A térképen kinéztem, hogy a Trastevere, vagyis a Bohém negyed csupán öt kilométerre van tőlünk és mivel a Tevere partján található, egyértelmű, hogy gyalog kell oda mennünk. Sajnos a partra nem tudtunk lemenni, így a főúton sétáltunk és igazából a képeken látott világból nem kaptunk vissza semmit. A boltok, kávézók többsége zárva volt, az utca inkább koszos, járókelővel alig találkoztunk, a bárokból sem szűrődött ki zeneszó. Néhány gyönyörű épületet leszámítva olyan volt, mintha bármelyik főváros nagykörútján mentünk volna végig. Útközben betértünk egy pizzériába, ahol a szakács és személyzet, vagyis egy fiatal srác elmesélte, hogy ismeri Budapestet, ugyanis az unokaöccse a Honvédban játszik. Aki kicsit is ismeri az olasz nyelvet, tudja, hogy az olaszok nem ejtik a h betűt. Ezért mikor azt mondta, hogy Onvéd, én ugyan semmihez sem tudtam kapcsolni, pedig ő nagyon lelkesen és határozott mondta többször is. Még szerencse, hogy a nagy focirajongó Gyuri kapcsolt.
Végül a Pantheonban kötöttünk ki, ami egyszerűen gyönyörű! Sajnos elfelejtettük, hogy készüljünk valami váll- és lábtakaróval, mert különben nem léphetünk be a szentélybe, így vennünk kellett az erre szakosodott árusoktól egyet. Megérte.
Mikor kijöttünk, Tamara észrevette, hogy egy család próbál
szelfit készíteni magukról, de minduntalan kilóg valaki a képből. Odament és
felajánlotta a segítségét. Szomorúan ballagott vissza hozzánk, hogy elzavarták.
Akkor néztem a család felé, akik szintén minket mustráltak, majd odamentem, és
elmondtam, hogy mit szeretett volna a lányom, ők pedig, hogy azt hitték
kéreget. Nagyon elszégyellték magukat, nem győztek szabadkozni, majd Tami
kezébe nyomták a telefonjukat, hogy készítsen egy örök emléket és már
barátságosan vigyorgott mindenki.
Hozzá kell tennem, hogy rengeteg kéregető megfordul a műemlékeknél. Olyan öregasszonyoknak maszkírozzák el magukat, mintha ez lenne az utolsó órájuk, de sokuknál látszik, hogy csak smink az egész, hogy még esendőbbeknek látszódjanak. Azt azért nem értem, hogy a lányomat, hogy téveszthették össze egy ilyen figurával.
A St. Péter bazilika kihagyhatatlan, ha Rómába látogatunk. A covid azt a jó dolgot hozta magával, hogy alig volt ember, és aki mégis, az mind olasz. Bár így is mindenütt sorba kellett állni, mert volt lázmérés, mielőtt beengedtek volna bárhová és sajnos a maszk használata is kötelező volt, ami viszont nagyon sok helyütt már-már elviselhetetlennek bizonyult. A hőségben, többször fuldokoltam miatta és persze fényképeket sem szívesen készítettem titokban maszkos családtagokról, már pedig egy fotónak nincs más értelme, csak ha emlékeket közvetít, mert a bazilikáról sokkal jobb fotót lehet látni a neten, mint amilyet én készítenék, de hogy ott áll a családom a kupolában, olyat csak én tudok! Persze, mint mindig most is gyalog mentünk fel a tetejére és nem csak azért, hogy megspóroljunk 8 eurót, hanem mert ez már hagyomány és nagyon izgalmas, ahogy egyre szűkebb helyen, egyre kisebb csigalépcsőre lép a talpunk. A fenti látvány most egy fokkal izgalmasabb is volt, mert a Vatikán közelében zajló helikopteres tűzoltás szemtanúi lehettünk.
Hazafelé betértünk az első étterembe, amit megpillantottunk, mert már mindenki nagyon éhes volt. Mondanom sem kell, hogy mi voltunk az egyetlen vendégek aznap, pedig már késő délután volt. Pizzát és lasagnet rendeltünk, na meg vizet és sört. Kaptam is egy literes üvegben szerintem csapvizet, azt hittem sok lesz, de meglepően hamar elfogyott és mivel Anti is a legnagyobb korsóval kért birrát, kihoztak neki egy litereset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése