Itália

Amiért ilyen ritkán írok, az nem azt jelenti, hogy nem lenne témám, mert bővelkedem benne, viszont nincs időm, hogy papírra vessem, de még hogy hosszabb gondolatmenetet lefolytassak, arra sem nagyon.

Jött a pandémia is, ami sok embernek karantént – önkéntes, valós vagy kitalált illetve félelemből adódó – hozott. Nem szeretnék belemerülni, mert gyűlölöm a politikát, bár most már szerintem az állam túllépett minden határt, de akkor sem. A lényeg, hogy „valamiért” nálunk nem ütötte fel a fejét a betegség, pedig a munkámból adódóan rengeteg emberrel találkozom nap, mint nap, ezek közül többet akkor látok először és nem is fogok soha többet, mégsem jött elő semmilyen tünet. Szerencsére a munkánkat sem veszítettük el, sőt, nekem jelentősen megnövekedett a céges tennivaló.

Viszont veszélybe került a várva várt utazásunk, hiszen minden évben Olaszországban kötünk ki sajnos egyre rövidebb időre és most óva intett mindenki, hogy ebbe az irányba induljunk és hogy egyáltalán elinduljunk. Természetesen most sem hallgattunk a vészjósló megnyilvánulásokra, a főnökömet is kinevettem, mikor mondta, hogy a karantént nem fogja támogatni, mondjuk ő is csak viccelt, reméltem, bár ezt már sosem tudom meg. Persze így még inkább akartuk az utat és nem csak azért, mert imádunk az árral szemben úszni, hanem mert máshol nem tudjuk kipihenni magunkat, kizárólag Itáliában, úgyhogy Rómára esett a választásunk.

Páran ugyan felelőtlennek neveztek és meggondolatlannak, de én teljesen biztos voltam magamban, és hogy jól döntöttünk.

Hogy mennyire könnyedén vesszük az utazást, mi sem bizonyítja jobban, hogy az indulás napjának délelőttjén pakoltam be az útitáskámba. Ha repülővel megyünk, ragaszkodunk ahhoz, hogy kevés ruhával, tényleg csak a legszükségesebb holmival induljunk útnak. Folyadékot úgysem lehet felvinni, a neszesszerbe csupán egy fogkefe kerülhet. Melegből megyünk a még melegebbe, tehát ruha sem kell túl sok és az is könnyű, nyári holmi, kis helyet foglal. A szálláson lesz mosógép, törölköző és ágynemű és ha még szerencsénk van, akkor tusfürdő is. Természetesen idén is az Airbn-n foglaltunk le egy két szobás lakást, négyünknek.

Anti rá is hozta a frászt a szállásadónkra, mert még itthonról felhívta, holott azt beszéltük meg, hogy akkor telefonálunk, amikor már a városban vagyunk. Szegény Salvatore alaposan megijedt, de aztán én is beleszóltam a beszélgetésbe, hogy megnyugodjon és közöltem, hogy a párom csak hallani akarta a hangját, a terv nem változott.

Autóval indultunk Budapestre. A terv az volt, hogy Vecsésen, egy őrzött parkolóban hagyjuk a járművet, amit Anti a neten már le is foglalt. Mikor odaértünk, kiderült, hogy a lefoglalt parkoló megszűnt. Szerencsére több is volt egymás mellett és a másodikban kaptunk is helyet. A srác elvitt minket a reptérre. Bőven volt még időnk a becsekkolásig, leütünk a kihalt folyosó végében egy kávézóba és megvártuk a csapat negyedik tagját, aki Solymárról érkezett.

Amint megnyílt a chek-in, mi már ott is voltunk és ahogy kinyitották az újabb folyosókat, azonnal besoroltunk, ezért sem értettük a végén, hogy miért késtük le majdnem a gépet. Ugyan volt még fél óra az indulásig, de a pilóta úgy döntött, hogy 20 perccel hamarabb felszáll és úgy látszik, ettől a tervétől nem akart elállni még akkor sem, ha valaki lent marad.

Már sötét volt, mikor megérkeztünk Rómába, kb. fél nyolc körül. Egy kimondatlan megegyezés köztünk, hogy Anti tervezi meg a közlekedési útvonalat, míg én intézem a nyelvi akadályokat, amennyiben segítségre vagy információra van szükségünk. A reptérről azonnal indult is a számunkra megfelelő számú busz, a 720-as. Igen ám, de hol vegyünk jegyet? Körbejártuk az épület környékét, megkérdeztem az ott bandázó fiatalokat, sőt az őrködő katonákat is, akik végül visszaküldtek a reptéri információhoz. Ott a hölgy közölte, hogy a sofőrtől tudok jegyet vásárolni. Oké.

Megvártuk a buszt és én egyenesen az autistához mentem, hogy vegyek vonaljegyet. Közölte, hogy menjek az információhoz, mert ő nem tud adni. Akkor elmondtam, hogy hiszen onnan küldtek ide, és ekkor tett egy nagyon kifejező gesztust, vagyis legyintett egyet és fejcsóválás közben nevetve mondta: „Questa é Italia!” (Ez Olaszország!) A későbbiekben még egyszer próbáltunk – már a kezünkben lévő – jegyet érvényesíteni, mikor azt láttuk, hogy le van törve a jegykezelő. A sofőr közölte, hogy írjuk rá a dátumot és az időpontot. Értetlenül néztem rá, és egy halvány mosolyt láttam felvillanni az arcán, majd közöltem, hogy nincs nálam toll, mire felhúzta a vállát és szélesebben elvigyorodott. Zárójelbe megjegyzem, hogy toll mindig van nálam, de a közel két hét alatt buszon egyszer sem lyukasztottunk jegyet és ellenőrt sem láttunk, pedig igencsak sokat használtuk ezt a közlekedési eszközt a távolságok leküzdésére.

Még kicsit kalandos volt, mire három átszállással eljutottunk a leendő lakásunkig. A sarkon állt egy zöldséges, ahol szerettünk volna vásárolni, mikor arra sétált egy hölgy, ránk mosolyogott, mint aki ismer és mondta, hogy Salvatore a túl oldalon vár bennünket. Egy középkorú férfi egy pöttöm kisfiú kezét fogva integetett felénk. Kiderült, hogy a nő Salvatore felesége és azért van ilyen késői órán az utcán, mert minket vár. 22 óra volt!

Salvatore úgy fogadott bennünket, mint egy igazi olasz! Azonnal megpuszilt, átölelt mindenkit, folyamatosan beszélt, hogy milyen ügyesen idetaláltunk, pont most jöttek le elénk a sarokra és mennyire fantasztikus, hogy ilyen kevés csomaggal érkeztünk és egyszerűen nagyon örül nekünk. Mi is nagyon örültünk ennek a szívélyes fogadtatásnak és máris otthon éreztük magunkat. Már most tudtuk, hogy egy fantasztikus, hamisítatlan olasz élményben lesz részünk, aminek az egyik fő motívuma az olasz emberek kedvessége.