer-főszereplő interjújából, hogy ez a film egy kliséparódia akar lenni, amelyben még a művészfilmeket is kifigurázzák és önerőből, vagyis nagyon kevés pénzből sikerült összehozni.
Utóbbi erőteljesen érződik is, de legkevésbé ez zavart. Szimpatikus volt számomra, Czupi Kála, vagyis Fanni nyelvészeti vonala, ahogy bevezeti a helyi gengszterfigurát a magyar nyelv rejtelmeibe, mint például nem teszünk névelőt a nevek elé, és amikor kioktatja az ikes igék megfelelő használatáról. A baj csak az volt, hogy ugyanebben a jelenetben a saját csapdájába esik, mikor a könyörgök helyett azt mondja, hogy könyörgöm, holott ez az ige nem ikes. Próbáltam úgy felfogni, hogy direkt így volt a forgatókönyvben, és ki akarta figurázni Kocsor Ferit (Harna Péter). Ám ha ez igaz, akkor kicsit egyértelműbbé kellett volna tenni (ha a viccen már agyalni kell, vagy magyarázni, akkor nem valószínű, hogy jó a poén), bár akkor is elég szánalmasan hangzik és inkább ront a helyzeten, mint használ, ha pedig nem, akkor nagyon durva hiba.
A film címe még azért is tetszett, mert hangulata volt, ritmusa (dobogás, kopogás), amely tulajdonképpen teljesen szinkronban volt a mondanivalóval. Ritkán volt üresjárat, pörgős volt és lendületes, parádés párbeszédek, vicces jelenetek fűszerezték az eseményeket, csak az volt a baj, hogy a fele vagy nem volt érthető, mert a másik színész belebeszélt, vagy mert annyira rosszul készítették az utószinkronizálást, hogy sokszor artikulálatlan hápogásnak tűnt, vagy ha mégis hallatszott, akkor nem sikerült a színésznek úgy átadni, ahogy azt a poén megérdemelte volna. Ebből következik, hogy sokszor az sem volt világos, hogy mikor viccelnek és mikor nem, mert a színészek sajnos ritkán tudták kifejezni azt, amit kellett volna, teljesen egyszínű volt a hanghordozásuk, hiányzott belőle minden természetesség, az hogy elhiggyem a szereplőknek, hogy ez valóban megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Pedig tényleg remek ötletekkel volt teli a száz perc, egy jelenet pedig olyan hangos kacagásra késztetett, hogy alig bírtam abbahagyni. Harsány nevetésemmel azonban nem zavartam senkit, mert rajtunk kívül még három ember ült a kamarateremben, ami számomra egy fokkal vonzóbbá tette a filmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése