Újjászületés

Sosem rajongtam a háborús filmekért, ahogy a német alkotásokért sem igazán, de ezúttal kivételt tettem, hogy megnézzem a Phoenix bár című drámát.

A cím sokat sejtető vagy inkább elterelő volt számomra, de legalább utalt rá, hogy nem a megszokott háborús jelenetek kapják a főszerepet, és reméltem, hogy a film gerincét nem a kegyetlenkedések alkotják.

Fizikai értelemben nem is tévedtem. Egy új szemszögből láttatja a film a háború következményeit, melyekről ritkábban hall az ember. Végig az volt az érzésem, hogy nem kitalált történet ez, vagy csak az alapgondolat valóságos, de ilyen akár pont így, akár hasonlóképpen is megtörténhetett annak idején. Egy fiktív mégis realisztikus történet, melyet Christian Petzold forgatókönyvíró és rendező olyan formába öntött, hogy a néző hüledezzen, rémüldözzön, sírjon és adjon hálát az égnek, hogy nem abba a korba született, miközben drukkol és várja a feloldozást, kényszeredetten mosolyog és örül a néha kivillanó szépnek.

A történet a második világháború végeztével kezdődik. A holokauszt túlélői próbálnak lábra állni, feledni a múltat és újrakezdeni valahol máshol, ahol remélik, hogy talán jobb élete lesz egy zsidónak, Palesztinában.

Van egy nő, Nelly (Nina Hoss) és a barátnője, Lene, aki sérülés nélkül megúszta a világégést. Nelly viszont keresztülment minden borzalmon, amit el sem tudunk képzelni, míg végül kapott egy arclövést, minek következtében annyira roncsolódott a csont, hogy már csak a plasztikai sebész segíthetett rajta. Nelly szeretett volna ugyanaz a nő maradni, aki volt, legalább a vonásaiban, de ahogy a koncentrációs tábor a lelkét, úgy a sebész a testét is felismerhetetlenné változtatta.

Ők azonban szerencsésnek vallhatták magukat, hiszen nemcsak hogy túlélték a háborút, de még az örökség is megmaradt, amiből új életet kezdhettek volna. De minek?

Mi értelme, ha Nelly hozzátartozói életüket vesztették az esztelen öldöklésben? Mit kezdjen azokkal a barátoknak hitt ismerősökkel, akikről kiderült, hogy nácik? Minek éljen, ha Johnny, a férje, egyetlen szerelme, nincs mellette?

Lene nagy nehezen bevallja, hogy Johnny (Ronald Zehrfeld) él. Sőt ebben a városban van, ahol ők is, a romba dőlt Berlinben. Lene ki nem állhatja Johnnyt, kapzsinak és hazugnak tartja, de Nelly még akkor sem hiszi ezeket a szavakat, mikor a barátnő előszed egy hivatalos iratot, melyből kiderül, hogy a férj jelentette fel az ÁVH-nál, hogy miatta hurcolták el és amint ez megtörtént, azonnal el is vált tőle.

A szerelem vak, mint tudjuk, főleg, ha valaki nagyon tartozni akar valakihez, akiben korábban hitt, akiben feltétel nélkül megbízott. Nellyt lehet, hogy a férje juttatta lágerbe, de az iránta érzett szerelme, az együtt eltöltött idő emléke segített számára, hogy túlélje azt. Ez a hála lebeg a szeme előtt, miközben nyomoz a férfi után, akit meg is talál a Phoenix bárban, mint csapos.

Nellyt a megpróbáltatások nagyon megviselték. Járása ingatag lett, hangja megfakult, tekintete bizonytalanná vált, mosolya félszeg. Nem csoda, hogy férje nem ismer rá, mikor szembe találkoznak. Nem ismeri fel, mégis emlékezteti valakire és azonnal ki is eszel egy tervet, hogy ezt kihasználja. Megkéri Nellyt, hogy játssza el halottnak hitt feleségét, így gond nélkül megkaparinthatja az örökségét.

A lány belemegy a kínos és eléggé fájdalmas játékba, miközben szenved legbelül, de még így is öröm fogja el, hogy kedvese közelében lehet, aki – valljuk be - egyáltalán nem néz ki elvetemült gazfickónak, majdhogynem kifogástalanul, de tulajdonképpen kedvesen bánik a lánnyal, csak éppen, mint egy idegennel.

Korábbi életükben a férj zongorista volt, a feleség pedig bárénekes. Nagy karrier előtt álltak, fantasztikus tehetség birtokában voltak, de a háború elvette azt az esélyt, melyet megérdemeltek volna.

Nellynek – bár úgy tett, mint aki nagyon igyekszik - nem nagyon kellett memorizálnia a dolgokat, hisz mindent tudott, a saját életét kellett eljátszania. Ismerte a rokonokat, hisz az ő hozzátartozói voltak. Tudta a kedvenc színét és öltözködési stílusát, hiszen a sajátja volt. A kézírás másolását sem kellett túlzásba vinnie, hiszen amiről másolta, azt is ő írta, de tette, amit tennie kellett. Büszkén mutatta meg, milyen frizurát készített saját fotója alapján, és meglepetten huppant le kedvenc padjára, ahol annak idején kettesben ültek és szerelmet vallottak egymásnak, most viszont csak egy kényszeredett csók cuppant el, melyből a férj még mindig nem ismerte fel hitvesét. Nellyt ez csalódással töltötte el.

Johnny csak a szemének hitt, az érzéseit, villanásait elhessegette, pedig többször megrökönyödött egy-egy ismerős mozdulaton vagy szóhasználaton, amit véletlennek titulált. Nelly pedig nem vallotta be, mert bizonytalan volt a vádaskodásokkal szemben, maga akarta megtapasztalni, hogy igazak-e.

Sajnos igazak voltak. Hihetetlen erő kellett hozzá, hogy a cél előtt ne roskadjon össze a felismeréstől, hogy végigjátssza szerepét, de megtette. Mindazok után, amiken keresztül ment.

Nelly újratanulta önmagát, mint a hamvaiból feltámadó főnix madár, ismét az lett, ami és aki volt. Az összetört, reszketeg árnyékból egy színes, egyenes tartású, szilárd test lett. Keserves út vezetett idáig, de végigcsinálta és tulajdonképpen megint Johnny fogta a kezét, bár ezért már nem jár elismerés.

Eljátssza, hogy megérkezik a vonattal, hogy átöleli a rokonokat, hogy leül velük beszélgetni és mikor az utolsó jelenet elkezdődik, már tudjuk, mi fog történni, de látni, hallani akarjuk, hogy szúrja bele a kést a csalóba, akit az utolsó pillanat után is szeretett.

Csodálatosan, érzékien és olyan finoman, amire csak egy sok mindent átélt, törékeny nő képes!

Color futás

A tegnapi napon még egy fontos szín került napirendre a napnyugta előtt kicsivel, csakhogy a naplemente színe is bekerüljön a kavalkádba. Tami jelentkezett a Color futás nevezetű programra. Nem én ajánlottam neki, mert nem is tudtam róla, hanem a barátai mondták, hogy ők mennek, menjen ő is.

Tamit kimondottan nem vonzza a futás, csak a hecc kedvéért és a haverok unszolására vett részt rajta, de lelkesen ment jegyet vásárolni már elővételben, hogy olcsóbb legyen. Én mondtam, hogy nekem ne vegyen, mert a 3 km-es táv engem nem vonz és maga a színezés sem.

A meglepetés akkor ért, mikor a helyszínre érkeztünk. A bejáratnál szóltam, hogy nekem nem kell jegy, én nem futok, csak bekísérem a gyerekemet. Erre közölték, hogy az nem úgy van. Ha nincs jegy, akkor be sem mehetek. Ezzel nagyon megleptek. A tegnapi napom nagy részét a Color futás honlapjának böngészése tette ki – milyen ártalmas vagy nem ártalmas porokat szórnak a nebulók fejére, arcába, szemébe, szájába, néhány kommentben értesültem arról is, hogy ez a futás nem egyenlő a Color Run-nal, sem a Színes futással, ez egy „új”, „egyedi” Color futás nevű kezdeményezés (sic!) -, de arról egy szó sem esett, hogy aki nem fut, be sem mehet.

Nem akartam túl sokáig hepciáskodni, hát kifizettem a már emelt jegyárat, legyen ez a tanulópénz.

Aztán végighallgattam a motiváló szövegelést a színpadon, megnéztem, sőt néha még csatlakoztam is a „sztárvendégek” bemelegítő gyakorlataihoz, és rá kellett döbbennem, ahogy ujjaimmal malmozva ugrabugráltam, hogy nagyon kinőttem már ebből. Ezzel tudatosult is bennem, hogy hát nem is ezért vagyok itt, hogy én jól érezzem magam, hanem a lányom kedvéért, úgyhogy csak annyit kell tennem, hogy vigyázok rá, míg elbohóckodik, ökörködik a barátaival.

Így már könnyebben kitartottam a visszaszámlálásig, melyet egy mély orgánumú pasi üvöltött a megafonba, mert elfelejtette bekapcsolni. Az útvonalat ismertem, így megkerestem a legalkalmasabb helyet, ahol bevártam a lányomat, aki még kérte, hogy locsoljam le vízzel, mert akkor jobban ragad rá a por, a kék, ami még hátravolt.

A félreinformálást leszámítva egész vicces lett volna a dolog, főleg, hogy az én lányomat is rá tudták venni egy kis futásra, mert mozogni bárhogy, bármikor csak jó lehet, és az is tetszett, hogy a legelső sem lett győztes!
A lányom pedig mostantól kívülről is színes egyéniség lett!

Túl a körtöltésen, két keréken – Megyünk a pályahíd alá!

A szombati napunk nagyon színesre sikeredett. Mondhatnám, hogy a színes egyéniségekkel így van ez nap mint nap, de nem szeretnék beképzeltnek tűnni, mivel nem is vagyok az, de az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy nélkülünk biztos nem lett volna ennyire kolorisztikus ez a nap.

Persze mi sem lettünk volna azok, ha nem vesznek körül bennünket a biztos pontok, vagyis a szervezők, akik újabb fantasztikus túrát eszeltek ki számunkra.

A szegedieknek nem újdonság a Sárga nevezetű üdülőtelep, ahol gólyalábakon állnak a hol szedett-vedett, hol gyönyörűen megépített, kicsempézett oldalú, vagy bádoggal bevont, de egy építész számára mindenképpen fricskának tűnő házak változatos kavalkádja. Mindez köszönhető a Tiszának, aki képes évente kibuggyanni a medréből, hogy az előző évben gyönyörűen rendbe hozott teraszt pillanatok alatt leamortizálja. Ezért sokan már úgy vannak vele, hogy nem is érdemes kiflancolni, jó lesz oda valami annak látszó is, melyről rövid időn belül lehull a lepel és tényleg annak látszik, mint ami.

A sikátorszerű, zegzugos utcácskák között megtalálható Szeged híres étterme is, nem is egy. Egyikük falán olvasható le a pontos adat, mikor a Tisza úgy döntött, hogy ráijeszt a lakosokra. Történt mindez 1970-ben és 2006-ban.

A Sárga nem csak a Tiszáról híres, hanem arról is, hogy rengeteg macska lakja. Van aki kóbor, van aki nem, és ha kiönt a víz, az összes cica az egyik étterem nádfedelére telepszik, lévén ott a környék legmagasabb pontja, és várják a ladikon közlekedő lakosokat, hogy ételhez juttassák őket. Végül is étteremben vannak, vagy mi a szösz, ha nem is a megszokott módon.

Ottjártunkor volt szerencsénk találkozni a Sárga legkülönlegesebb cicájával, kinek egyik hátsó lába valamilyen balesetből kifolyólag (nagyon lapos volt) sínbe került, de ez nem gátolta meg abban, hogy pillanatok alatt fel ne rohanjon a közelben lévő vastag fa törzsére.

A Sárga után egy nevezetes hajóroncsot tekintettünk meg. A hajdanán jobb időket megélt híres, hírhedt Szőke Tisza kultúr- és diszkóhajó, már csak egy roncs, egy váz, semmi sem emlékeztet régi mivoltára, pedig fantasztikus élettörténete volt.

A túra végcélja az autópálya-híd alja volt, de addig még sikerült találkoznunk pár csacsival is. Épp jött etetni őket egy mókus, hozott nekik tököt és almát, és néven szólította egyiküket, ebből mindjárt arra a következtetésre jutottam, hogy nem először teszi azt, amit tesz. Matyi – mert így hívták a névenszólítottat -, azonnal felrohant a meredélyen, nyomában még négy csacsival, kivételt csak egy képezett, ki szemmel láthatóan állapotos volt, ő szép komótosan, kerülőúton érkezett meg a helyszínre. Volt közöttük pirók-szamár is. Aki nem ismeri ezt a fajtát, nem is fogja, mert mi találtuk ki. Onnan az ötlet, hogy bundája nagyon hasonlított a pirók-egér szőrzetére, ami pedig már tényleg létezik, vagyis egy sötét csík húzódik a hátán végig.

Tulajdonképpen itt nem a szamarat akartuk megnézni, hanem a tiszai kompot, melyről túravezetőnk kiselőadást is tartott, a fenti bekezdésben látható, mennyit jegyeztem meg belőle.

Az algyői olajmezők közepette tekeregtünk tovább, de nem olajkútnál, hanem egy pozitív kútnál horgonyoztunk le kis időre. Számomra minden kút pozitív, hisz kellemesen hűs mivoltával gyengéden oltja szomjamat, de aztán megtudtam, hogy nem ettől pozitív, hanem mert anélkül jön fel a földből, hogy bármi módon erre kényszerítenék.

Míg a többiek ittak, addig én futottam, mert amióta felmentünk a töltésre, másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy talpammal érintsem a talaját, mely puha volt, de nem saras, egyenletes és hívogató. Sajnos senki sem vállalkozott arra, hogy a biciklimet utánam hozza, így nem volt lehetőségem menet közben futni is, de a tíz perces pihenőt már aktívan kihasználtam…

Eztán már tényleg elértük a végcélt, ahol megebédeltünk, beszélgettünk, csodáltuk a látványos, falra festett graffitiket, kihallgattuk a szemben horgászókat, hiszen a víz rendkívül jól vezeti a hangot, fényképezkedtünk és meditatív jelleggel Tami egy tornyot is épített az erre alkalmas kövekből.

Visszafelé már nem a töltésen, hanem az autópálya melletti szervizúton tekertünk, ahol csupán egy birkanyájjal találkoztunk, kik ijedtükben rossz irányba kezdtek futni, vagyis előttünk, keresztbe, és ahol Anti színes kalapját lengetve integetett a kamionosoknak, kik azonnal vissza is dudáltak neki, vagyis nem tudni kinek, mert én pont akkor és ott cseréltem le a pólóm egy pántosra, teljesen véletlenül.

A végállomás természetesen a tápai falu végi kurta korcsma volt, ahol még néhány kutya színesítette az állati repertoárt, és az árnyék józanította ki kábult fáradtságunkat.

A túra 36,5 kilométerre sikeredett.

Nannerl

A kicsi lányomnak ma van a szülinapja. Hosszú előkészületek után sikerült pont erre a napra időzíteni a meglepetést. Tami már hónapok, de az is lehet, hogy évek óta győzköd bennünket, hogy kaphasson egy kutyát. Én még hajlottam volna rá, mert gyerekkoromban nekem is volt ebem, tudom, mennyi öröm – és persze felelősség – jut osztályrészül, és azt is nagyon jól el tudtam képzelni, hogy majd együtt megyünk futni. Antitól viszont nagyon sokáig fényévekre volt ez a gondolat. Az ő kapcsolata a kutyákkal annyi, hogy nem száll ki addig a kocsiból, míg körülötte van akár egy is, esetleg kolbászdarabkákat dobál nekik az ablakon keresztül, hogy mentse az irháját.

Tami viszont mindent megígért, ami csak eszébe jutott, hogy beadjuk a derekunkat. A kutyakaki összeszedésétől kezdve az iskola előtt fél órával hamarabb felkelésen át a kutyaiskolába járásig…

A cicákat viszont nem kérdeztük, hogy mit szólnak az ötlethez, mert úgy voltunk vele, hogy egy határozott sziámi meg tud birkózni a szokatlan helyzettel és át tudja vészelni, sőt a mancsába is tudja venni az irányítást.

A tyúkok hozzáállásától már jobban ódzkodtunk, bár sejtettük, hogy a tyúk nem sok vizet zavar, de attól azért tartottunk, hogy a kutya más szemmel néz majd rájuk, mint mi, emberek, de bíztunk benne, hogy kellő ráhatással, neveléssel és odafigyeléssel ezt is kordában tudjuk tartani.

Azt már sokkal korábban kitaláltuk, hogy milyen fajta kutya jöhet szóba. A kistestű, rövidlábú ebek számunkra nem igazán testesítik meg a kutyáról alkotott elképzelésünket, hiszen a kutya közvetítsen tekintélyt már a méretével is. Persze az ellenkező, bernáthegyi típus sem jött be, főleg a táplálékigénye miatt, így a középtermetben állapodtunk meg.

Hamar leszűkítettük a kört a border collie és a németjuhász fajokra, mert ezeknek volt legmagasabb a tetszési indexe körünkben.

A futáshoz mindkét kutya alkalmasnak bizonyult, viszont szőr tekintetében a németjuhász került ki győztesen, mert a border collié túl hosszú, sok vele a gond. A másik fontos szempont is a németjuhász felé billentette a mérleget, mi szerint, ha már lesz kutyánk, akkor az meg is tudjon védeni bennünket, ha szükséges. Erre a collie nem alkalmas.

Most már csak a nemét kellett eldönteni. Örökösöket nagyon nem akartam, de azt sem, hogy a kan elcsavarogjon. Tehát mindenképpen ivartalanítani fogjuk. A lányok egy kicsit kedvesebbek, mondták ezt hozzáértők, tehát végeredményként megkaptunk: egy kedves, de határozott, rövidszőrű és futni szerető német juhászkutyát.

Ahhoz mindenképpen ragaszkodtunk, hogy kiskutyát veszünk, akit majd mi nevelünk, idomítunk, tanítunk és szeretünk. Nagyon sok hirdetés jelent meg a neten, de a többségnél csak az anya volt jelen, aki hiába volt német juhász, ha az apa kiléte csak hallomásból ismeretes.

Legközelebb Bátmonostoron találtam egy családot, akiknél mindkét szülő látható volt a fényképen, természetesen fajtatiszták és a kölykök éppen elvihetők voltak.

Beszálltunk az autóba és másfél óra múlva megálltunk a ház előtt. Anti közölte, hogy ő ugyan be nem lép a kapun, ahol két felnőtt és számtalan kölyök csak arra vár, hogy őt keresztülharapja. Eleinte minket is bizalmatlanul fogadott az anya, alaposan végigszimatolt, utána már megengedte, hogy megcsodáljuk a kölykeit.

Mi rajzos németjuhászt szerettünk volna, amiből már csak egy volt, a többi egyszínű fekete. Azért ők is nagyon cukik voltak, de tulajdonképpen nem is mi választottunk, mert a kis kölyök azonnal rátelepedett Tamira, aki viszont elolvadt ettől a kedvességtől.

Hazafelé végig Tami ölében feküdt és szendergett a kiskutya, élvezte, hogy új gazdája simogatja, birizgálja a füle hegyét.

A hazaúton Tami el is keresztelte, a Nannerl nevet kapta. Ez egy német lánynév becézett formája. Tami éppen Mozart életrajzát olvasta ekkor, és a híres zeneszerző húgát hívták így.

Abban is megegyeztünk, hogy a kutyához kizárólag olaszul beszélünk, hogy ezáltal is gyakoroljuk a nyelvet, illetve, hogy más ne tudja irányítani.

Szóval ma megkezdődött a kutyus, a sziámik és a mi közös életünk. Remélem nem lesz nagyobb baj belőle, mint amit el tudunk viselni.