Nem beszélek zöldségeket!

Az ember bármikor képes a változásra, önmaga jobbá tételére, ha erre kellő motivációval rendelkezik és saját maga is akarja, még attól sem riadva vissza, hogy a rendelkezésre álló képességeit túlszárnyalja.
Rengeteg pszichológiai tanulmány született már arról, hogy miképpen befolyásolják egy felnőtt egészséges érzelmi fejlődését a gyermekkorában tapasztalt környezeti tényezők. A válasz nem egyszerű, számos tényező beleszól, hogy egy kiskorú miképpen lesz képes teljes életet élni felnőtt korában. A szülők felelőssége határtalan, de idetartozik az iskola, a barátok, vagy a barátok hiánya, akárcsak a szemközti házban lakó mogorva vénember, vagy a zöldséges, netán a buszsofőr. Azt az egyet leszögezhetjük, hogy a szülők szeretete a legfontosabb, az a bizalom, ahogy a gyermekük felé fordulnak, és az a tény, hogy egy gyerek nem a mi másolatunk, hanem egy önálló, fejlődőképes nyersanyag, akit csak akkor tudunk befolyásolni, ha a változtatások nincsenek ellenére, ha az elvárás találkozik a gyerek egyéniségével. Ezért kell a szülőnek is változni, miközben a gyermekét neveli, mert lehet, hogy a cél nemes, de az odáig tartó út sokféle formát ölthet.
Germain Chazes (Gérard Depardieu), a nagydarab, lomha, melák zöldségtermesztőnek sanyarú gyermekkora volt. Apját nem ismerte, anyját pedig sokszor szerette volna nem ismerni. A megaláztatások nem csak otthon érték, az iskolában is a tanárok célpontja volt, akin kiélhették kicsinyes bosszújukat saját szerencsétlen életük miatt. Anyja születésétől kezdve utálja. Sajnálatos véletlennek tartja, aki még arra is képes volt, hogy ötkilósan jöjjön a világra, hogy még több fájdalmat okozzon neki. Ez teljesen nonszensz, de ez a nő, akit nem is neveznék anyának, élete megrontójának tart egy gyereket, aki sokszor láthatatlanná szeretne válni, de ez elég nehezen sikerülhet nem éppen filigrán testalkata miatt.Ez a szeretetéhes férfi viszont minden nehézségek dacára felnőtt, van munkája, vannak barátai a kocsmában és szereti a galambokat. Nincs két egyforma galamb – mondja Margueritte-nek (Gisele Casadesus), akivel a parkban ismerkedik össze. A törékeny, madárcsontú, élete vége felé járó hölgy nem kezeli le a tudatlan, kezdetben minden mondatát félreértő és kocsmai szlenget használó, de jóindulatú férfit. Sőt! Felolvas neki. Első regényük A Pestis, Camus-től. Nem egyszerű megérteni a történetet, de a hölgy hamar rájön, hogy hihetetlen auditív memóriával rendelkezik hallgatósága, amit meg is mond neki. Germain nem érti az idegen szavakat, de nagy rutinja van a kitérő válaszokban, így nevetve és harsányan közli, hogy á dehogy, csak mindent megjegyez, amit egyszer hall. Az idős hölgy mosolyog, nem szól semmit, tovább olvas.Germain az anyát keresi Margueritte-ben, miközben nem feledkezik meg saját anyjáról sem. Egymás szomszédságában laknak, gondját viseli, már amennyire a gyűlölettől elvakult nő ezt engedi neki. A kocsmában egyre feltűnőbb lesz Germain műveltsége, hogy gótokról és longobárdokról beszél, hogy a Közönyből idéz, de nem ásnak a mélyére, csak kiröhögik, ami megfelel Germainnak, nem szeretné beavatni őket a titokba. Sokáig még barátnőjének sem mondja el, csak mikor az rákérdez, hogy mégis kinek vitte azt a csokrot, amit az asztalán látott reggel, ha már ő nem kapta meg.Germain mikor némi tudásra tesz szert, kicsit elbizonytalanodik, ahogy felismeri hiányosságait. Az ember minél többet tud, annál inkább látja, milyen kevés is ez, Germain annyira már okos, hogy lássa milyen ostoba, arra is rájön, hogy nem a háborús emlékműre firkált nevével kéne nyomot hagynia maga után. Ez a felismerés teljesen elbizonytalanítja, szeretne visszatérni a homályba, a megszokott életébe, amikor csak a paradicsomokkal és a macskájával beszélgetett, sörözött a kricsmiben, de Margueritte egészségi állapotának romlása nem hagyja, hogy feladja.
A hölgy kutatóként dolgozott valamikor, hatalmas könyvtára van, de a fejében még több tudás, imád játszani a szavakkal, és mivel nincs gyermeke, nagyon boldog, hogy ilyen rövid időre némileg gondoskodhat erről a maflának látszó emberről. Mikor azonban kezdi elveszíteni szeme világát, az eddig csak hallomásból tanult Germain rákényszerül, hogy most már ő olvasson fel az asszonynak. Annette (Sophie Guillemin) támogatja, segíti kedvesét, együtt gyakorolják az olvasást. A lány szeretne már családot, de a rossz emlékek visszafogják a férfit, hogy gyermeket nemzzen. Ugyan mit adhat át ő egy pici embernek. Hogy mit? Szeretetet.
A film mondanivalójának lényege ez a szó: szeretet, mely a sok vicces jelenet után, az utolsó percekben már könnyet csal a néző szemébe és a filmet elteszi az agyának egy olyan fiókjába, amit bármikor kihúzhat.

Tamara

Legutóbb egy angol vígjátékot néztünk meg a moziban. Az alaptörténet elolvasása után nem volt kétség, hogy látnunk kell, a film címe ezt még inkább megerősítette, hiszen kedvenc nevemet tartalmazta: Tamara Drewe.
A történet tömören a következő. Van egy kisváros, Ewedown, ahová előszeretettel látogatnak el különböző korosztályú és nemű írópalánták, nagy reményekkel a szívükben, hogy bestsellerre kerülhetnek, hiszen az egyik farm direkt úgy rendezkedett be, hogy kiszolgálja a bohém, rigolyáktól nem mentes művészeket. Csendes, nyugodt környezet, ahol csak a tehenek bőgése zavarhatja meg némileg a koncentrációt, szemet gyönyörködtető lankás domboldalak, és a főnökasszony, aki mindig időben szolgálja fel a teát, az uzsonnát, mindig megfelelő szavakkal illeti a kétségbeesett, vagy önbizalomtól túlfűtött vendégeket. Könnyű neki – mondják rosszindulatúan -, hiszen férje A Híres Író, aki szintén ott szüli meg sikeresebbnél sikeresebb krimijeit, sokszor felesége útmutatásai alapján, persze ezt a könyvnapokon és különböző fórumokon nem reklámozza.A tikkadt állóvizet azonban felzavarja egy ici-pici sortban megjelenő vonzó és titokzatos nő. Ő Tamara Drewe (Gemma Arterton), aki szülőfalujába tért vissza azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rendbe hozatja, majd pedig értékesíti a régi szülői házat. A London nagyvárosához szokott nő immár sikeres újságíró, akire alig ismernek rá, mivel nem átallott plasztikai sebészhez fordulni, hogy végre megszabaduljon a gyermekkorát végigkísérő csúfolódás és gúnyolódás okától. Néhány kép erejéig felelevenedik az akkori énje, személyisége és kokettálása a falu férfijeivel. Most már viszont nincs szüksége a különböző trükkökre, hogy kivívja a férfiak elismerő pillantását, elég csak rájuk néznie, elsétálnia mellettük. Magabiztossága zavarba hozza az ellenkező nemet, akik ugyan nemet akarnak mondani, csak nincs erejük hozzá.Nicholas (Roger Allam), az öntelt, önimádó híres író is kikosarazta annak idején, de most le sem bírja venni a szemét a fiatal lányról, aki nagyon élvezi ezt a pálfordulást. Nem úgy a feleség, aki előtt a férj már többször gyanúba keveredett, nem is alaptalanul, de kevesebbszer bizonyosodott be, viszont éppen elégszer ahhoz, hogy Beth (Tamsin Greig) ne tudjon többé bízni benne, kiábránduljon házastársából, akiért feláldozta egész életét. Ez nem megy olyan egyszerűen, még az utolsó után is elhiszi, hogy ez volt az utolsó, de ebben - viszonzásként a sok jóért -, segít neki az egyik vendég, Glen (Bill Camp), aki Thomas Hardy szemüvegén keresztül nézi a világot.
Ez a történet egyik oldala, tényleg nagyon leegyszerűsítve, mert olyan apró rezdülések színesítik a történéseket, egy tekintet, egy mozdulat vagy egy szó, hogy az ember először észre sem veszi milyen jelentőséggel bír, csak érzi, hogy ez valamiért fontos volt.A másik oldalon pedig két unatkozó tinédzser áll, akik a kamaszkor legrosszabb szakaszában járnak. Amikor nem számít semmi más, csak hogy nekik jó legyen, amikor a bosszú édesebb a méznél és amikor a gyermeki fantázia találkozik a felnőttes érzésekkel. Mindenről megvan a saját véleményük, amiről természetesen azt gondolják, hogy az egyetlen és az igazi kinyilatkoztatás. Őrülten rajongnak az egyik zenekar dobosáért, Benért (Dominic Cooper), aki pont az ő városukban lép fel. Pénzt ugyan nem kapnak a szülőktől, hogy el tudjanak menni a koncertre, amiért az anyjuk a legádázabb boszorka az egész világon, az őrök könyörtelenül elzavarják őket a kerítéstől, de még nincs minden veszve. A koncert után meglátják a rocksztár autóját, ahogy leparkol Tamara Drewe háza előtt. A gyermeki fantázia beindul, megkezdődik a leskelődés, a tervek szövögetése. Szépen kisakkozzák, hogy mi történhet a házban, hogy számukra ez milyen előnyökkel járhat és miképpen tudnának Ben közelébe férkőzni.Az egyik kislány, Casey (Charlotte Christine) kezd ugyan besokallni az állandó intrikától, na meg azt is tudja, hogy kettőjükre biztos nem figyelne fel a srác, talán nem is volt ez a rajongás a részéről olyan őszinte, csak sodródott az eseményekkel barátnője kedvéért, úgyhogy gond nélkül le is mond a jutalomról. A másik kislány, Jody (Jessica Barden) viszont nem riad vissza sem betöréstől, sem hazudozástól, csak a szent cél lebeg a szeme előtt, hogy egyszer őt karolja át, őt csókolja meg az eszménykép. Az egyáltalán nem érdekli, hogy az általa küldött e-mailek mekkora galibákat okoznak az érintettek világában, ahogy az sem, hogy mikor végre megtörténik a nagy találkozás, egyáltalán nem úgy zajlik, mint ahogy azt elképzelte.A film tulajdonképpen egy évet ölel át, tavasztól tavaszig, és ezek az évszakváltások adnak egy ritmust a jeleneteknek. Az angol humor egészen elképesztő atmoszférát teremt, a kliséktől mentes, irodalmi utalásokkal teli, eredeti poénvilága nagy hatással van a nézőre, akárcsak az, hogy a filmben tulajdonképpen a főszereplők mellékszereplők és a mellékszereplők a főszereplők. Nagyon sok mindenről írhattam volna még, például a helyi bikáról, Andy-ről (Luke Evans), aki csak kisbika, hiszen csak egy nő van a faluban, akinek szüksége lehet rá. Nem írtam a tehenekről, akik viszont sokan vannak és veszélyesek is tudnak lenni és Ben kutyájáról, aki pedig imádja kergetni őket. Az írópalántákról sem írtam, akiknek megvan a saját kis történetük, szokásaik és indulataik. És nem írtam a válogatott káromkodásokról sem, melyek viszont a legviccesebb jelenetek közé tartoztak, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jelen voltak a filmben, vagy csak a fordító fricskája volt, de ajánlom mindenkinek, hogy ha nagyon mérges, a jól bevált indulatszó helyett, használja inkább a masszapasztát vagy a basszalikomot…, ja, és nézze meg a filmet.

Karnevál

Szándékosan nem farsang címet adtam ennek a bejegyzésnek, mert számomra a farsang egynapos ünnep, míg a karnevál több napon, netán heteken keresztül tart, Velencében is nemrég ért véget. A lányom iskolájában az idén karnevál volt, nem farsang. Hogy lehet egy iskolában napokon keresztül tanítani és mulatozni egyszerre? Lehet, csak egy kis szervezés és odafigyelés szükséges hozzá, na meg határtalan szeretet a gyermek iránt, hisz ő a közönség, neki készül minden, a tudást az ő fejébe tömik, a játékokat pedig az ő örömükre készítik.
Így leegyszerűsítve nem is olyan bonyolult a dolog.
Minden évben a harmadikosok készítik elő a farsangi hejehuját, de idén bekapcsolódtak a felsőbb osztályok is, hogy egy hetes izgalom előzze meg. Ehhez persze a felnőttek segítsége is kellett a szülők részéről, és a tanárok engedélye, hogy meg lehessen valósítani.
A tanítás minden nap ugyanúgy kezdődött és végződött, csak a szünetek teltek meg tartalommal, ugyanis jött a Kormozó. Ő egy titokzatos alak, aki bekormozza azokat a gyerekeket, akik nem teljesítik a kért feladatokat. Egyik nap rózsaszínben kellett menni. Nem tetőtől talpig, a lényeg az volt, hogy legyen rajtuk ebből a színből. Az egyik kisfiú jobb híján, édesanyja sálját kötötte a nyakába pár órára. Persze derültséget keltett, de kit érdekelt? Mindenki együtt nevetett. Másik nap szemüvegben kellett menni. Szemüvegesek előnyben, de akinek jó a látása, az vagy napszemüveget vett fel, vagy papírból készített magának, a célnak ugyanúgy megfelelt. Harmadnap a kiszebáb hagyott el néhány ruhadarabot, azt kellett megkeresni és mindig volt egy jelszó, amivel ki lehetett váltani a kormozást, egy kis versike, mint például "Jön a kisze, orra pisze, ez a neve, tűzre vele!"
A gyerekek a szünetben boldogan rohangáltak először Kormozó elől, nehogy bekormozza őket, majd pedig utána, hogy kormozza be őket. Ez bizony igazi korom volt, de mivel felnőtt kezében volt, nagyon óvatosan használta. Itt-ott kormos lett a gyerek orra, füle, keze, amit aztán úgy is eltüntettek, mire a hazaindulásra került a sor, nyoma sem volt.A hét utolsó napján pedig eljött a farsang ideje. Még délelőtt elégették a kiszebábot, ezzel ügyesen eltemették a telet, délutánra már igazi tavaszi időjárás lett. Kiszével a rátűzött papírlapok is elégtek, Tami valami olyasmit írt, hogy „ne legyek rossz”. Mivel jelmezbe csak tanítás után lehetett beöltözni, szegény szülőnek még volt egy délelőttje, hogy rávarrja a jelmezre a farkat, drótot húzzon a fülbe, vagy fehér kesztyűt kerítsen… Tami természetesen megint cica lett. Igen ám, de nem egyszínű, amiben már gyakorlatom volt, hanem cirmos. Ő választotta ki a jelmez anyagát, még a pici rózsaszín darabot is a fülhöz, de úgy kezdtem neki, hogy pont nem volt itthon, úgyhogy a ruhái után vettem le a méretet. Óriásinak néztem, de nem bántam, jó lesz jövőre. Aztán felpróbálta és kiderült, hogy teljesen kitölti, jövőre újat kell készítenem. Szeretem neki megcsinálni, mert évközben is használja, gondol egyet és macskává változik, bár ehhez sokszor jelmez sem kell. Az pedig határtalan boldogsággal tölt el, mikor meglátja a kész ruhát és majd kiugrik a bőréből örömében. Menetközben cirmos cicából csíkos cica lett, és úgy két nap alatt elkészültem volna vele, ha egész nap varrhatok, de így elhúzódott az utolsó pillanatig.Tami épp egy pöttyös egeret kaparintott a karmai közé.
A farsangra felkészülten mentem, vittem a kis varródobozomat, hátha probléma adódik. Adódott. Épp a lányom arcára festettem a csíkokat, mikor a szemem sarkából észrevettem, hogy az egyik kislány a sarokban sírdogál. Odamentem hozzá, hogy megtudjam mi a baj. Kiderült, hogy ő is cicának öltözött, de elfelejtettek neki farkat készíteni, így pedig nem jelenhet meg a többi cica, egér, mormota és teknős társaságában. Ó sebaj! - kiáltottam nagyon meggyőzően, amin én is meglepődtem - azonnal készítünk neked farkat! A kislány megnyugodott, én viszont kissé ideges lettem, most mitévő legyek. Elkezdtem kutatni a levetett ruhák között és találtam egy fehér harisnyát. Mivel ez a cica fehér volt, innen már könnyen vettem az akadályokat. Jól összesodortam a harisnya két szárát, csomót kötöttem a végére és rávarrtam a kislány jelmezére. Tíz perc alatt kész voltam, a kislány kivirult, én pedig megnyugodtam.A tornateremben kezdődött a vetélkedő. Csoportokba állították a diákokat, és kiosztották a feladatokat. Először babzsákot kellett minél gyorsabban egymásnak adogatni, aztán egy karikán átdobni, hogy a rákötött csengő megszólaljon, majd puzzlet kellett kirakni, végül pedig pinponglabdát fújni.Néha kicsit érthetetlen volt a feladat a kisebbek számára, sokszor nem is lehetett hallani, Tami csoportjának kísérője sem állt a megoldások magaslatán, de ugye a részvétel a fontos, nem a győzelem… mindaddig míg meg nem jelentek a nyeremények. 9 torta várt a 9 csoportra, de a győztes választhatott először. Tami sírva fakadt, hogy az általa kinézett süteményt elvitte a nyertes, de ez még nem is lett volna nagy baj, csak amikor meglátta, hogy az ő csoportjából valaki épp egy szeletet töm a szájába ebből a tortából. Gyorsan odament, hogy kérjen ő is egyet, de nem kapott. Ejnye-bejnye! ez nem szép dolog. Vagy legyen következetes a tortaosztogató, vagy ne szeleteljen tortát. Szerencsére sikerült megnyugtatnom a lányomat, mert kiderült, hogy az ismerősöm készítette és megígérte neki, hogy sütni fog úgy, hogy Tami szórhatja rá a cukrokat.Ezután következett a táncház. Ekkor egy hatodikos kislány kérte a segítségemet, mert elvesztette a gyűrűjét. Nagyon kétségbe volt esve, úgyhogy azonnal elkezdtem a földön kúszni, hogy megtaláljam. A kislány nem követte a példámat, mivel valami gyönyörűséges, habos királylány ruhában volt, szerintem még abroncs is volt alatta, lehet, hogy le sem bírt hajolni. Én már korábban problémamegoldó üzemmódba kapcsoltam, úgyhogy semmi sem számított. Sajnos nem találtuk meg az ékszert, de lerajzoltattam vele egy papírra, én aláírtam a telefonszámomat és kiragasztottuk a portára. Két perc múlva meghozták a gyűrűt.Aztán a teremben folytatódott a lakoma, a szülők által hozott édes és sós sütemények minél hamarabbi eltüntetése terén. Természetesen nincs farsang fánkevő verseny nélkül, ahol viszont Tami nagyon alulmaradt…