Egy újabb Woody Allen filmet néztünk meg
egy gyönyörű estén, címe Káprázatos Holdvilág. A film pont illett a hangulatunkhoz,
mert nagyon romantikusra sikeredett Woody ezen filmje is, akárcsak az Éjfélkor Párizsban. Még egy rokonszál feltűnt a két film
között, mégpedig, hogy itt is visszarepültünk az időben egészen a 20-as, 30-as
évekig.
Az események több színhelyen játszódtak,
bár maga a történet bárhová illett volna, leginkább Angliába –oda viszont nem
utaztunk. A kínai bűvész, aki tulajdonképpen tipikus angol gentleman, Berlinben
lép fel, de nem soká Dél-Franciaországban találja magát. Na, nem véletlenül,
mert a hírhedt Wi Ling Soo, alias Stanley Crawford (Colin Firth) nem olyan fajta, hogy meggondolatlanul
viselkedjen! Ő a megrögzött racionalizmus, az éber figyelő, akit nem
befolyásolnak érzelmek, kósza felvetések. Ő a megtestesült londoni
arisztokratikus visszafogottság, aki még véletlenül sem ejt ki a száján oda nem
illő szavakat, aki céltalanul sem tekint a távoli semmibe, mintegy elmerengve,
aki soha sem tesz felesleges mozdulatot, maga a mozdulat öröméért, minden
porcikája megfontolt sémát követ, amitől eltérni már képtelen, legalábbis azt
hiszi.
Annyira távol áll tőle a földi síktól
elrugaszkodó, megmagyarázhatatlan természetfeletti, mint az, hogy zakó nélkül
jelenjen meg egy estélyen. Olyan biztos abban, hogy nincs szellemvilág, hogy az
élet vége a halál, hogy Isten csak egy fantazmagória, mint abban, hogy az
általa eltüntetett elefánt a sokat gyakorolt trükk eredményeképpen ott és akkor
fog előbukkanni, ahogy ő azt előre kigondolta. Az élet nem illúzió! – állítja
egy bűvész, ki az embereket „csapja be” nap mint nap, profi szinten.
El is utazik Franciaországba, a
nagynénjéhez, természetesen inkognitóban, hogy egy médiumot leleplezzen, aki
visszaél egy család jóhiszeműségével, hogy kicsalja pénzüket.
A Catledge család – és szűkebb
környezete – el van ragadtatva a gyönyörű, fiatal hölgy, Sophie Baker (Emma Stone) ártatlan tekintetétől, aki reményt gyújt a
háziasszony szívében, hogy elhunyt férjével kapcsolatba léphet, és aki képes
házassági kort éppen elérő fiúgyermek kamaszos vágyainak tüzét oltani, persze
ebben nem kis szerepet játszik a hatalmas kastély, a tömött buksza, a gondtalan
élet reménye.
Romantikus, vágykeltő környezetben
találjuk a két főszereplőt, a Cote D’Azuron, bár leszámítva egy-két autóutat,
alig látunk belőle valamit. Főleg szobákban – ahol a szeánszokat tartják, vagy
teáznak -, a kastélyokhoz tartozó parkokban ejtőzve, a nyári meleg szellőt
élvezve, játszódnak a jelenetek.
Nem a környezet a fontos, hanem a
színészek játéka. Tény, hogy nehéz levenni a szemünket Stanley egyenes,
magabiztos tartásáról, akárcsak a bájos Sophie hatalmas égszínkék, tiszta
tekintetéről.
A páros az első pillanattól kezdve nem
közömbös egymás iránt, de először még ragaszkodnak saját szerepükhöz. A nő,
hogy elhitesse a férfivel, hogy ő nem csaló, ő tényleg spirituális beállítódású
és szellemekkel suttogó. A férfi pedig nehezen lép ki a saját maga felépített
szerepkörből, a fellengzős, kissé arrogáns, a „mindig igazam van” típusú, néhol
lenéző, néhol finoman goromba, de kíméletlenül őszinte naturalizmusból. De
aztán ezek az éles határok kezdenek elmosódni. A nő szinte már arra vágyik,
hogy a férfi leleplezze, a férfi pedig félretéve minden büszkeségét,
ország-világ előtt kész beismerni tévedését a földöntúli élet létezéséről.
És mikor már odáig vetemedik (sic!),
hogy a Mindenhatóhoz imádkozzon, akkor csap a homlokára és ismeri fel, hogy
milyen balgán viselkedett! Ő is bedőlt a gyönyörű szempárnak és nem fordított
kellő figyelmet a részletekre, melyek majd kiszúrták a szemét!
De vajon mi a fontosabb? Az hogy az
igazunkat hangoztassuk és kíméletlenül eltiporjuk a számunkra nem valóságos
képzeteket, vagy az, hogy örömmel a karjába dőljünk annak az érzésnek, mely
ugyan megmagyarázhatatlan, mégis boldoggá tehet bennünket?
Az egész filmre jellemző az
ellentmondás, a választékos, kifinomult felsőbbség és a meggondolatlan, hiszékeny
ártatlanság párhuzama. Nagyon jól megférnek egymás mellett, főleg, hogy az
átmenetet az az igazi angol humor közvetíti, mely egyedülálló és utánozhatatlan.
Ez a romantikus vígjáték akkor sem
okozott volna csalódást, ha nem a 20. házassági évfordulónkon nézzük, de mivel
így történt, még inkább tetszett. Ennyi év után mi már nagyon jól tudjuk a film
tanulságát, hogy a földi élet egyetlen értelme a szerelem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése