Szingáli kiscicák

Hajnali fél ötkor Cimet nyávogására ébredt a család. Nem szokott feljönni az emeletre, csak mikor hallja, hogy hamarosan ki fog nyílni a hálószobaajtó és besurranhat az ágyba. Erre még várnia kellett volna minimum két órát, de most nem tudott várni.

Már így is késve szólt, hogy megindult a szülés, mert egy parányi cica már napvilágot látott. Sietve kerítettünk neki helyet, ahol folytathatta a reggeli programot, de végül ő választott ki egy számára megfelelőt. A kaparófa belsejét találta a legbiztonságosabbnak - és valószínű, hogy a legmelegebbnek - erre a műveletre.

Cimetnek ez volt az első szülése, aggódtam is kicsit, hogy miként viselkedik, de az ösztönök pontosan működtek nála, nem kellet sűrűn közbeavatkozni, csak néha megnyugtatnom, hogy itt vagyok és figyelek rá. Természetesen nem mentem be dolgozni, hogy ha kell tudjak segíteni. Ezt el is várta tőlem! Sűrűn dugta ki a fejét a macskajáték belsejéből, hogy hírt adjon magáról, éppen mi zajlik le benne, de egyéb, konkrét segítséget nem igényelt, hál’ Istennek. Többször ki is jött és odabújt a párjához, vagy az ölembe feküdt egy kis simogatásért és biztatásért.

Nem is mulasztottam el, hogy lelket öntsek belé, mivel az egy kiscica előbukkanása után nagyon hosszú idő eltelt, mire követte őt a második.

Addig is gyönyörködtem a foltos kölyökben, aki nagyon hasonlított a mamájára, csak némileg sötétebb kiadásban.

A második poronty viszont hófehéren született, vagyis tiszta apja lett. Fura volt látni egymás mellett a két teljesen eltérő apróságot.

Ezek után sem gyorsult fel a szülés, hosszú órák teltek el, mire Cimet visszanyerte eredeti alakját és 5 kölyöknek adott életet. 1 sziámi és 4 bengáli született, de igazából mindnyájan szingálik. Cimet első dolga az volt, hogy odabújjon Kaviárhoz, aki kicsit ugyan egykedvűen, de azért megértően nyalogatta a fejét. Cimet viszont kimondottan boldognak látszódott és farkaséhesnek, bár még szülés közben is falatozott egyszer.

Azóta már eltelt több mint egy hónap és a cicák mind jól vannak, Cimet gyönyörűen gondoskodik róluk, hangjukat sem lehet hallani, vagyis a táplálék is elég számukra, Cimet pedig kedvesebb – és éhesebb -, mint valaha! Már nyitogatják a szemüket, de csak lopva sikerül kivenni őket az odújukból, mert ahogy észre veszi az anyuka, hogy maceráljuk a kicsinyeit, amit egyébként nem nehéz észrevenni, mert elég hangosak tudnak lenni olyankor, már szalad is és hordja vissza őket a helyükre.

Kíváncsi leszek, hogy milyen jellemvonásokat örökölnek a kölykök. Az az egy biztos, hogy a kedvességet továbbviszik, mert mindkét szülője fantasztikusan bújós és dorombolós. Az anyuka kicsit beszédesebb, mint az apuka, viszont vadabb is, amikor arról van szó, hogy a kutyát lerendezze, vagy hogy az övé legyen az első falat - és az utolsó is.

Hogy külsőleg milyenek lesznek, ezt még nem lehet eldönteni, mert hetek alatt rengeteget változnak. A sziámi is hófehéren születik, majd egy hónap alatt sötétedik be a megfelelő helyeken. Biztos jól nézne ki a bengáli cica az apjától öröklött vakító kék szemmel! Majd látjuk! A nemek arányát még nem tudom pontosan, a többség kandúr, a sziámi biztosan és egy lány is van köztük.

Pillanatnyilag még csak a dobozban tartózkodnak, de már várom, amikor elindulnak és fel-alá rohangálnak, kergetőznek a házban J!

2016. december 1., csütörtök

Szülői értekezlet

„Színház az egész világ.

És színész benne minden férfi és nő.”

Shakespeare

Már nagyon régen voltam szülői értekezleten! Nem azért, mert nincs gyerekem, vagy mert bojkottálom az iskolai összejöveteleket, hanem mert mi olyan iskolába járunk, ahol nem szülői értekezlet, hanem szülői est van.

Ez már nevében is másképp hangzik és a kivitelezés is rendhagyó. Itt süti van az osztályterem közepén, amit a szülők körbeülnek és bár az osztálytanító vezeti a beszélgetést, amely a gyerekekről, az iskoláról és a feladatokról szól, a hangsúly a kötetlen beszélgetésen van.

Tegnap viszont sikerült visszautaznom szüleim idejébe, abba a letűntnek látszó, tekintélyelvű korba, ami tulajdonképpen a mai napig létezik minden egyes állami iskolában. Sőt! Hallomásokból tudom, hogy a régmúlt időket még fokozni is tudják.

Ha tényleg a gyerekemről lett volna szó, akkor nagyon, nagyon rosszul éreztem volna magam ebben az egyszínű, egyfelé néző, rácsos ablakú teremben, ahol a középpontban a zöld tábla és az előtte vergődő tanár játszotta a főszerepet, de szerencsére, csak egy színházi előadás közepébe csöppentem, így fesztelenül nevetgélhettem.

Az Alterra Zsinagóga adott otthont a Füge Produkció, Szülői értekezlet című előadásának. A rendezvényszervező, nevéből adódóan, általában a Zsinagógában mutatja be a különböző társulatok darabjait, de most rendhagyó módon a helyszín valóban egy iskola volt, ahol zsúfolásig megtöltöttünk egy termet, mi a nézőközönség, kik egyúttal a szülőket is „játszottuk”.

Miután bejött Ildikó néni, az osztályfőnök, (Stefanovics Angéla), felíratta velünk egy papírra a nevünket, hogy senki se lógjon ki a sorból. Természetesen hamarosan kiderült, hogy nem minden szülő néző, van közöttünk „hivatásos” anyuka és apuka is. Minderre szép fokozatosan derült fény.

Kezdetben egyszemélyes társulat volt, ahol a tanító néni előadta, hogy milyen elképzelései vannak a közelgő ünnep osztályszintű megvalósítására. Majd egyesével bevonta néhány gyermek anyukáját, apukáját, attól függően, ki volt jelen. Ettől a közvetlenségtől sikerült nekem is annyira beleélnem magam a történésekbe, hogy többször jelentkezni akartam, hogy hozzászóljak a témához.

Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy a színészek, vagyis a tanító néni ne tudta volna kellőképpen kezelni egy túlbuzgó néző kifakadásait, beleépítve a játékába, de erre nem került sor.

Annyira valósághű volt az előadás, hogy néha még nevetni se mertem, nehogy a hozzám legközelebb ülő szülő megsértődjön.

A fő téma az anyák napi műsor rendhagyó vagy nem rendhagyó kivitelezése volt. A tanító néni várta az ötleteket az ősöktől, miközben neki már volt egy elképzelése az egészről és nem szerette volna, ha ez másképp alakul. Ehhez viszont meg kellett nyernie a szülőket, hogy értsenek vele egyet. Ezt nagyon ügyesen tette. A különböző hangulatingadozásait már-már beteges mivoltában kifejezve igyekezett a jelenlévőket meggyőzni, vagy a felelősséget rájuk hárítani, és önmagát hol áldozatként, hol egy érzékeny diktátorként beállítani.

A szülők gyönyörűen jelképezték a társadalmi létra különböző fokain álló polgárok és vezetők természetbeli különbözőségeit, illetve azokat a főbb jellemtípusokat, melyek egy-egy közösségben leginkább először szembetűnnek.

Ezért volt itt a jó kiállású, magas, határozottnak látszó politikai vezető apuka (Nényei Pál), kinek határozottsága a múltból táplálkozott, mikor is egy elnyomott és kisebbségbe taszított, sok megaláztatásban részesült gyerekkorra derült fény.

Jelen volt a mindenkihez kedves és látszólag alkalmazkodó, a kellő pillanatban köpönyeget forgató, túlbuzgó anyuka (Urbanovits Krisztina), ki bármi áron megvédi csúfolásnak kitett duci kislányát, nem riadva vissza a sztereotip megjegyzésektől, a személyeskedéstől, a közhelyektől és a csúnya beszédtől sem.

A szülők között ült az elnyomott, ügyetlen apuka is (Dióssi Gábor), aki először volt jelen a szülői értekezleten és aki már hangszínében sem akart kitűnni a többiek közül, ő csak mint csendes megfigyelő vett részt, szinte elnézést kérve a jelenlétéért, mégis sokat mondva vagy inkább suttogva emelt szót a változások ellen. Folyamatosan jegyzetelt, hogy kórházban lévő feleségének be tudjon számolni minden egyes elhangzott szóról és aki felhívja a figyelmet beteges gyermekére, nehogy bármiféle atrocitás is érje őt, főleg fizikai síkon.

És itt volt még az az anyuka is (Szabó Borbála), aki szinte csak azért volt jelen, hogy ellent tudjon mondani a másik anyukának, hogy feje tetejére állíthassa és megkérdőjelezhesse mások mondanivalóját, hogy kiboríthassák a táskáját és hogy fény derüljön néhány szégyellnivaló tettre.

A főbb típusok mellett még volt pár anyuka, apuka – egyiküket a rendező, Végh Zsolt alakított -, akik színesítették a műsort, és némelyikről nehezen lehetett csak eldönteni, hogy vajon tényleg a darabhoz tartozik-e, vagy csak egy néző, akinek van egy hasonló korú gyereke és összekeverte az időpontokat.

Ez a spontánság talán abból is adódott, hogy a darab résztvevői közül nem mindenki volt színész. Mint később megtudtam Szabó Borbála írta a darabot, Nényei Pál pedig valójában tanár.

A tanító néni pedig vergődött, hogy az igazát érvényesítse, még pedig visszafogottságában is parádés mondatokkal, arckifejezésekkel és mozdulatokkal. Az állandó sértődöttség még akkor is halványan látható volt az arcán, mikor éppen örült, és mikor feladta a küzdelmet a szülőkkel szemben, és látványosan kivonult a teremből. A semmitmondó ürességet, amit hagyott maga után, nehezen lehetett betölteniük a többieknek, néha át is suhant a termen, szinte észrevétlenül, hogy ezt igazán lehetetlenné tegye. A műsor vége felé természetesen kibújt a szög a zsákból, nagy meglepetést okozva az osztályteremben, de még nagyobb eredményt elérve.

Egész társadalmunk leképezése volt ez egy letűnt kor sziluettjén keresztül, a frusztrált szülők még frusztráltabb gyerekein át egy olyan kor felé, amiből semmi jó sem sülhet ki, ha nem történik változás.

És mi csak ültünk az iskolapadokban, mint szülők, kapkodtuk a fejünket a megszólalók között és azt gondoltuk, hogy a gyerekünk idejár, a harmadik bébe és a tanító néni megbolondult, jobb lesz csendben maradni...

A fotókat Révész Róbert készítette.

Cimet

A hétvégén végre rászántuk magunkat, hogy elengedjük szeretett cicáinkat. Csiki már több mint egy éve beteg, Pezsgő is hónapok óta, de ő már sokkal rosszabb állapotban volt, mint Csiki. Száz százalékos pontossággal az orvosok nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen mi a bajuk, viszont gyógyírt sem találtak a számukra. Kezeltük őket drága vitamincseppekkel, immunerősítővel, szteroiddal és injekciókkal, de igazán egyik sem használt. Néha az állapotukban állt is be javulás, de sajnos csak átmenetileg.

Egyre sűrűbben gondoltunk arra, hogy nem csak nekünk, de számukra is szenvedés ez már így, ezért a hétvégén Anti erőt vett magán és elvitte őket az állatorvoshoz, majd pedig a kertben eltemette.

Én nem voltam képes részt venni benne, viszont azonnal hozzáláttam, hogy kitakarítsam, fertőtlenítsem a házat, mert sajnos a kiváltó okot nem sikerült kideríteni, csak az az egy biztos, hogy a házból, kertből nem jártak ki, más állattal nem találkoztak, hacsak nem egérrel, sünnel.

Ma viszont egy új családtag érkezett hozzánk. Mondhatnák, hogy megmentettük, mert már régóta várják a beleegyező válaszunkat, hogy befogadjuk és ennek most jött el az ideje. Elsősorban Kaviár kedvéért történt mindez, mert ő egy igazi kandúr, egy macsó-macska, aki nem bírja pár nélkül sokáig.

Az új cica neve Cimet lett. A törzskönyve szerint Barbarának hívják, márciusban lesz 3 éves. Ő egy bengáli nőstény, aki eddig Kaviár apukájával élt egy fedél alatt, akit már ivartalanítottak, így nem volt még része anyai örömökben.

A volt gazdája szerint az volt vele a baj, hogy az almot nem használta, de bárhová képes volt odapiszkolni, ahol a legnagyobb felfordulást okozta, legyen ez a frissen mosott törölközőkupac, vagy az asztalon felejtett bögre. Emiatt vevő sem akadt erre a gyönyörű cicára.

Mi tagadás, parányit én is tartottam tőle, hogy nem sikerül jó modorra szoktatni, de reménykedtem is, hogy mivel panelból jött, a kertes ház feledteti vele a bezártság érzését és az is eszembe jutott, mikor a gazdája közölte, hogy még a nevét sem tanulta meg, hogy esetleg utálja őket, direkt csinálja a gonoszkodást.

Az biztos volt, hogy első látásra megszerettük a gyönyörű mintázatát, a puha, selymes szőrét, élénk, zöld tekintetét és kedves hangját. Bár ezt nem sokáig élvezhettük, mivel pár napra beköltözött a még el nem készült emeleti fürdőszobába.

Nem sürgettük, türelmesek voltunk, hisz nem is fiatal cica, biztos nehéz neki megszoknia az új környezetet. Kaviár viszont nem volt ennyire megértő. Nem tudom, hogy történt, de Cimet már a második nap elkezdett tüzelni, a sziáminak több sem kellett, azonnal megmutatta, ki az úr a háznál.

Három nap után biztosak voltunk benne, hogy itt bizony bengáli-sziámi kölykök fognak születni 3 hónap múlva.

Cimet is megbékélt, lenyugodott és egy olyan kedves cica lett belőle, amilyet egyik lány sziámi cicámnál sem tapasztaltam! Azonnal felugrik az ölembe, ha szólok neki és persze nevén szólítom, amit kb. egy hét után megjegyzett.

Sokáig csak szemből lehetett megsimogatni, különben megijedt, de ezt már kezdi levetkőzni magáról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem pisilt be, mióta nálunk van, de talán ha háromszor és abban is biztos vagyok, hogy nem szándékosan tette, inkább ösztönösen.

Vadóc mivolta is szembetűnő, főleg mikor a kutyával találkozik, egyből kinyilvánítja származását és olyan dzsungelhangok törnek elő belőle, hogy Nannerl azonnal érzi hányadán áll vele.

Persze Kaviárt is rendre utasítja, ha arról van szó, egy pillanatig sem kétséges, ki hordja a nadrágot.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen kölykök születnek. A természetükkel nem lesz probléma, mert akár bengáli, akár sziámi jelleműek lesznek, egy tündéri, megértő, határozott cicák születnek. Azt pedig, hogy milyen lesz a színűk, szőrük, mintázatuk kb. 3 hét múlva kiderül.

Ez az írás hetekkel később született, a dátum az érkezését jelöli.

Meglepibuli!!!

Tamara lányomat már hónapok óta arról faggatom, hogy tulajdonképpen mi tenné boldoggá a szülinapján. Manapság már a gyerekek annyira el vannak halmozva mindenfélével, annyira nincs értéke egy-egy tárgynak, és igazán alkalom sem az átadásra, hogy tényleg fejtörést okoz egy igazi, szívből jövő ajándék kitalálása.

Ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy minden ok nélkül, kizárólag a meglepetés kedvéért, bármikor bármit adni a gyerekemnek, csak hogy örömet okozzak neki és ettől én is jobbnak, szerethetőbbnek érezzem magam. Részben önzőség ez, jól tudom, de ilyen vagyok, vállalom. Azonban itt nem kell minden esetben valami drága, pénztárcát megterhelő dologra gondolni. Lehet ez egy általam készített matrica is, amire valami vicces szöveg van írva és melynek széle be van vagdosva és le lehet tépni, de lehet egy kedvenc étel is, ami nem túl gyakran szerepel az étlapon vagy hasonló.

Most viszont a 14. születésnapja eljövetelével tényleg szerettem volna valami maradandó, emlékezetes dolgot kitalálni neki.

Az csak egy dolog, hogy a szüleitől kap egy fülbevalót, mely ékszer hívatott emlékeztetnie erre a gyönyörű napra, tehát nem illik megfeledkezni róla. Az is törvényszerű ilyenkor, hogy összegyűlik a család megünnepelni ezt a napot, de erre számítani lehet, ez minden évben bekövetkezik, és mindnyájunk kedvéért történik, hiszen olykor szükséges, hogy a nagyobb család együtt legyen.

Idén valami rendhagyót akartam, valami mást, ami még nem volt. A sok ötlet közül végül annál maradtam, hogy szervezek egy meglepetésbulit.

Tami egyébként is szeretett volna a barátokkal külön ünnepelni, de én ezt most nagy sajnálkozások közepette lemondtam. Csalódott volt szegénykém, de megértette, hogy most nincs se pénz, se idő erre. Persze ez csak az elterelés volt, hiszen mindeközben én a barátok szülei segítségével meghívtam a lányokat, egy közeli ismerősöm pedig bevállalta, hogy míg megérkeznek, addig átcsalja Tamit magukhoz, hogy ne tűnjön fel neki semmi.

A buli előtti napon viszont Tamara kitalálta, hogy elmegy az egyik barátnőjéhez, Vásárhelyre. Először húzódoztam, hogy mi lesz így a tervvel, de aztán beláttam, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog, hisz így az előkészületekre nem csak pár órám, hanem egy egész napom marad.

És elérkezett a nagy nap. A barátnők pontosan érkeztek, még arra is volt idő, hogy felfújják a lufikat, és elbújjanak a szobájában.

Tami sem késett a kísérőjével. Azonnal felküldtem őket a szobájába, hogy pakoljanak le. Ekkor rontottak rá a meglepivendégek, lufikat dobálva, sikongatva. Nagy volt az őrjöngés, és a boldogság.

Én is elégedett voltam a kivitelezéssel, büszke a lányokra, hogy senki sem árulta el idejekorán a titkot és boldog, hogy igazán sikerült meglepnem a lányomat, ami a torta és a pizza hozzávalóin kívül csak odafigyelésbe, valamint gondos és körültekintő szervezésbe került.

Az esti tábortűznél és filmnézésnél még némileg kontroll alatt tartottuk a lányokat, de az éjszakai duruzsolás és röhögcsélés már teljesen kimaradt számunkra. Arra még azért emlékszem, hogy hajnali 3-kor hangfoszlányok szűrődtek fel az étkezőből - talán ekkor fogyott el a maradék pizza is a sütőből.

Nem is tudom, hogy bírtak reggel felkeni, valószínű, hogy a palacsinta illata térítette magához a társaságot.

A liba ba

Miután Nannerl levette a gondot a vállunkról, hogy reggelente megetessük a tyúkokat, hogy esténként kijárjunk és rácsukjuk az ajtót a tyúkólra és megkímélte a derekunkat a tojások összeszedésével járó kellemetlen hajlongástól, egyetlen szárnyas sem maradt a baromfiudvarban.

Kicsit szerencsétlenül nézett ki a tyúk-kerítés mögötti kihalt terület, néhány etetővel és vizes tállal, melyek tartalma szépen lassan elfogyott, ahogy a különböző ideröppenő madarak megeszegették.

Pedig Anti valamiért nagyon vonzódik eme szárnyasok iránt és én nagyon sajnáltam, hogy a kutyánkat képtelenek voltunk megtanítani arra, hogy ne nyúljon hozzájuk.

Már kezdtük kiheverni az eb által okozott hiányukat, amikor Anti kapott egy libát. Mielőtt még láttam volna a szárnyast, azt mondtam a telefonban, hogy nem, nem és nem! Nem költözhet hozzánk, hisz tudjuk, mi lesz a vége, ne tegyük ki magunkat megint ilyen fájdalomnak!

De aztán hazaértem és megláttam a totyogó, nagyfenekű libust, aki beköltözött a Nannerl által kinőtt kennelbe. Nagyon szelíd volt, látszott, hogy emberhez szokott, és mikor Anti kiengedte, ez a kis gágogó elkezdte Antit követni. Néha harapott egyet a terített asztalból, ami tulajdonképpen számára az egész udvar volt, majd pedig iszkolt Anti után, aki egy vaskos bottal a kezében sétált fel s alá, amivel Nannerlt tartotta távol a kétlábútól.

Ha nem látom, nem hiszem el, hogy Anti és a szárnyas ma találkoztak először, de máris olyan kapcsolat alakult ki közöttük, ami számomra felfoghatatlan, még úgy is, hogy olyan helyről érkezett, ahol kedvenc volt, tulajdonképpen a fazékból mentettük ki.

A további hetekben még inkább a szívünkbe lopta magát, na nem azzal, hogy előszeretettel piszkított a terasz lépcsőjére, hanem ahogy például nekifutásból fel akart szállni a levegőégbe, főleg, mikor a feje felett a magasban vadlibák gágogását hallotta. Szerencsére elég nehéz volt a tompora, nem bírta magasra emelni.

Vettünk neki egy kis medencét is, amit Nannerlel együtt, vagyis egymás után használtak. Volt, hogy percekig lebukva úszkált a parányi medencében, ami inkább mélyebb volt, mint hosszabb, majd ügyetlenül kipattant és elegánsan eligazgatta a tollait, míg mindegyik tökéletesen nem állt.

Nannerl egész barátságosan viselkedett vele, reméltük, hogy felfogta az üzenetünket. A bot már nem kellett a kezünk ügyébe, anélkül is tudta, hogy három lépésnél közelebb nem szabad megközelítenie. Azért éjszakára mindig bezártuk a helyére, amikor elég volt csak a nevét kiáltani, hogy Alibaba! és már szaladt is befelé.

Egyre bátrabbak lettünk és már kettesben is mertük hagyni őket, persze csak rövid időre.

Egyszer viszont fél napra is kettesben maradtak, igaz csak véletlenül. Elfelejtettük Alit bezárni, míg mi ebédre voltunk hivatalosak és csak este tértünk meg, amikor is örömmel láttuk, hogy libus szalad elénk köszönni.

Tényleg tudott örülni nekünk, ezt soha sem gondoltam volna egy szárnyasról, de incselkedett a kutyával is, mikor el akarta venni tőle a csontját, ami elég veszélyes játék volt. Még az is bájos volt tőle, ahogy a nagyobb fűszálakat csipegette, de persze a legviccesebb a strandolása volt, amit napjában többször is végrehajtott, hogy felfrissüljön. Soha nem hittem volna, hogy én meg tudok szeretni egy tollas jószágot, de mégis.

Egyik nap Tami maradt csak itthon az állatokkal, de 10 óra körül ő is távozott. Alit elfelejtette becsukni. Mikor hazaértünk nem szaladt elénk. Már ez is gyanús volt. Akárcsak az, hogy Nannerl fülét, farkát behúzva óvatosan mer csak felénk közelíteni. Egyértelmű volt a helyzet, már csak meg kellett találni a tetemet.

Meglett... az egyik bokor mögött. Nannerlt a gaztettében az sem akadályozta, hogy frissen műtötték és gallér volt a nyakán. Lehet, hogy eredetileg nem akarta bántani, főleg nem megenni, hisz alig hiányzott belőle, talán csak játszani szeretett volna vele, mert unatkozott, de a játék eldurvult és a liba nem élte túl.

Anti vigasztalan volt.

Én is.

Műtét

Elérkezett az idő, mikor Nannerl nagykorú lett, ami elsősorban azt jelentette, hogy szükséges az ivartalanítás. Már átesett egy tüzelésen, ami egyikünk számára sem volt kellemes – gondolom azért neki volt a rosszabb J. A legkellemetlenebb az egészben az volt, hogy borzasztóan letört, kedvtelenné vált, sokszor üres tekintettel nézett a messzeségbe. Nagyon sajnáltam és nem akartam újra kitenni ilyen szomorú érzéseknek, ami hetekig is eltart.

A doktornővel megbeszéltem egy pénteki időpontot, hogy az első pár napban én is a közelben lehessek, de Tami vállalta, hogy folyamatosan szemmel tartja, hiszen szünidő van. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre a végletekig szükség is lesz.

A műtét természetesen altatásban történt, szép ezüstre le lett fújva a hasa és kapott egy gallért is, nehogy véletlen kinyalja a sebet.

A kezelés napján nagyon kókadt volt az altatás és érzéstelenítés végett, de titkon reméltük is, hogy ez így marad a jövőben is. A doktornő adott fájdalomcsillapítót, de nyugtatót is, mert ilyenkor kerülni kell a túlzott rohangálást, sőt még arra is biztatott, hogy ha túlságosan aktív lenne, akkor ne adjak be neki fájdalomcsillapítót.

Tulajdonképpen Nannerl egyszer sem kapott, ugyanis másnap már menni akart futni, sőt még a képzeletbeli labda után is rohant, teli volt energiával és kedvvel a mozgásra. Nem igazán értettem, hogy mi az oka, talán nem is érzi a fájdalmat, holott ha bevágja a lábát, egyből olyan keservesen sír, mintha legalábbis amputálták volna.

A gallérral a nyakán pedig ment neki mindennek, főleg nekünk, egyáltalán nem kímélte a lábunkat, képtelen volt visszafogni magát, csak akkor vette észre, hogy most nem ér el az orra odáig, mint korábban, ha már behorpasztotta a gallért. Két nap után az anyag olyan töredezett lett, mintha gombóccá gyűrték volna.

Nagy jóindulattal azt mondom, hogy azért szerencsésen túléltünk három napot, hétfőn mentem dolgozni. Alig értem be a munkahelyemre, telefonál a lányom, hogy baj van, Nannerl valahogy leszedte a gallért, igaz csak egy pillanatra, viszont ez az idő elég volt neki arra, hogy kihúzza a varratot és most éktelen nagy nyílás tátong a hasán.

Te jó Isten! Azonnal telefonáltam a doktornőnek, hogy újabb műtétre lesz szükség. Szerencsére éppen ráért, egy órán belül újra asztalra került a kutya. Öröm az ürömben, hogy a belső hasfalat még nem nyitotta szét, így csak kívülről kellett összefércelni, de azt már több csomóra kötötte a doki.

Az egyébként sem olcsó műtét így még többe került, oda se neki, csak most már kitartson.

Nannerlt ez egyáltalán nem érdekelte. Ebből az esetből sem tanult, egyszerűen nem voltunk képesek megfékezni a lendületét. Pár nap után már elvittem magammal futni, akkor legalább nem ugrált, ami veszélyesebb az egyenletes futótempónál. Persze néha úgy nekiiramodott, hogy azt hittem hamarosan összeesik, de neki ugyan nem fájt semmi és még a xanax sem hatott, pedig már dupla adagot kapott.

Azért szépen lassan gyógyult a vágás, egyre jobban eltűnt rajta a csík, rajtunk viszont egyre több karcolás keletkezett, úgyhogy piros betűs ünnepnek nyilvánítottam, mikor eljött az idő, hogy varratszedésre menjünk.

A doktornő félt, hogy Nannerl hisztizni fog, de megnyugtattam, hogy ha itt vagyunk, akkor nem lesz baj. Magam sem hittem el, amit mondtam, de talán most először nem hagyott cserben a kutyánk. Tami a fejénél fogta, én az oldalánál, közben halkan olaszul duruzsoltam a fülébe. Hang nélkül, mozdulatlanul tűrte a cérna kivételét.

Eltelt még pár nap és végleg lekerült róla a tölcsér! Még a házába is befért könnyedén.

A dátum a műtét napját jelöli, az írás a hónap végén született.

Elsőkönyves író lettem!!!

Kedves Olvasóim!

Szerény ember lévén, elég nehezemre esik, hogy magamról írjak, de mivel határtalan büszkeségem túlcsordul, muszáj tudatnom Mindenkivel, hogy megjelent az első mesekönyvem. Címe: Pepe, Tücsök és a három cica.

Sokáig érlelődött bennem ez a történet, ami úgy indult, mint bármelyik gyermekes családnál, ahol fejből mesél az anyuka. A különbség csak az lett, hogy egyre szövevényesebb, egyre hosszabbra nyúlt a történet, heteken keresztül alakult a meseszövés, néha még a lányom is adta az ötleteket, hogy milyen irányba kanyarodjon.

Amikor pedig befejeződött, kérték, hogy írjam le. Leírtam, Nem túlzok, de évekig hánykolódott a fiókomban maga a kézirat, mire elérkezett az a pillanat, hogy nyomtatásban, egy könyv formájában megjelenjen.

Mindezt titokban tartottam, hogy még nagyobb legyen a család meglepetése, a barátok elismerése.

A beavatott először csak az illusztrátorom volt, Bakó Lilla, kedves barátnőm 17 éves leánya. Utána egy másik barátom leellenőrizte a szöveget, több szem többet lát. Végül találtam egy nyomdászt, aki kis példányszámban is szóba állt velem és igényes munkát ad ki a keze közül.

A nyomdai előkészítést - minden apróságával és bonyolultságával együtt - tökéletes magányban végeztem. Ha kellett éjszaka felkeltem és leültem a gép elé, miközben attól rettegtem, hogy felébresztem a páromat, de szerencsére nem buktam le. Mivel az informatikához csak felhasználói szinten értek, igyekeztem olyanok segítségét elnyerni, akik már csináltak ilyet, de talán nem vettek komolyan, vagy nem érezték szívügyüknek, de senkitől sem kaptam konkrét tanácsot. Így letöltöttem egy kiadványszerkesztő programot, amihez találtam a youtube-n egy 20 perces használati útmutatót. Ami nem volt benne, azt pedig kitaláltam, újracsináltam, a hibáimból tanultam, sokszor.

De mindegy is, a végeredmény számít, ami a visszajelzések szerint nem lett rossz.

Aki rendelni szeretne, megteheti az Antikvárium.hu honlapján.

Aki pedig jóban van velem és dedikálva szeretné, szóljon előre, kommentben jelezze és én postázom neki.

Túl a körtöltésen, két keréken - Bivalyrezervátum

A tavasz beköszöntével újra kezdetét vette a körünkben már tavaly is nagy sikernek örvendő Biciklitúra.

Bár már hetek óta kerékpárral járok mindenhová, mivel az autóm a vizsgájára készül, mégsem sikerült kellőképpen ráhangolódnom a biciklizés lényegére. Számomra nagyon furcsa, hogy amennyire imádok futni, annyira nem szeretem a biciklizés nyújtotta megterhelést. Lassúnak érzem magam, pedig gyorsabb, mintha gyalogolnék vagy futnék, nem érzem a sportértékét még akkor sem, amikor megfeszített tempóban hajtok, inkább csak felesleges küzdelemnek vélem. Magát a kihívást azért értékelem és azt is, hogy könnyedén eljuthatok a különböző célokba, persze csak akkor, ha nem esik, nem fúj és hideg sincs. Szóval az időjárás igencsak befolyásolja a hozzáállásomat.

A túrán viszont nagyon szeretek részt venni, mert többen rendszeresen visszajárnak, így már ismerősként üdvözölhetjük egymást, még ha csak ebben a helyzetben is találkozunk, de legalább nem vadidegenek. Néhány dolgot már megtudtunk a másikról, elmesélte egy-két kalandját, vagy hogy mi a munkája és nekem sem kell minden egyes alkalommal bemutatkoznom, vagy kényszeredetten vigyorogni, hogy kezet nyújtsak, tegezzem vagy magázzam, vagy hagyjuk, talán később, vagy úgy sincs értelme stb. Ezt letudtuk az első két alkalomkor és ha csatlakozott egy-egy ember, az nem volt olyan probléma, mint a kezdeti tíz fő.

A másik fő pozitívum, hogy tekerés közben mindig adódik valami kaland, legyen az egy letört pedál, vagy egy piac, ami mellett elhajtunk, netán betérünk valahová, akár egy kocsmába vagy cukrászdába és persze maga a cél is kínál érdekességet, izgalmat, szépséget.

És persze megemlíthetném azt is, hogy mindeközben sportolunk, vagyis az egészségünket támogatjuk, illetve nem rongáljuk a környezetünket, nem bocsátunk ki semmiféle káros anyagot, nem adunk ki fülsértő zörejeket, sem vakító fényeket, vagyis kíméljük az ökoszisztémát.

Természetesen a mostani túrára ismét késve indultunk, bár egyébként is úgy terveztük, hogy az első megállónál csatlakozunk a csapathoz, de még vissza kellett fordulni a kesztyűért és sapkáért is, olyan csípős volt a reggel.

A bajai útnál összefutottunk egy másik későn kelővel, együtt vártuk be a társaságot, úgyhogy tulajdonképpen korábban is érkeztünk. Már ekkor éreztem, hogy sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok felkészülve erre a túrára, vagy a hideg szembeszél, vagy az éjszakai mulatozás miatt, vagy mindkettő.

Meglepetésemre a nem vártnál nagyobb csapat érkezett, csupa ismeretlen arccal, néhány ismerőst leszámítva, de egyébként is a többséget a továbbiakban csak hátulról láttam. Tami fáradsága egyből elmúlt, mikor barátnője, Andi mellé tekert és az idáig csak nyöszörgő hangokat hallató gyerek újra életre kelt és örömmel tekerte a pedált.

A következő megállóig már teljesen elgémberedett a fenekem, zsibbadt a jobb tenyerem és a bal lábfejem, de fájdalmaimon némileg enyhített az enyhe hátszél és a felhők mögül egyre sűrűbben kikandikáló Nap.

És végre megérkeztünk Mórahalomra, a körülbelül 20 kilométerre lévő Bivalyrezervátumhoz. A bivalyok éppen békésen pihengettek, azt hiszem kukoricát majszoltak a gyenge kerítés mögött, arra várva, hogy a tó némileg apadjon és kényelmesen tapicskolhassanak a sárban. Inkább nem írok semmit a Nagyszéksós-tóról, a bivalyokról és a számtalan itt élő és veszélyben lévő madárfajról, mert annyira tökéletesen leírták Mórahalom honlapján, hogy nincs is mit hozzátennem.

Ezután áttekertünk a közeli pihenőházhoz, ahol megebédeltünk, ejtőztünk egy keveset és meghallgattuk Krampusz irodalmi előadását a szikes vidék és a madzagvasút történetéről.

Igaz ezt a történetet a záró túrán már volt szerencsénk megismerni, de ez nem vesztett értékéből, szívesen hallgattuk ismét, miközben egy tündéri cicát adtunk kézről kézre.

A pihenés után viszont jött a neheze! Bármilyen meglepő, de visszafelé is minimum annyi kilométer lesz, mint idefelé. Ez igazán elkeserített. Már induláskor is némileg lemaradtam Tamival együtt, és ezt még tudtuk fokozni is. Tami könyörgött, hogy álljunk meg, de erre nem volt lehetőségünk, mert akkor biztosak lehettünk benne, hogy soha többet nem találkozunk a többiekkel.

Kis híján Röszkén meglátogattuk egyik ismerősömet, de Antinak nem volt kedve megállni, ami érthető volt, hisz a csapattal jöttünk, bár mi már rég leszakadtunk tőlük, de Anti azért inkább hozzájuk csatlakozott, mint hozzánk. Ez igencsak rosszul esett, de azért meg is értettem. Mi Tamival egyre elkeseredettebben kullogtunk hátul.

Röszkén megálltunk egy cukrászdában és annak reményében, hogy erőre kapunk megettünk jó pár sajtrolót és ismeretlen eredetű energiaitalokat ittunk mellé.

Aki idáig azt hitte, hogy az energiabevitel segít a legyöngült, fáradt test újjáépítésében, az téved! Ránk pont az ellenkezője érvényesült, teljesen elnehezültünk és tán még lassabban folytattuk utunkat, mint előtte, ami szinte lehetetlen, de sikerült megdönteni a negatív rekordot! Ha arról van szó, mi a lányommal képesek vagyunk a fizika törvényeit is felborítani.

Anti nagyon dühös volt ránk, hogy ilyen szerencsétlen csigatempóban haladunk és neki ezt végig kell néznie. Javasoltam is, hogy legközelebb majd külön megyünk.

Már ha lesz legközelebb... Azért röpke 3 óra alatt sikerült 40.32 km-t teljesítenem.