Túl a körtöltésen, két keréken – Irány a zöldhatár!

Immár második alkalommal vettünk részt a Megálló által szervezett Körtöltésen túl című helyismereti és kulturális csapatépítő biciklitúrán.
Most kevesebb km-t tekertünk, lévén nem kellett a startig mennünk, mivel az útvonal eleje nem messze tőlünk kezdődött, úgyhogy a Vám téren csatlakoztunk a társasághoz.
                          
Az első megálló rögtön Ságvári vagy Kecskés telep után volt, ahol az 1920-as évek végén indított kisvasút maradványait tekinthettük meg. mely egészen Ásotthalomig ment anno, hogy összeszedje a tanyavilág kofáit, kik a városban eladhatták terményeiket.
                         
Eztán megálltunk Szentmihálytelken, hogy megnézzük a készülő kakaspörkölt-verseny részvevőit. Na jó, nem ezért álltunk meg, hanem hogy Krampusz, a túravezetőnk haza tudjon szaladni néhány láthatósági mellényért, melybe senki sem bújt bele, valamint némi rágcsálnivalóért, melyekből nem ettünk.
                 
Ha már megálltunk, legalább megnéztük a kis tóban a fehér hasú, aranyozott halakat és meghallgattuk a településhez fűződő tudnivalókat, mint például, hogy az őslakosok a paprikatermesztés mesterei és az utcaneveik is mind eme termeléshez illenek, mint Eke köz, Hasító utca, Brigád köz vagy Móricz Zsigmond utca.
                              
A következő állomás Nepomuki Szent János szobra előtt történt meg, ki a hidak, folyók és halászok védőszentje, valamint rendkívül fotogén alkat, csipkézett, rokokó stílusú kőruhájában, ami ma már sajnos nem színes.
                           
Itt egy hosszabb szakasz következett, hogy elérjük Röszkét. Röszke határváros, mostanában elég forgalmas is, bár nem kimondottan a határátkelőnél. Maga a város nagyon hosszú, teli szebbnél szebb téglaépületekkel és egy impozáns templommal, melyben épp esküvőre készülődtek, úgyhogy nem mentünk be. Volt látnivaló elég a bejáratban is, ahol Mária szobra található, lábánál két lefejezett angyalfejjel, az elmaradhatatlan kígyóval és almával egyetemben. Akinek mindez nem volt elég, megtekinthette a szegedi Fogadalmi templom hű mását, gyufából kirakva.
                  
A csöndes falun áttekerve eljutottunk országunk határáig. Csupán egy árok választotta el hazánkat Szerbiától.
                             
Nagyon furcsa érzés volt ilyen közelről megpillantani a határkövet, szinte karnyújtásnyira, mely csak egy rusnya, néma kő, bezzeg ha beszélni tudna!
                             
Nem időztünk sokat ezen a helyen, mert már várt bennünket egy röszkei barátunk, Laci, ki a környék szakavatott ismerője, lévén, hisz helyi lakos és nincs autója, és akitől első ránézésre minden anya félti gyermekét, pedig egy kedves, manóbéli, öregedő remete. Ő hívta fel figyelmünket Bacskulin várára, akiről többet nem is mondanék, mert nem tudok, pedig életénél már csak halála volt érdekesebb...
                   
Végre tartottunk egy kis pihenőt az árnyékban, ahol Krampusz a politikai helyzethez illő novellát olvasott fel, mely nagyon érdekes volt, bár nem mindenkit nyűgözött le.
                   
Itt szert tettem néhány kopasz barackra, hogy éhségemet csillapítsam, de inkább a vízszűke okozott mindenkinek problémát. De hát itt volt velünk Laci, a helyi kútfő és hamar egy jeges forráshoz terelt bennünket, ahol hűsíthettük magunkat.
                    
Ezután némileg zötyögősebb szakaszhoz érkeztünk, mely egészen a töltésig vezetett. A hőség a tetőfokára hágott, dönteni kellett a jobbra kocsma, balra Tisza kereszteződésnél, hogy merre tovább. A többség a vizet választotta, így lecsorogtunk a folyamig. ahol csalódás várt ránk, mert a sok szeméttől meg sem tudtuk közelíteni a partszakaszt, úgyhogy mégis a kocsma került ki győztesen.
                     
Ez már az utolsó pont volt számunka, hiszen innen csak pár percre laktunk, hamar el is búcsúztunk a társaságtól, búcsúajándékként mindenkit alaposan lelocsoltunk hideg vízzel. Hálásak voltak érte!
                                 
A túra 32 kilométerre sikeredett.

Incompresa

Aki egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy a kedvenceim között első helyen szerepel Olaszország és a macskák. Ha pedig olasz macskákról van szó, akkor örömöm a köbön.

A Lány macskával című olasz filmnél egyértelmű volt, hogy már az első vetítésnél ott a helyem, ráadásul eredeti nyelven hallgathattam, ami még többet adott.

Nem egy közönségfilm, bár én kötelezővé tenném minden szülőnek, főleg a válni készülő szülőknek. Hátborzongató és nagyon valóságos képet rajzol arról a világról, mikor két ember önnön sértettsége miatt megfeledkezik a gyerekéről, arról, hogy felelősséggel tartozik iránta és annyira magával van elfoglalva, hogy nem törődik utódja lelkivilágával.

Tőlem nagyon távol áll ez a világ, hisz próbálok a gyerekemnek egy olyan szeretetteljes és biztonságos otthont teremteni, ahonnan könnyen és bizalommal elindulhat majd az ismeretlen felé. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez az élet, amit a vetítővászonról láttam, annyira elrugaszkodott lenne sok család hétköznapjaitól. Sajnos. Pedig még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie egy gyerek életében, ami miatt ennyire semminek és senkinek érezze magát.

Ariaról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hány éves, mert többször olyan közegben mozgott, ami nem volt a korosztálya, sokszor úgy beszélt és viselkedett, ami nem illett hozzá és reménykedtem is, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, mert szétfacsarodott a szívem, ahogy láttam, mint megy tönkre.

A szülők hatalmi harca csak egy kis szelet volt Aria életében. Ezt még tetézte az is, hogy a szülők alapvetően művészemberek voltak, vagyis a „normálistól” elrugaszkodottak, ami egyébként nem törvényszerű, hogy megnehezítse egy család életét, sőt! Az anyuka kiváló zongorista, az apuka közkedvelt színész volt. Előbbi természetesnek vette tehetségét, utóbbi küzdött, hogy igaz legyen.

Az anyuka bohémsága, végletekig csapkodó hangulatingadozásai, a senkire és semmire sem tekintettel lévő viselkedésmódja, a csekély felelősségérzete, a boldogság utáni vágyakozása, az önző életmódja nem nyújtott biztonságot a gyerekei számára, nem mutatott kiutat a problémák kezelésére.

Aria, aki nem csak a legkisebb volt a családban, de akit szintén meglegyintett a művészet szele, ezáltal fokozottabban érzékeny volt a körülötte lévő hatásokra, nagyon nehezen viselte és dolgozta fel szülei szertelenségét. Sokszor borzasztó nehezen tudta elfogadni és megérteni, hogy egyáltalán mi is történik körülötte, miért történik ez körülötte és miért ő ezért a felelős! Kiutat, magyarázatot vagy segítséget pedig nem igazán várhatott.

Apja sztárallűrjei, bizonyítási kényszere, mely kisebbrendűségéből adódott, párosult egy olyan fokú babonasággal, melyet épeszű ember csak kiröhög, na de nem ebben a családban! Az apa ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta családját, meg sem hallva, hogy a másik, mit akar, majd sértődötten vonult el a meg nem értett művészek álarca mögé. Szeretete főleg külsőségekben mutatkozott meg és annyira átlátszó volt, mintha csak egy szerepre gyakorolna.

És ha ezek után még volt kedve ennek a kislánynak ebben a családban létezni, akkor ott voltak a nővérei, akik közül a nagyobbik mindent elkövetett, hogy megkeserítse életét.

Márpedig volt kedve ehhez a családhoz tartozni, bármily meglepő, de talán természetes is, hiszen ez volt számára az etalon és mint egy rendes gyerek szerette a szüleit. Még akkor is, ha őt nem szerették viszont. Igyekezett megfelelni nekik, próbálta megérteni őket, miközben szeme tele volt rettegéssel és könnyel, hogy mikor üt, és mikor ölel az anyai kéz.

Hamarosan azonban Ariának észre kellett vennie, hogy miután a szülők elfelezték a két nővérét, számára nem maradt hely. Hol itt, hol ott próbálta megkóstolni a biztonság ízét, de hamarosan tudatosult benne a szomorú valóság: nem kell senkinek.

Szerencsére volt egy macskája, Dac. Egy koromfekete cica, akit az utcán szedett össze. Rokonlelkek voltak. Igyekezett minden szeretetét neki átadni, mert ő hajlandó volt elfogadni. Igyekezett minden ölelést, simogatást tőle visszakapni, melyeket ő adott neki. A koravén kislány sorra nyeri az irodalmi pályázatokon a díjakat, mert - ahogy ő mondja - csak az igazat írja. Képzeletében a szülei ott ülnek az első sorban a díjátadó ünnepségen, de aztán újra és újra fel kell ébrednie, hogy nincs ott senki. Egyedül van. Tudja, hogy a macska is elszaladna és soha többé nem látná, ha kiengedni a ketrecből, vagy ha nem szorítaná magához, mikor kiveszi. Nem kockáztat.

Egy 9 éves kislány, akit a szülei csak elvétve simogatnak meg, inkább minden rosszért őt okolják, hibáztatják. Egy tini, akitől a legjobb barátnője is elfordul, mert számára már túl zűrössé vált a légkör körülötte. Egy kamasz, aki olyan eszközökkel próbál magához édesgetni barátokat, melyekkel csak kudarcot vallhat. Csak egy törékeny kicsi lány, aki olyan társaságban találja magát, ahol drogoznak és cigarettáznak, üvöltöznek és tányérokat vágnak a falhoz. Mégis próbál beilleszkedni, megfelelni, ő is olyanná válni, ami számára már természetes, minket nézőket pedig ledöbbent. Nem akar kilógni a sorból, a fogszabályzót minden este beteszi, bárhol is érje az éj, de nem érzi jól magát ebben a világban, ahol csak kiabálnak, őrjöngnek, káromkodnak. Ez nem egy kislány világa, de ez az Ő világa.

Néha becsúszott a filmbe néhány pozitív jelenet, amitől Aria végre boldognak tűnt és nevetett. A baj ebben csak az volt, hogy ilyenkor is csak a szülők voltak boldogok és vetítették rá a kislányra, pedig eszük ágában sem volt örömet okozni legkisebb porontyuknak. Ezért is történt, hogy a következő pillanatban már el is lökték maguktól, kegyetlenül.

Aria pedig küzd, igyekszik felhívni magára a figyelmet, „jó kislány” lenni, de aztán megint csak Dac marad egyedül mellette és érzi, hogy ennek az életnek nincs értelme, hogy neki nincs jövője, őt senki sem érti meg és nincs, aki szeresse.

A képzelete sokkal színesebb és biztonságosabb, örömtelibb és boldogabb, ezért inkább odamenekül. Örökre.

Túl a körtöltésen, két keréken – Út Kukutyinba

A Tarján felett az ég, egy hagyományteremtő, irodalmi biciklitúrára invitálta az érdeklődőket. Mi azok voltunk és egy nagyon kellemes szombat délelőttöt és délutánt töltöttünk el többnyire idegen emberek között, akik végül kedves ismerős arcokká szelídültek.

Az indulás kicsit húzósra sikeredett, mert parányit tovább aludtunk a kelleténél, mindössze 20 percünk maradt arra, hogy biciklivel odaérjünk a 8 km-re lévő helyszínre, a Megálló közösségi házába. Sikerült.

Kaptunk fényvisszaverődő matricákat, melyeket azonnal a bicajra ragasztottunk, majd Krampusz, a túravezető irányításával kezdetét vette a kaland.

A városból kiérve az Újszegedi oldal töltésén találtuk magunkat, hátrahagyva a büdös civilizációt. Anti ennek örömére elkezdett a kerékpárjával ugrálni - nem tudnám utánacsinálni -, minek az lett a következménye, hogy letört az egyik pedálja. Tami viszont büszkén ült a gyönyörű, új, hófehér Tihany bicaján, mely szinte mindegyik útitársunk tetszését elnyerte, az egyik kislány közölte is a szüleivel, hogy ő is ilyet szeretne.
                               
Krampusz mindenféle helyismereti dokumentummal készült, melyeket hajlandó is volt megosztani velünk, több megálló beiktatása segítségével. Érdekes információkat közölt főleg a Tisza szabályozásáról, annak fontosságáról és következményeiről, a körtöltés néhol szem elöl téveszthető domborulatairól, valamint az ártér és zsombékok világáról.
                              
A Szivattyútelep sajnos zárva volt, mert az idegenvezető szabadságra ment és tudását sem adta át senkinek, így nem tudtunk bemenni, de miközben így ácsorogtunk, kívülről szemlélve az épületeket, gépeket és a hatalmas kemencét, csatlakozott hozzánk egy biciklis, aki éppen nem is tudta, hová menjen, és miért is jött arra egyáltalán. Természetesen azért, hogy velünk folytassa az útját tovább, az ismeretlenbe.
                             
A nagyobb pihenőt a több mint 300 éves kocsányos tölgy (ami mellesleg idén az év fája) társaságában töltöttük, akit irodalmi túravezetőnk novellák felolvasásával szórakoztatott. Mi Tamival pedig megmértük a tölgy átmérőjét, mivel volt nála egy 15 centis kihúzható mérőszalag. melynek feje egy macska volt, a vége pedig maga a farok. Az eredmény ezek szerint 345 cm lett, de némi tévedés lehet a dologban, 1-2 milliméter talán.

A végállomás Kukutyinban volt. Én nem is tudtam, hogy ez egy létező helységnév, pedig de! Ferencszálláshoz tartozik, ugyan nincs kitáblázva, hogy ez itt pedig Kukutyin, nem kelt semmi feltűnést, nincs Kukutyin Tihamérnek sem emléktábla állítva, sem kitömve a lova, sőt nem is létezik, csak egy semmitmondó puszta, de mindenki tudja!
                              
Korábban azt gondoltam, hogy az csak egy kitalált mondás, hogy "Megyek Kukutyinba zabot hegyezni". Hát nem! Ez a mondat akkor született, mikor a Maros kiöntött a földekre, nem törődve azzal, hogy a paraszt már elvetette az egész évi megélhetésének való gabonáját. Így a munkások csónakba pattantak, eleveztek a szántóföldre, vagyis Kukutyinba, és ami kilógott a vízből, vagyis a zab hegye, azt "learatták". Ilyen egyszerű ennek a rejtélyes mondásnak az eredetet, és így már a jelentése is módosul.
Mi itt és most nem zabot, hanem sóvirágot szedtünk, mely egy nagyon szép, lilás, illattalan növény és rendkívül jól mutatott a biciklik csomagtartóján.
                           
Visszafelé természetesen megálltunk Deszken, hogy fagyizzunk egyet, majd pedig a szőregi templomromnál, ahol mások történeteit, hallgattuk meg, vagyis beszélgettünk kicsit.
                 
Ezután a csapat kezdett megfogyatkozni, hisz mindenkinek másfelé volt az otthona, úgyhogy a Ligethez érve már alig maradtunk, de szerencsére annyian értünk haza, ahányan elindultunk.
                     
Mindössze 44 kilométert tekertünk.