Cittá eterna – Az örök város

A térképen kinéztem, hogy a Trastevere, vagyis a Bohém negyed csupán öt kilométerre van tőlünk és mivel a Tevere partján található, egyértelmű, hogy gyalog kell oda mennünk. Sajnos a partra nem tudtunk lemenni, így a főúton sétáltunk és igazából a képeken látott világból nem kaptunk vissza semmit. A boltok, kávézók többsége zárva volt, az utca inkább koszos, járókelővel alig találkoztunk, a bárokból sem szűrődött ki zeneszó. Néhány gyönyörű épületet leszámítva olyan volt, mintha bármelyik főváros nagykörútján mentünk volna végig. Útközben betértünk egy pizzériába, ahol a szakács és személyzet, vagyis egy fiatal srác elmesélte, hogy ismeri Budapestet, ugyanis az unokaöccse a Honvédban játszik. Aki kicsit is ismeri az olasz nyelvet, tudja, hogy az olaszok nem ejtik a h betűt. Ezért mikor azt mondta, hogy Onvéd, én ugyan semmihez sem tudtam kapcsolni, pedig ő nagyon lelkesen és határozott mondta többször is. Még szerencse, hogy a nagy focirajongó Gyuri kapcsolt.

Végül a Pantheonban kötöttünk ki, ami egyszerűen gyönyörű! Sajnos elfelejtettük, hogy készüljünk valami váll- és lábtakaróval, mert különben nem léphetünk be a szentélybe, így vennünk kellett az erre szakosodott árusoktól egyet. Megérte.

Mikor kijöttünk, Tamara észrevette, hogy egy család próbál szelfit készíteni magukról, de minduntalan kilóg valaki a képből. Odament és felajánlotta a segítségét. Szomorúan ballagott vissza hozzánk, hogy elzavarták. Akkor néztem a család felé, akik szintén minket mustráltak, majd odamentem, és elmondtam, hogy mit szeretett volna a lányom, ők pedig, hogy azt hitték kéreget. Nagyon elszégyellték magukat, nem győztek szabadkozni, majd Tami kezébe nyomták a telefonjukat, hogy készítsen egy örök emléket és már barátságosan vigyorgott mindenki.

Hozzá kell tennem, hogy rengeteg kéregető megfordul a műemlékeknél. Olyan öregasszonyoknak maszkírozzák el magukat, mintha ez lenne az utolsó órájuk, de sokuknál látszik, hogy csak smink az egész, hogy még esendőbbeknek látszódjanak. Azt azért nem értem, hogy a lányomat, hogy téveszthették össze egy ilyen figurával.

A St. Péter bazilika kihagyhatatlan, ha Rómába látogatunk. A covid azt a jó dolgot hozta magával, hogy alig volt ember, és aki mégis, az mind olasz. Bár így is mindenütt sorba kellett állni, mert volt lázmérés, mielőtt beengedtek volna bárhová és sajnos a maszk használata is kötelező volt, ami viszont nagyon sok helyütt már-már elviselhetetlennek bizonyult. A hőségben, többször fuldokoltam miatta és persze fényképeket sem szívesen készítettem titokban maszkos családtagokról, már pedig egy fotónak nincs más értelme, csak ha emlékeket közvetít, mert a bazilikáról sokkal jobb fotót lehet látni a neten, mint amilyet én készítenék, de hogy ott áll a családom a kupolában, olyat csak én tudok! Persze, mint mindig most is gyalog mentünk fel a tetejére és nem csak azért, hogy megspóroljunk 8 eurót, hanem mert ez már hagyomány és nagyon izgalmas, ahogy egyre szűkebb helyen, egyre kisebb csigalépcsőre lép a talpunk. A fenti látvány most egy fokkal izgalmasabb is volt, mert a Vatikán közelében zajló helikopteres tűzoltás szemtanúi lehettünk.

Hazafelé betértünk az első étterembe, amit megpillantottunk, mert már mindenki nagyon éhes volt. Mondanom sem kell, hogy mi voltunk az egyetlen vendégek aznap, pedig már késő délután volt. Pizzát és lasagnet rendeltünk, na meg vizet és sört. Kaptam is egy literes üvegben szerintem csapvizet, azt hittem sok lesz, de meglepően hamar elfogyott és mivel Anti is a legnagyobb korsóval kért birrát, kihoztak neki egy litereset.

Első nap Rómában

Nagyon meglepődtünk, mikor beléptünk a lakásba, mégpedig a méretei miatt. Eddig mindig pici, szűk vagy zsúfolt szobákban laktunk, nem azért mert túlságosan telipakolták, hanem mert az a kevés bútor sem fért el a parányi alapterületű helységekben. Itt viszont két hatalmas szoba állt a rendelkezésünkre, mindkettőben franciaágy, a belmagasság is szokatlanul tágas, a szekrényekbe pedig a mi pár ruhánk szinte elveszett. Salvatore maga festette hófehérre a falakat, mert a covid miatt a munkások elpárologtak, nem maradt segítsége. Szépen megcsinálta, bár a fürdőszoba ajtó kicsit szorult a megfolyt festéktől. Mi voltunk az első vendégei, ami velünk már többször előfordult, és igyekszünk jó benyomást tenni a vendéglátónkra, hogy ne okozzunk számára csalódást, vagyis önmagunkat adjuk. Salvatore szólt, hogy ők szombaton elutaznak nyaralni Siciliába, úgyhogy azonnal kitaláltuk, hogy péntekre meghívjuk őket egy magyaros vacsorára. Szabadkozva, de elfogadta a meghívást, majd magunkra hagyott.

Tamara kiválasztotta az egyik szobát, ahová Gyurival beköltözött, míg nekünk maradt a másik, ami szinte megegyezett a másikkal. A lakásban a legkisebb helység a konyha volt, de azért négyen el lehetett férni. A konyhából nyílt egy kisebb terasz, ami a belső udvarra nézett, ahol jelenleg felújítás folyt, de mi úgyis munkaidőn kívül fogunk itthon tartózkodni, nem fognak zavarni. A teraszról a fürdőbe lehetett látni egy hosszúkás ablakon, amit teljesen nem lehetett kinyitni, csak amennyire a pánt engedte.

A fürdőszoba ajtó kicsit nehezen záródott, ezért – és korábbi fóbiámból adódóan – nem is zártam kulccsal magamra. Persze nem mindenki félt ettől, ami tulajdonképpen természetes, viszont pont az történt, ami velem gyerekkoromban. Gyuri bement és nem bírt kijönni. Hiába feszegette, erőltette, próbálgatta, az ajtó nem nyílt. Tami dőlt a röhögéstől, ami tulajdonképpen jó politika, ne essünk kétségbe, de Gyuri kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Hogy ezen a szorongáson enyhítsünk, Tami kitalálta, hogy a félig nyitható ablakon keresztül bepréseli magát hozzá. Na ekkor már én is fuldokoltam a nevetéstől. A lányom ugyan nem kövér, sőt, de az ablakhoz képest igencsak molettnek bizonyult. Már majdnem ő is beszorult hason fekve az ablakpárkányon, ami a fantáziámban hihetetlen képsorokat indított el, mint az olasz tűzoltók mentőakcióját, vagy a reggel érkező munkások bámulatát.

Persze jól végződött minden, Tami bejutott és a segítségével sikerült a kulcsot is rávenni, hogy kinyissa a zárat. Bennem pedig ismét megerősödött a fóbiám, hogy wc-ajtót sohasem fogok magamra zárni a továbbiakban sem.

Az előszobában ez a kép fogadott minket: az Isten hozott-ból csak a hozott került fel:)

Itália

Amiért ilyen ritkán írok, az nem azt jelenti, hogy nem lenne témám, mert bővelkedem benne, viszont nincs időm, hogy papírra vessem, de még hogy hosszabb gondolatmenetet lefolytassak, arra sem nagyon.

Jött a pandémia is, ami sok embernek karantént – önkéntes, valós vagy kitalált illetve félelemből adódó – hozott. Nem szeretnék belemerülni, mert gyűlölöm a politikát, bár most már szerintem az állam túllépett minden határt, de akkor sem. A lényeg, hogy „valamiért” nálunk nem ütötte fel a fejét a betegség, pedig a munkámból adódóan rengeteg emberrel találkozom nap, mint nap, ezek közül többet akkor látok először és nem is fogok soha többet, mégsem jött elő semmilyen tünet. Szerencsére a munkánkat sem veszítettük el, sőt, nekem jelentősen megnövekedett a céges tennivaló.

Viszont veszélybe került a várva várt utazásunk, hiszen minden évben Olaszországban kötünk ki sajnos egyre rövidebb időre és most óva intett mindenki, hogy ebbe az irányba induljunk és hogy egyáltalán elinduljunk. Természetesen most sem hallgattunk a vészjósló megnyilvánulásokra, a főnökömet is kinevettem, mikor mondta, hogy a karantént nem fogja támogatni, mondjuk ő is csak viccelt, reméltem, bár ezt már sosem tudom meg. Persze így még inkább akartuk az utat és nem csak azért, mert imádunk az árral szemben úszni, hanem mert máshol nem tudjuk kipihenni magunkat, kizárólag Itáliában, úgyhogy Rómára esett a választásunk.

Páran ugyan felelőtlennek neveztek és meggondolatlannak, de én teljesen biztos voltam magamban, és hogy jól döntöttünk.

Hogy mennyire könnyedén vesszük az utazást, mi sem bizonyítja jobban, hogy az indulás napjának délelőttjén pakoltam be az útitáskámba. Ha repülővel megyünk, ragaszkodunk ahhoz, hogy kevés ruhával, tényleg csak a legszükségesebb holmival induljunk útnak. Folyadékot úgysem lehet felvinni, a neszesszerbe csupán egy fogkefe kerülhet. Melegből megyünk a még melegebbe, tehát ruha sem kell túl sok és az is könnyű, nyári holmi, kis helyet foglal. A szálláson lesz mosógép, törölköző és ágynemű és ha még szerencsénk van, akkor tusfürdő is. Természetesen idén is az Airbn-n foglaltunk le egy két szobás lakást, négyünknek.

Anti rá is hozta a frászt a szállásadónkra, mert még itthonról felhívta, holott azt beszéltük meg, hogy akkor telefonálunk, amikor már a városban vagyunk. Szegény Salvatore alaposan megijedt, de aztán én is beleszóltam a beszélgetésbe, hogy megnyugodjon és közöltem, hogy a párom csak hallani akarta a hangját, a terv nem változott.

Autóval indultunk Budapestre. A terv az volt, hogy Vecsésen, egy őrzött parkolóban hagyjuk a járművet, amit Anti a neten már le is foglalt. Mikor odaértünk, kiderült, hogy a lefoglalt parkoló megszűnt. Szerencsére több is volt egymás mellett és a másodikban kaptunk is helyet. A srác elvitt minket a reptérre. Bőven volt még időnk a becsekkolásig, leütünk a kihalt folyosó végében egy kávézóba és megvártuk a csapat negyedik tagját, aki Solymárról érkezett.

Amint megnyílt a chek-in, mi már ott is voltunk és ahogy kinyitották az újabb folyosókat, azonnal besoroltunk, ezért sem értettük a végén, hogy miért késtük le majdnem a gépet. Ugyan volt még fél óra az indulásig, de a pilóta úgy döntött, hogy 20 perccel hamarabb felszáll és úgy látszik, ettől a tervétől nem akart elállni még akkor sem, ha valaki lent marad.

Már sötét volt, mikor megérkeztünk Rómába, kb. fél nyolc körül. Egy kimondatlan megegyezés köztünk, hogy Anti tervezi meg a közlekedési útvonalat, míg én intézem a nyelvi akadályokat, amennyiben segítségre vagy információra van szükségünk. A reptérről azonnal indult is a számunkra megfelelő számú busz, a 720-as. Igen ám, de hol vegyünk jegyet? Körbejártuk az épület környékét, megkérdeztem az ott bandázó fiatalokat, sőt az őrködő katonákat is, akik végül visszaküldtek a reptéri információhoz. Ott a hölgy közölte, hogy a sofőrtől tudok jegyet vásárolni. Oké.

Megvártuk a buszt és én egyenesen az autistához mentem, hogy vegyek vonaljegyet. Közölte, hogy menjek az információhoz, mert ő nem tud adni. Akkor elmondtam, hogy hiszen onnan küldtek ide, és ekkor tett egy nagyon kifejező gesztust, vagyis legyintett egyet és fejcsóválás közben nevetve mondta: „Questa é Italia!” (Ez Olaszország!) A későbbiekben még egyszer próbáltunk – már a kezünkben lévő – jegyet érvényesíteni, mikor azt láttuk, hogy le van törve a jegykezelő. A sofőr közölte, hogy írjuk rá a dátumot és az időpontot. Értetlenül néztem rá, és egy halvány mosolyt láttam felvillanni az arcán, majd közöltem, hogy nincs nálam toll, mire felhúzta a vállát és szélesebben elvigyorodott. Zárójelbe megjegyzem, hogy toll mindig van nálam, de a közel két hét alatt buszon egyszer sem lyukasztottunk jegyet és ellenőrt sem láttunk, pedig igencsak sokat használtuk ezt a közlekedési eszközt a távolságok leküzdésére.

Még kicsit kalandos volt, mire három átszállással eljutottunk a leendő lakásunkig. A sarkon állt egy zöldséges, ahol szerettünk volna vásárolni, mikor arra sétált egy hölgy, ránk mosolyogott, mint aki ismer és mondta, hogy Salvatore a túl oldalon vár bennünket. Egy középkorú férfi egy pöttöm kisfiú kezét fogva integetett felénk. Kiderült, hogy a nő Salvatore felesége és azért van ilyen késői órán az utcán, mert minket vár. 22 óra volt!

Salvatore úgy fogadott bennünket, mint egy igazi olasz! Azonnal megpuszilt, átölelt mindenkit, folyamatosan beszélt, hogy milyen ügyesen idetaláltunk, pont most jöttek le elénk a sarokra és mennyire fantasztikus, hogy ilyen kevés csomaggal érkeztünk és egyszerűen nagyon örül nekünk. Mi is nagyon örültünk ennek a szívélyes fogadtatásnak és máris otthon éreztük magunkat. Már most tudtuk, hogy egy fantasztikus, hamisítatlan olasz élményben lesz részünk, aminek az egyik fő motívuma az olasz emberek kedvessége.