Tami már nagyon várta az újabb Márton-napi ünnepséget, mert kellemes élmények érték a tavalyi év kapcsán, amire jó érzés számára visszaemlékezni. Azok a gyerekek, akik még hisznek az igazi mesékben, nem olyanokban, melyeket a televízió sugároz, akik nincsenek napi kapcsolatban a reklámokból áradó ostobaságokkal, számukra még nem olyan természetellenes a csoda, még ha sejtik is, hogy ez nem a valóság, de képesek belemenni a játékba, mert használják a fantáziájukat. Tami már napokkal korábban énekelgette a Márton-napi éneket, melyet az iskolában tanult. Sajnos kevés volt rá az idő, nem tudta teljesen elsajátítani, de ez nem az ő hibája. Készített nekünk is itthon lámpást, kisebb üvegből, hogy majd együtt gyújtsuk meg bennük a mécsest. Anti mondta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy az idén nem papírból készül, túlságosan balesetveszélyes. Én nem találtam annyira tragikusnak az ötletet, elég vastagfalúnak tituláltam a gyertya házát, de sajnos neki lett igaza.
Tami már elindult a csoporttal a közeli templom parkjába, mikor mi az iskolához értünk. Leparkoltam és siettünk a csoport után. Mi is vittünk lámpást, de nem azt, amit a lányunk félig elkészített, hanem bányászlámpát. Mikor utolértük a csoportot, Tami kétségbeesetten szorította az üvegét és nyújtotta felém, hogy vigyázzak rá, mert már több gyereknek összetört, ő nem szeretne így járni, majd kivette a kezemből a lámpásomat és azzal boldogan elrohant. Mire a helyszínre értünk, többször felcsendült a törékeny üveg megsemmisülésének hangja.
A tavalyi év kapcsán az egyik legnagyobb boldogság a gyerekeknek az volt, hogy a sötétben a lámpással rohangálva ijesztgették a szülőket, vagy egymást, fogócskáztak. Ez az idén elmaradt, pedig elég hűvös volt, kellett volna a mozgás. Minden gyerek állt, nem nagyon mozdult, vagy csak lassan sétálgatott, óvatosan mozgatva a kezét, nehogy a hirtelen mozdulattól valami baja essen az általuk készített fényforrásnak. Volt olyan osztály, akik ugyan papírból készítették az ünnep fényét, de rajtuk sem láttam azt az önfeledt játékosságot, melyet pedig az esemény valahol megkíván.Nem sok időt töltöttünk a téren, elindultunk visszafelé az iskolába, ahol folytatódott az ünnepség. Útközben néhányan énekeltek, dúdoltak Márton-napi dalokat, a felsőbb osztályok már átköltött szöveggel. Korábban, mikor leparkoltam a sulinál, feltűnt, hogy sötét van a termekben. Gondoltam készül a meglepetés. Egész úton visszafelé az járt a fejemben, hogy vajon mit találtak ki, milyen váratlan esemény fogja izgalomba tartani a diákokat és szüleiket. Tavaly élőképeket mutattak be a nagyobbak, fáradtságot nem kímélve álltak a hidegben, jelmezben, és néhányuk még magyarázatot is fűzött a jelenet megértéséhez. Az iskolához közeledve eszembe jutott, hogy talán libát sütnek az udvaron, vagy liba alakú süteményt nyomnak mindenki kezébe a bejáratnál.
Egész elől voltunk a sorban és mikor beléptünk a kapun, azonnal meg is kellett állnunk. Mindenki csitított mindenkit, még az is, aki nem hangoskodott. Szépen elhallgattak a gyerekek és vártak. Igaz a többség odakint volt, a sor egész a sarokig nyújtózott, de türelmesek voltak. A türelem rózsát terem, de most nem nyílt – ki a kapu. Arra számítottam, hogy felhangzik majd valami hangos, hogy mindenki hallja, de nem történt semmi. Álltunk és vártunk és nem történt semmi. Néhányan azt üzengették, hogy elől valaki furulyázott, de ennek valóságtartalmáról csak kevesen győződhettek meg. Több percnyi toporgás után végre megindult a sor. A lépcsők szélén lévő mécsesek mutatták az utat az első emeletre, nem volt nyoma, hogy bármi is történt volna még az imént. Mikor nagyjából mindenki feljutott, és megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a rengeteg ruhától, amely kint szükséges volt, gitárzenét és énekszót hallottunk. Már akinek jó a füle. Nekem jó, ezért hallottam, és talán akik közelebb álltak, még láthattak is valamit, de pár perc után figyelmem lankadt, majd minden érdeklődésemet elvesztettem a muzsika iránt, amire úgy kellett összpontosítani, hogy egyáltalán eljusson a fülem pereméig.A körülbelül nyolc perces „műsor” után minden osztály bevonult a saját termébe. A másik, ehhez az alkalomhoz tartozó, a gyerekek számára nagyon fontos esemény: a manókeresés. Ez idén elmaradt. Bocs gyerekek. A manók az évszakasztal alatt foglaltak helyet egy kupacban, mindenki szeme láttára. A gyerekek azonnal odacsődültek, de biztatás nélkül nem mertek hozzájuk nyúlni, csak fennhangon közölték, hogy ki milyen színű manóra vágyik. A lányom volt a legfifikásabb. Odament a tanító nénihez, és megkérdezte, hogy elvehet-e egy manót. A tanító néni bólintott, mire Tami visszament a bámészkodókhoz, közölte velük, hogy szabad a vásár, de míg beszélt már le is guggolt, hogy a többiek lába alatt bekúszva, kihalássza a kék, vízmanót, amelyiket szerette volna, míg a többiek lökdösődve, dulakodva felkapkodták a maradékot.
Ezek után következett a harmadik, inkább a felnőtteknek fontos esemény: a kenyértörés, vagyis, hogy a számunkra kedves emberekkel megosztjuk, elfelezzük a kis cipókat. Nem tudom, hogy sikerült-e mindenkinek maradéktalanul elosztani a falatokat, nekem csak egy morzsa maradt a kezemben.Ezzel véget is ért az ünnep. Hallottam, hogy más osztályban teával várták a szülőket, meg körbe ültek a földön és beszélgettek. Az idei ünnepségen azt éreztem, hogy a lépcsőkön lévő mécsesek meggyújtásánál nagyobb energiát nem fektettek bele a szervezők, inkább áthárították az osztályokra, ahol volt, aki élt vele, volt aki nem, de itt az lett volna a lényeg, hogy az egész iskola együtt legyen, hogy a gyerekek számára dugják el a manókat, mert nincs annál érdekesebb, mint megkeresni őket, és hogy szaladgálhassanak a lámpással a kezükben.
Mint mindig, most is megkérdeztem Tamit, hogy érezte magát. Azt felelte, hogy remekül, hiszen egyedül neki volt olyan lámpása az osztályból, amelyik nem törhetett el, és megszerezte a vízmanót is, amire vágyott. Ennek örültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése