Nagyon meglepődtünk, mikor beléptünk a lakásba, mégpedig a méretei miatt.
Eddig mindig pici, szűk vagy zsúfolt szobákban laktunk, nem azért mert
túlságosan telipakolták, hanem mert az a kevés bútor sem fért el a parányi
alapterületű helységekben. Itt viszont két hatalmas szoba állt a
rendelkezésünkre, mindkettőben franciaágy, a belmagasság is szokatlanul tágas, a
szekrényekbe pedig a mi pár ruhánk szinte elveszett. Salvatore maga festette
hófehérre a falakat, mert a covid miatt a munkások elpárologtak, nem maradt
segítsége. Szépen megcsinálta, bár a fürdőszoba ajtó kicsit szorult a megfolyt
festéktől. Mi voltunk az első vendégei, ami velünk már többször előfordult, és
igyekszünk jó benyomást tenni a vendéglátónkra, hogy ne okozzunk számára
csalódást, vagyis önmagunkat adjuk. Salvatore szólt, hogy ők szombaton
elutaznak nyaralni Siciliába, úgyhogy azonnal kitaláltuk, hogy péntekre
meghívjuk őket egy magyaros vacsorára. Szabadkozva, de elfogadta a meghívást,
majd magunkra hagyott.
Tamara kiválasztotta az egyik szobát, ahová Gyurival beköltözött, míg nekünk maradt a másik, ami szinte megegyezett a másikkal. A lakásban a legkisebb helység a konyha volt, de azért négyen el lehetett férni. A konyhából nyílt egy kisebb terasz, ami a belső udvarra nézett, ahol jelenleg felújítás folyt, de mi úgyis munkaidőn kívül fogunk itthon tartózkodni, nem fognak zavarni. A teraszról a fürdőbe lehetett látni egy hosszúkás ablakon, amit teljesen nem lehetett kinyitni, csak amennyire a pánt engedte.
A fürdőszoba ajtó kicsit nehezen záródott, ezért – és korábbi fóbiámból adódóan – nem is zártam kulccsal magamra. Persze nem mindenki félt ettől, ami tulajdonképpen természetes, viszont pont az történt, ami velem gyerekkoromban. Gyuri bement és nem bírt kijönni. Hiába feszegette, erőltette, próbálgatta, az ajtó nem nyílt. Tami dőlt a röhögéstől, ami tulajdonképpen jó politika, ne essünk kétségbe, de Gyuri kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Hogy ezen a szorongáson enyhítsünk, Tami kitalálta, hogy a félig nyitható ablakon keresztül bepréseli magát hozzá. Na ekkor már én is fuldokoltam a nevetéstől. A lányom ugyan nem kövér, sőt, de az ablakhoz képest igencsak molettnek bizonyult. Már majdnem ő is beszorult hason fekve az ablakpárkányon, ami a fantáziámban hihetetlen képsorokat indított el, mint az olasz tűzoltók mentőakcióját, vagy a reggel érkező munkások bámulatát.
Persze jól végződött minden, Tami bejutott és a segítségével
sikerült a kulcsot is rávenni, hogy kinyissa a zárat. Bennem pedig ismét
megerősödött a fóbiám, hogy wc-ajtót sohasem fogok magamra zárni a továbbiakban
sem.
 |
| Az előszobában ez a kép fogadott minket: az Isten hozott-ból csak a hozott került fel:) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése