Tengo famiglia!

Nagyon szerettem volna újra színházba menni, hogy megnézzünk együtt egy darabot, nem csak azért, mert olasz vonatkozású maga a történet, és ha olasz, akkor már rossz nem lehet, hanem mert egyik kedvenc színészem is szerepel benne, Benedek Miklós.

Egy pesti társulat, az Orlai Produkciós Iroda jött Szegedre, hogy előadja A folyón túl Itália című darabot. A ruhatárosok már csak ránk vártak, hogy beadjuk a kabátunkat, a színészek sajnos nem voltak ennyire türelmesek.

Maga a történet akár Magyarországon is játszódhatna, de persze nem véletlen az sem, hogy a kiindulópont Amerika. Abban az országban tényleg léteznek nem mindennapi távolságok, melyek a színdarab szempontjából fontosnak bizonyultak. Bár a történelemkönyvük nem túl vastag, de a több hullámban érkező bevándorlókról valószínű több kötet is megtelne.

Ennek az olasz családnak, ahová bekukkanthattunk, a mindennapjait követhetjük nyomon pár hét, pár hónap leforgása alatt. Ki sem kell mozdulnunk a new-yorki szobából, talán csak a konyhába, hogy megismerjük Nonna és Nonno, valamint Nunzio és Emma, a négy nagyszülő változatosnak ugyan nem mondható, de annál szórakoztatóbb és könnyedségbe burkolt bölcs mindennapjait. Az unoka látogatásai pedig bearanyozzák a vasárnapokat, melyek a hétköznapokat is elviselhetőbbé teszik. Persze erről nem nyilatkoznának nyíltan, ki nem mondanák, de talán nem is kell. A humoros piszkálódások, a kedves szúrkálódások, a gunyoros pillantások mindent elárulnak.

Nem kell elmesélni, hogy a gyerekfejjel gonosznak hitt szülő tulajdonképpen a legnagyobb elismerést érdemli, amiért hajóra tette egyetlen gyermekét, hogy neki már ne kelljen nélkülöznie.

Azt sem kell elmondani a többieknek, hogy az orvosi lelet nem sugall már hosszú életet.

Nem kell befolyásolni ezzel senkit. Lesz ami lesz.

Csak az a fontos, hogy valahogy az unokát itt tartsák maguk mellett, ha már a szülőket nem sikerült. Az a fontos, hogy ne essen szét a család! A távolság megöli a vasárnapokat! Elvesznek. Nem léteznek többé. Hiába van telefon, a személyes találkozást nem pótolhatja semmi!

Erről szól ez a két felvonás. Egy fiatal srácról, Nickről, akit mindenáron maguk mellett akarnak tartani a nagyszülők. Bármilyen fondorlatra képesek a cél érdekében, mindenki oly módon, amilyen eszköznek birtokában van. Nonna akár minden nap elkészítené az ősi recept alapján a báránysültet, ha ezzel itt tarthatná. Emma misét mondat érte és megkísérli összehozni egy kedves lánnyal, Caitlinnel, akivel mindig a közért csemege pultjánál fut össze.

A férfiak ugyan nem szőnek cselt, ők másképp próbálják marasztalni a fiút. Megosztják vele a tapasztalataikat, elmesélik a múltjukat, fotókat nézegetnek és játszanak.

Mindenki játszik. Nem úgy, mint a színészek, nem úgy, mint akik szerepelnek, hanem úgy, ahogy egy család működik, mikor együtt vannak, ünnepelnek, vagy csak meghitten körül ülik az asztalt és esznek, vagy társasjátékot játszanak és megint esznek. Az asztalon zöldség és hús, pasta, parmezán és mozzarella és egy pohár bor. Ízek kavalkádja a nappaliban és az olasz család szívében. A generációk megférnek egymás mellett, tudnak együtt működni, még ha manapság ezt nehezen is hisszük el.

Élnek. Minden pillanatban, harsány eleganciával, tébolyult párbeszédekkel, indulatos empátiával, öniróniával és könnyeden, vagy a pánikrohamig elcsüggedve, a szomorúságtól feldühödve… Élnek. Addig, amíg lehet. És még azután is... egy kicsit. A lényeg az, hogy együtt legyenek. Tengo famiglia!

Sajnos sokszor ez sem elég. Hiába szeretném én, ha a másik nem akarja. Az élet többnyire nem happy end. Ez a színdarab sem. Pedig szinte végignevettem az egészet! Ilyen az élet. Nevetünk, pedig legszívesebben sírni volna kedvünk.

Csoda cica

Vasárnap hajnalban arra ébredtem, hogy Pezsgő cicánk vajúdik. Nem akart ő felébreszteni, á dehogy! Nagyon szerényen nyávogott, éppen hogy csak jelezte, hogy mi történik, de azért elég hangosan dorombolt, hogy tisztában legyek a helyzet komolyságával. Valószínű, hogy nem is nekem szóltak ezek a hangok, hanem a lányomnak, hisz én csak megtűrt személy vagyok az ő társaságában, az igazi gazdája Tami, de én voltam a gyorsabb.

Ügyetlenül, még félig álomban, de azért hatékonyan, a hátára fordítva húztam végig a macskát a francia ágyon, hogy mihamarabb és minél kíméletesebben a megfelelő helyre vonszoljam. Szerencsére tegnap egy isteni sugallattal előkészítettem a dobozát. Tami behelyezte a megfelelő helyre, én pedig kibéleltem törölközővel. Azért nem gondoltam volna, hogy másnap már szükség is lesz rá.

Alig múlt fél öt, mikor kibújt az első kiscica. Erre már Tamara is felébredt és mondta, hogy innen átveszi, nyugodtan feküdjek vissza. Nyugodtan visszafeküdtem, de nehezen jött álom a szememre. Tami hősiesen kitartott több órán keresztül, de újabb cica nem bújt elő. Ekkor átvettem a lánytól a felügyeletet. Pezsgő teljesen jól érezte magát, mint aki végzett a szüléssel, gondoskodott a kicsiről, kiment enni, inni, majd visszakuporodott a cicája mellé.

Mikor kivilágosodott, gyorsan megnéztem a neten, hogy lehetséges-e, hogy csak egy cica szülessen. Erre nem kaptam választ, viszont arra igen, hogy akár 24 óra is eltelhet két cica születése között. Rendben. Akkor várunk.

Eltelt egy nap, de nem született újabb macska, úgyhogy ezennel én írom meg az internetre az első bejegyzést, melyben az szerepel, hogy egy sziámi macska nem feltétlenül szül ikreket, netán négyes vagy hatos ikreket, ahogy ez idáig nálunk is volt, beéri egy poronttyal is.

A kiscica dúskál a tejben, nem kell osztozkodnia senkivel, nincs dulakodás a legjobb ciciért, teljes a béke a dobozban. Az már látszik, hogy a farka vége blokkolt csigolyájú, de a nemét én még ilyenkor nem tudom megállapítani és nem is nagyon szeretem piszkálni, lesz még rá alkalom bőven. Jobbról az anyja, balról a nagynénje melegíti éjjel-nappal, úgyhogy igazán semmiben sem szenved hiányt.

Varázslat

Az idei Adventi bazár, melyet az iskolában rendez meg a mindenkori 2. osztály, az összes évfolyam tanulói, szülei és ismerősei számára, nem sokban tért el az előző évektől. Mint mindig idén is kávéházat rendezett Tami osztálya. Annyiban módosult a felállás, hogy ebben az évben nem a szülők vették fel a rendelést és szolgáltak fel, hanem már a gyerekek.

Elég nagyok voltak ahhoz, hogy ne borítsák rá a vendégre a kávékülönlegességeket, akárcsak ahhoz, hogy megjegyezzék a néha igencsak bonyolult megnevezéseket. Néha azért láttam zavart az arcokon, amikor egy négytagú család mindegyik tagja különböző italt rendelt, de ez csak átmeneti volt, mert senki sem felejtette el, aki meg mégis, az felírta.

A szülők pedig végre pihenhettek, kivéve azt a néhányat, akik a kávét főzték, mert ezt nem bíztuk a gyerekekre. Persze az rosszul viselte ezt a felállást, aki szeretett volna középpontban lenni, de lejárt a felnőttek ideje, a gyerekek minden váratlan fordulatot kifogástalanul kezeltek.

Nagy volt a nyüzsgés az egész iskolában, nem csak a mi osztályunkban, mindenki előrukkolt valami fantasztikussal, bár az ételek most nekem nem nagyon jöttek be. Az egyiket túlrozmaringozták, a másik nem sült meg rendesen, a harmadik pedig hideg volt, de azért nem maradtam éhen.

A fő attrakció viszont az Adventi bazár után következett. Az egész osztály elszivárgott, hogy a szülők gyorsan és alaposan kitakarítsák a helységet, hogy este hatkor a szegediek körében csak Kapcának nevezett művelődési házban újra összegyűljenek, immár egy komoly színdarab megtekintése céljából.

Úgy egy hónappal korábban vették kezükbe a gyerkőcök a Varázsfuvola megrövidített, de annál viccesebb változatának szövegkönyvét. Tami nagyon izgult. Ő volt az egyik mesélő, az egyik szolga és „mellesleg” a súgó. Mit tegyünk, ha a gyerekünknek ennyire jó esze van! Nem tehetünk semmit.

Már egy héttel korábban szinte mindenki szövegét fújta, a sajátját pedig fantasztikus átérzéssel és színészi képességgel adta elő. A beszédén kissé érződött az adrenalin megemelkedett mértéke, de mikor nem volt szövege, színészeket megszégyenítő arcjátékok és mozdulatsorok jellemezték.

Nagyon büszke voltam rá! A főszereplők is parádéztak, nem is gondoltam volna, hogy ennyire színes egy 6. osztályos a Waldorf–iskolában.

Ezen a linken megtekinthető az egész előadás.

Két héttel később módunkban állt a pesti Erkel Színházban is végignézni a Varázsfuvolát. Több autóval mentünk, mivel vonattal nem lett volna biztosított a visszaút és néhány szülő is szívesen elkísérte a gyerekeket. Már az indulás is kalandos volt, mivel Anti otthon felejtette a jegyeket. Az volt a szerencse, hogy az egyik apuka késett, addig Antinak legalább eszébe jutott, hogy egy igencsak fontos dolog nincs nála és hazaszaladt érte.
A megérkezés sem úgy alakult, ahogy azt terveztük, bár mi időben odaértünk – nálunk volt a jegy, úgyhogy illő is volt, de az egyik autó nagyon eltévedt, már csak a nyitány után futottak be.

Az előadás nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az Éj királynője gyönyörűen, Pamina is szépen énekelt, de a többiek szerintem középszerűek voltak. A háttérben vetített híradórészletek sem nyűgöztek le, akárcsak a hirtelen ledobott jelmezek alatt lapuló farmer és cicanadrág. Tamival néha dőltünk a nevetéstől, mikor a karzat elkezdett köhögni. Nem tudom ilyenkor mi történt, de sorba köhögött minden gyerek, néha még ritmusra is.

A hazaút már fárasztó volt, mindenki más autóba szállt, mint odafelé, egyre nagyobb volt a kavarodás. Tami sem oda, sem vissza nem velünk utazott, sajnos, bár még Antival minket is szét akartak választani, de ezt az én kedvesem nem hagyta!