Zátonyra futottunk

Másnap délelőtt megint városnézés volt a program, amit nem lehet megunni. Úgy gondolnánk, hogy már jártunk minden utcában, láttunk minden házat, de aztán előbukkan egy ismeretlen környék, találunk egy érdekes kutat, vagy épületet, esetleg parkot, netán fagyizót vagy éttermet.

   

Délután visszamentünk a temetőbe. 14:00-kor nyitott, mi egy órával később érkeztünk, de szerencsére, mert a portás bácsi még utánunk érkezett pár perccel. Nincs kőbe vésve semmi, csak a sírfeliratok.

Sajnos sikertelen volt az újabb látogatásunk is, emberünk nem talált semmit, amivel el tudtunk volna indulni, vagy legalábbis továbbmenni ezen az úton. Hálánk jeléül vittünk neki egy csokit, amit el sem akart fogadni, de aztán mondta, hogy odaadja az unokájának és már mutatta is a telefonján a kissrác fényképét, átszellemült arccal.

            

Szerettem volna eljutni egy könyvesboltba, hogy valami igazán olasz irodalommal térjek haza, de hiába kérdezősködtünk, hiába kerestük a google-ban, egyszerűen nem találtunk egyet sem.

Végül eljutottunk egy címre, ahol vasrács volt a bolt elé húzva. A mellette lévő fodrászüzletből Gigi elmondta, hogy pedig nyitva kéne lennie a könyvboltnak, nem tudja, mi történt a tulajjal. Sétáltunk tovább ezen az utcán és csak sikerült egyet fellelni, egy igazán jóillatút. A szépirodalom helyett egy szakácskönyvet vettem magamnak, hátha a többiek is pozitívan részesülnek az olvasmányomból.

Estére már gondolatban a hazautat tervezgettük, úgyhogy írtam Giuseppének, hogy hányra jöjjön értünk, mert megígérte, hogy kivisz minket az állomásra kocsival.

Cimitero

Reggel lefutottam a partra, hogy ne csak sétáljak Molfettában. Pihenésképpen megszemléltem a halpiacot, ami közvetlenül a zöldségpiac mellett volt, de már ez a számomra korai időpont is későinek bizonyult, az árusok szedelőzködtek, bennem sem láttak potenciális vásárlót, pedig imádom a tengeri halakat, a folyami a nyomába sem érhet.

A tengerig nem volt probléma eljutni, a lábam tudta, hogy merre menjen. Na de visszafelé már bonyolódott a dolog. Nehezebb is volt a futás felfelé, sokszor keveredtem ismeretlen sikátorokba, többször akkorák voltak a lépcsők, hogy térdemelésben bírtam rájuk felszökkenni, de szerencse, hogy a telefon nálam volt, a segítségével ráleltem a helyes irányra.

Mikor hazaértem, Tami éppen átszaladt a boltba, ami csak egy saroknyira volt. Szinte be sem csukta az ajtót maga mögött, olyan vihar kerekedett hirtelen, hogy csak néztük mi lesz ebből. Pillanatok alatt besötétedett, az égből jégeső hullott, a szél kavarta a szeméttel dúsított faleveleket. Mi pedig vártuk a lányunkat, aki egy szál rövid ujjú pólóban még a nyárban indult el és késő őszben kellett hazajönnie. Végül Anti megszánta és utánaszaladt két ernyővel, mert tudta, hogy nem fog elindulni friss péksüteménnyel a kezében.

Míg megreggeliztünk, újból nyár lett és mire elindultunk, már a tócsák is felszáradtak. Külön váltak útjaink, Tami a kávézóba ment, mi a temetőbe. Most korábban érkeztünk, és egy kedves öregúr fogadott minket felettébb kíváncsian. Miközben előadtuk, hogy honnan jöttünk és miért, vaskos temetői könyveket húzott elő a századelőről, és lapozgattuk. Sajnos nem találtunk egyetlen ismerős nevet sem, viszont közben megtudtuk, hogy a Contessi név inkább Bariban használatos, Molfettában nem. Bariban viszont legalább 4 cimitero van, oda kevés lesz pár nap. Mondta, hogy utánanéz máshol is, hátha ki tud deríteni valamit, holnap menjünk vissza.

Elmentünk a lányomhoz, aki még mindig a telefonját nyomogatta, miközben megkóstolta az összes felkínált ételt, úgyhogy én már nem is akartam enni, csak a számlát kiegyenlíteni.

Itthon érzem magam

Másnap reggel megkerestük a legközelebb lévő kávézót, ahol wifi is van. Szükségünk volt némi információra a netről és Olaszországban ritkán volt a lakásokban internet. Persze, ha már kávézó, akkor jó kis beszélgetés a helyiekkel és finom tramezzino és caffé fogyasztása.

Aztán megnéztük a várost nappal is, részletesebben is és megsimogattuk az összes macskát, akivel találkoztunk. Az egyik parkban tábla figyelmeztetett, hogy itt egy macskakolónia él, ne etessük, mert nem éhesek.

                                     

A tegnapi borongós időjárást elfújta a szél és bár a tenger nem hívogatott fürdésre, a napsütés rendkívül kellemes volt a városnézésre. Rengeteget járkáltunk mindenfelé, az óváros régi kövei, ha mesélhetnének, sokat elárulhatnának a régi korokról, bár így beszédesek voltak. Sajnos néhol már támogatni kellett az ódon falakat, melyek simák voltak és önmagukban is szépek. Néha lepihentünk valahol, néztük az embereket, ettünk gyümölcsöt, szedtünk olivabogyót és elmentünk a temetőbe.

Ugyanaz a bácsika volt a portás, aki a múltkor is. Elküldött minket az irodába, ahol reméltük, kapunk valamilyen információt, de sehol senkit sem találtunk, bár a kiírás szerint még nyitva kellett volna lenniük. Persze ez Olaszország, sokszor egyedi nyitvatartással, meghosszabbított sziesztákkal és persze, hogy a portás ezt nem tudta. A temetőhöz vezető úton és bent a cimiteroban is rengeteg papagáj él, akik folyamatos csivitelésükkel és a zöld szárnyuk rebesgetésével vonzzák magukra a figyelmet.

A városban nagyon sok fiatal bandázott mindenfelé. De tényleg fiatal, 10-12 évesek, kiöltözve, néhol éppen a ruha hiánya szúrt szemet, némelyik lányka pedig úgy ki volt festve, mintha színházi fellépésre sietne. Az idősebb fiúkat onnan lehetett már távolról megismerni, hogy parányi bajusz serkent az orruk alatt. Gondolom ez volt a védjegyük.

Ahogy lement a Nap, lehűlt a levegő is, úgyhogy beültünk a kedvenc pizzériánkba - mintha törzsvendégek lennénk - és míg vártuk a vacsorát, addig ittunk egy forró teát. Persze Anti kemény volt, őt csak a hideg birra tudta felmelegíteni. A pizza megint isteni volt, én pisztáciásat kértem, ilyet még úgy sem ettem és abszolút illett a tésztához és a hangulatomhoz.

Aztán Anti - a segítségemmel - leírta a pincérnőnek a papír alátétre, hogy mi már jártunk itt nyáron és akkor is nagyon finom volt a pizza. A lány bevitte a szakácsnak megmutatni, aki válaszul meghívott minket egy pohár italra. Az olaszok és a magukat olasznak képzelő magyarok már csak ilyenek. Barátságosak és kedvesek.

Molfetta visszavár

Ahogy azt már a nyaraláskor elterveztük, Molfettára vissza kell jönni. Nem csak azért, mert gyönyörű, hanem mert tartozom magamnak annyival, hogy utánajárjak, valóban itt éltek-e az őseim. Csak a családi legendából táplálkozik minden információm, ami sajnos nem túl sok, és néhol ellentmondó is. Mikor még élt a dédmamám, én kisgyerek voltam, nem foglalkoztatott a családfakutatás, nem kérdezgettem a származásáról. Az együttlétünkből csak arra emlékszem, hogy hol magyarul, hol németül, hol pedig olaszul beszélt hozzám. Többször rá kellett szólnom, hogy Nanyika, nem értem, amit mondasz. Ekkor észbekapott, mosolygott egyet és magyarul folytatta, vagy ismételte meg, amit az előbb más nyelven már kifejtett.

A legenda úgy szól, hogy Nanyika, azaz Angela Contessi Molfettában született, 1901-ben. Az apukája Mauro Altomare, kőtörő volt, az anyukája Paola Contessi. Már itt furcsa kicsit a dolog, ugyanis ezek szerint az anyukája nevét vitte tovább a dédmamám, ami nem jellemző arra a korra, kivéve, ha nem házasodtak össze. Ez megint csak különös, hogy a mélyen vallásos Olaszországban, ilyet tehettek, vagy ők nem voltak vallásosak, amit nem hiszek, mert ő és a nagymamám még engem is tanítgattak imádkozni - az már más kérdés, hogy ennek ellenére nem vagyok vallásos. Mégis ez a legvalószínűbb, főleg, ha arra emlékszem, mikor nem ízlett neki valami étel, akkor dühösen felkiáltott, hogy Porca Madonna (Disznó Madonna), majd elnevette magát, mintha ezzel akarná ellensúlyozni a kimondott szavak erejét.

Nanyika 3 éves volt, mikor megszületett az öccse, Carlo, aki sajnos azonnal meghalt és magával vitte az anyukáját is. Az apuka ott maradt egy csöppséggel, elvileg rokonok nélkül, ami megint csak eléggé furcsa, hogy egyetlen családtagja sem volt a közelben. Ezért döntött úgy, hogy az Erdélyben élő nagynénihez költözteti a lányát, hogy ő nevelje fel. Így került a dédmamám Lugosra.

Szóval ennyit tudtam, sok részletet nem és már kibogozni a valóságot az élő családtagoktól nem igazán sikerült. Ezért el kellett jönnünk Molfettára kicsit körülnézni. A dédmamám neve is nagyon érdekes, ugyanis grófnőt jelent, és reménykedtem benne, hogy talán még a családi kastélyt is megtalálom az óvárosban.

Temesvárról indultunk repülővel egy borongós, őszi napon. A Román repülőtéren csak én nem sípoltam be, úgyhogy Antit és Tamit tüzetesen átnézték, az olasz vámosok pedig Tamara személyijét gondolták hamisnak, mert az övében volt már chip. A dél-olasz városba érve egy kicsit enyhült az idő, bár kezdetben csepergett az eső. Bariban szállt le a repülő és innen még vonatoznunk kellett pár városon keresztül, hogy megérkezzünk Molfettára. Csupán 20 percre voltunk vonattal Baritól, ugyanis volt, amikor 150-nel ment a kis drága, ami tulajdonképpen nagyon olcsó volt, a jegyárakat tekintve.

Készülünk az olasz gesztikulálásokra.

Szokásos módon, amint megérkeztünk, felhívtam a szállásadónkat, aki közölte, hogy üljünk be egy kávéházba, hamarosan jön értünk az apukája, mert ő éppen vidéken van (később kiderült, hogy nem éppen, hanem mindig, mivel egy másik városban él). Elküldtem sms-ben a kávézó címét és vártunk. Az apuka csak nem jött, hanem felhívott, hogy a lakásnál vár minket, ami nem volt messze. 

Közben Tamara megszelidített egy pillangót, aki épp cukrot eszeget

Kinyitott egy szürke, kétszárnyú vasból készült garázsajtót. Legalábbis úgy nézett ki, de kiderült, hogy ez bizony nem garázs, hanem a mi otthonunk, legalábbis egy hétig. Az utcáról a nappali-konyhába léptünk be. Itt volt egy kihúzható ágy, fent az emeleten pedig még egy szoba duplaággyal. A lakás a bútoroktól és a szentképektől a falon kissé avittnak tűnt, de persze nekünk nem ez volt a fontos, hogy luxus körülmények között töltsünk el napi pár órát, amíg itthon tartózkodunk.

Ez az emeleti ágy és balról látszik egy kis fény, ami nem ablak, hanem a lentről érkező ajtóból szűrődik ide fel. A helykihasználás érdekében a ruhaszárító is ide került.

Elbúcsúztunk az Oroszországban végzett mérnökúrtól - hihetetlen kikkel ismerkedünk meg útközben - és nyakunkba szedtük a lábunkat, hogy még sötétedésig körbeszimatoljuk a várost.